Az előző évben, hónapokban sokat foglalkoztunk Európa 1810-es évek óta folyamatos megrázkódtatásaival, az 1820-as, majd a 30-as évek forradalmaival, az 1848-49-es forradalmakkal, majd az európai alkotmányos-polgári nemzetállamok kialakulásával, párhuzamosan elemeztük a hazai eseményeket is, Teleki László és Széchenyi István hősies és tragikus erőfeszítéseit. A jelenlegi írás konkrét hivatkozási dátuma a Klapka-légió 160 évvel ezelőtti, a porosz-osztrák háború kapcsán bekövetkezett, hazánkba történt betörési kísérlete. Mindemellett szeretnénk visszatekinteni az 1859-71 közötti európai diplomáciai és fegyveres konfliktusokra, melyeket követően közel négy és fél évtizedes béke, a bizonyos tekintetben ellentmondásos kapitalista gazdaság virágzása következett be Európában.
Az előző évben, hónapokban sokat foglalkoztunk Európa 1810-es évek óta folyamatos megrázkódtatásaival, az 1820-as, majd a 30-as évek forradalmaival, az 1848-49-es forradalmakkal, majd az európai alkotmányos-polgári nemzetállamok kialakulásával, párhuzamosan elemeztük a hazai eseményeket is, Teleki László és Széchenyi István hősies és tragikus erőfeszítéseit. A jelenlegi írás konkrét hivatkozási dátuma a Klapka-légió 160 évvel ezelőtti, a porosz-osztrák háború kapcsán bekövetkezett, hazánkba történt betörési kísérlete. Mindemellett szeretnénk visszatekinteni az 1859-71 közötti európai diplomáciai és fegyveres konfliktusokra, melyeket követően közel négy és fél évtizedes béke, a bizonyos tekintetben ellentmondásos kapitalista gazdaság virágzása következett be Európában.
1849 után tovább izzott a megoldatlan nemzeti ellentétek, a területi viták, az eldöntetlen nagyhatalmi kérdések parazsa a felszín alatt.
A nemzeti kérdések megoldása a nagyhatalmi erőviszonyok függvényévé vált. Mint a korábbiakban többször írtuk, Mazzini kijelentésével szemben Itália nem volt képes önmagától saját nemzetállamát megteremteni, akárcsak 1848-49-ben.
III. Napóleon császár katonai segítsége kellett ahhoz, hogy 1859 júniusában előbb Magentánál, majd a század legvéresebb csatájában, Solferinónál vereséget lehessen mérni a Gyulay Ferenc (1798-1868) osztrák tábornok, majd maga Ferenc József által irányított osztrák császári erőkre, melynek következtében a villafrancai békében Piemont megkaphatta Lombardiát.
1861-ben a Nápoly-Szicíliai Királyság történetére került pont, II. Ferenc király megadta magát, majd száműzetésbe vonultak Sophie feleségével, aki Erzsébet királynő testvére volt. Érdekes módon Dél-Itáliában a mai napig még nagy kultusz övezi a piemonti állammal szembeforduló törvényen kívülivé vált személyeket (pl. Michela di Cesare).
Sokan a francia-piemonti felszabadítókat várták Magyarországon, viszont Giuseppe Garibaldi kijelentése szerint a francia császár által védnökséget kapott, ugyanakkor még török hűbéres Egyesült Román Fejedelemség határainak a Tiszáig kell terjednie.
Bár Dánia 1849-ben még győztesnek érezhette magát, azonban 1863-64-ben alulmaradt a Német Szövetség (Poroszország és Ausztria) túlerejével szemben, le kellett mondania Schleswig-Holsteinről. A francia törekvés az európai dominanciára, a német egység akadályozása folyamatosan feszítette a húrt Poroszországgal. A német egységnek számos ellenfele volt az európai politikában (Nagy-Britannia–Franciaország). A feszültség nem volt sokáig tartható, 1866-ban a kisnémet (szorosabb államszövetség) képviselője Poroszország, csapást mért a nagynémet (laza konföderáció) koncepciót támogató Ausztriára.
Az 1866. július 3-án a csehországi Königgratz (Hradec Kralove) mellett vívott csatában a poroszok minden tekintetben fölényben voltak az osztrák birodalmi csapatokkal szemben. Moltke csapatai hatékonyabb tüzérséggel, Dreyse-gyorstüzelő puskákkal voltak felszerelve, az 1., 2. és a 3. porosz hadseregek két oldalról támadva gyorsan bekerítették az Északi Osztrák Hadsereg csapatait. A legsúlyosabb osztrák és magyar veszteségek a csatatér északi részén fekvő Swiepwald-erdőben történtek, ahol az említett hátultöltős puskával felszerelt poroszok várták a korszerűtlen elöltöltős fegyverekkel felszerelt osztrák gyalogságot. Az 1860-ban Magyarország főkormányzói tisztét is betöltő Benedek Lajos (1804-81) táborszernagy viszonylagos érdeme volt, hogy ki tudta vonni erőit a bekerítésből. Talán még érdekes adalék, hogy az evangélikus Benedek is tiltakozott az uralkodónál a protestáns egyházak autonómiáját sértő protestáns pátens ellen.
Hiába győzött e napokban Langensalza mellett a hannoveri király hadserege egy kisebb porosz hadsereg ellen, Königgratz kész helyzetet teremtett.
Az 1866. augusztus 23-án megkötött prágai béke nem eredményezett Ausztria számára lehetetlen feltételeket, kizárólag el kellett ismernie a Poroszország képviselte államfilozófiai elveket. Talán a piemontiaktól eltérően Poroszország kicsivel komolyabban vette, többre becsülte a magyar 1848-as emigrációt. A porosz hadsereg keretében létrejött a mintegy 1500 főt számláló, 8 gyalogos, egy lovasszázadból és egy hatlöveges ütegből álló Klapka-légió, melyet Klapka György tábornok és volt 48-as tisztek irányítottak. Ugyan már 1866. július 26-án Poroszország és Ausztria képviselői Nickolsbugban előzetes békét kötöttek, e napon a légió katonáit feleskették Neisse főterén. Bár a Königgratz melletti csata lezajlott, a légiót, mint említettük parancsnokai feleskették, majd Trencsén közelében, Thurzófalvánál (Turzovka) átlépte a cseh-magyar határt és augusztus 2-án behatolt az országba. A főleg szlovák parasztok, magyar földbirtokosok által lakott északnyugati területen a legteljesebb érdektelenség várta a felszabadító céllal érkező egységet. Benedek tábornok be akarta keríteni és el akarta fogni az egységet, mely akció, ha sikerül, a vezetőkre nézve tragikus következményekkel járt volna. 17 évvel a szabadságharc után Pulszky Ferenc pontosan állapíthatta meg, hogy az emigráció és a nemzet között szakadás következett be. Ezt Klapka és tisztikara nem fogadta el, idealista módon hittek egy új szabadságharc kirobbanásában és sikerében.
Lehet, hogy a korabeli hazai fiatalok között élt egy új szabadságharc illúziója, reménye. Orosházáról többen szökni akartak és belépni a légióba, élükön a későbbi híres bútorgyáros (a párizsi világkiállításon díjnyertes Szent István-terem alkotója), Thék Endre (1842-1919), de nem ez volt az általános. Az orosházi fiatalokat a rendőrség elfogta, de különösebb bajuk nem lett.
A bekerítés veszélye miatt Klapka úgy döntött, hogy a légiót visszavonja, bár az igazsághoz tartozik, hogy Bécsben komoly idegességet váltott ki a magyar területre történő belépése. Ez részben a poroszok által megjátszott, „magyar kártya” volt. A kísérletnek, szándéknak minden bizonnyal annyi eredménye lett, hogy Ferenc József számára megerősítette a kiegyezés szükségességét. A szabadságharc, a külső beavatkozás lehetőségét egyébként teljesen kizárta az Ausztria és Poroszország között augusztus 23-án Prágában, valamint az Osztrák Császárság és az Olasz Királyság között október 3-én Bécsben megkötött béke. Bár Ausztria legyőzte Custozzánál az olaszokat, ennek ellenére Itália megkapta Venetót. Annak sem volt komoly esélye, hogy állítólag Garibaldi akciót tervezett egy 23 ezer fős légióval (benne magyarok) be akart törni hazánkba. Ezt viszont az hitelteleníti el, hogy – mint említettük – ugyanakkor ő kijelentette, hogy az 1862-ben létrejött, még török hűbéres, de francia védnökség alatt álló Egyesült Román Fejedelemség határainak a Tiszáig kell terjednie.
Tehát ez a lehetőség megszűnt, maradt a kiegyezés, melyet Ferenc József is elfogadott.
1983-ban egy nagy sikerű játékfilm készült a Klapka-légióról. A korabeli közvélemény áthallásként is értelmezhette a film üzenetét, egy nemzet megalkudott, elvesztette a szabadság iránti vágyát. A mai közvéleményt ilyen kérdések már nemigen foglalkoztatják.
A 150-160 évvel történt események vonatkozásában érintőlegesen kitérünk az 1870-es francia-porosz háborúra, és a Párizsi kommünre. A magát világhatalmi célokban ringató második császárság 1870-ben kiprovokálta a Poroszország elleni háborút. III. Napóleon nem mérte fel az erőviszonyokat, a francia hadsereg 1870. szeptember 2-án Sedannál bekerített helyzetében kapitulált.
Ezt a főváros köztársasági erői nem fogadták el, szeptember 4-én Leon Gambetta (1838-82) kikiáltotta a (harmadik) köztársaságot. A franciák folytatták a „nemzeti honvédelem” háborúját, azonban újabb vereségek következtek, október folyamán Achille Bazaine (1811-88) tábornok jelentős erői élén kapitulált. A Párizsban szervezett Nemzetőrség azonban nem volt hajlandó erre, nem adták át a Montmarten elhelyezett ágyúikat az 1871. február 8-ai választás eredményeként megszerveződő mérsékelt köztársaságpárti Thiers-kormánynak. Ez 1871. március 18-án történt, tíz nap múlva, 28-án a községtanács, vagyis a kommün átvette a hatalmat. A községtanácsban a szocialisztikus irányzatok, Proudhon és Blanqui hívei határozták meg az irányt, a mérsékelt köztársaságiak háttérbe szorultak.
A kommün számos szociális intézkedéseket vezetett be. Bevezették a kistulajdonosok adóira, a lakbérekre vonatkozó moratóriumot, az elhagyott üzemeket átadták a munkások szövetkezeteinek. Tehát a legszegényebb plebejus, kispolgári és munkás rétegek érdekében hoztak intézkedéseket.
A sikertelen egyeztetések után a versailles-i székhelyű Thiers-kormány csapatai április 11. után benyomultak Párizsba. Mindkét oldalon elszánt, elkeseredett, heroikus városharc kezdődött.
Sajnos mindkét oldalon bőven alkalmazták a terrort. A versailles-i kormány egységei többnyire agyonlőtték az elfogott föderáltakat (a kommün harcosait). A kommünárok viszont túszokat szedtek és közülük mintegy 100 főt agyonlőttek.
Armand Lanoux: A vörös kakas című nagyszerű regénye szinte filmszerűen, drámai atmoszférateremtéssel pergeti le Párizs ostroma tragikus eseményeit.
A kommün védői között számos nő is volt, akik reménytelen elszántsággal harcoltak. Az említett műben olvashatjuk, mikor Thiers csapatai szétlőtték barikádjukat, „üvegesedő szemükben a szabadság lovagjának képe maradt meg”, aki egy másik védelmi pontra lovagolt. A szerző itt Jaroslaw Dabrowski (1836-71), a kommün lengyel származású katonai vezetőjére utalt.
Másik esetben a Louvre mellett egy revolvert szorongató fiatal lányt fogtak el a kormánykatonák, aki nem is tagadta, hogy lelőtt egy versailles-it. Miután megkérdezték, miért tette: „Mert agyonlőtték a kedvesem… csupán azt sajnálom, hogy csak egyet öltem meg” volt a válasz. Azonnal agyonlőtték a Louvre oszlopcsarnoka mellett.
A túszok, köztük Párizs érseke kivégzéséről is megdöbbentő ábrázolással írt Lanoux regényében. Mikor a papok utolsó útjukra indultak, Captier atya a következő szavakkal fordult feléjük: „Menjünk gyermekeim a jó Isten nevében!” Ezt követően a fal elé álltak…
Ahogy a Thiers-kormány csapatai folyamatosan foglalták el Párizst, annál elszántabb véresebb lett a küzdelem. Még május 21-én is párhuzamosan zajlottak a Szajna-parti népünnepélyek és a közeledő harcok. Az utolsó harcok május 21-28. között a Per-Lachaise temetőben zajlottak.
A vesztes föderáltak végül számos középületet, példaként a Városházát, a Tuileriák palotáját is felgyújtottak. A XIX. század legvéresebb városharcában 3-4000 föderált és 877 kormánypárti katona esett el. Ezreket deportáltak Új-Kaledóniába. Csak mint paradox jelenség említhető, pont e száműzöttek leszármazottai, akik ma a Franciaországhoz való tartozás elveit képviselik a szigeten, szemben az őslakosság függetlenedési törekvéseivel.
Érdekes módon a XX. század kommunista rendszerei előképükként tekintettek a párizsi kommünre, akárcsak a jakobinus diktatúrára.
Ismeretes, hogy a magyarországi, zsidó származású Frankel Leó (1844-1896), a kommün munkaügyi biztosa volt, sebesülten el tudott menekülni Londonba, majd hazatért Magyarországra. A dualizmus korának jogszerűségét mutatja, hogy Lónyay Menyhért (1822-84) miniszterelnök kormánya bizonyítékok hiányában nem volt hajlandó kiadni Franciaországnak.
Érdekes lehet itt megjegyezni, hogy a XX. század első fele jobboldali rendszerei (fasizmus, nemzetiszocializmus, falangizmus, Vichy, portugál és brazil Estado Novo-Új állam, peronizmus már messze nem a szabadversenyes kapitalizmusban, hanem egy erős szociális államban gondolkodtak.
Egy-két szót itt érdemes fordítani az 1848-49-es katonai emigrációra. Sokan vetődtek Észak- és Latin-Amerika területeire. Voltak közöttük mindkét oldalon résztvevői az Unió és a Konföderáció 1861-65 közötti polgárháborújának.
Voltak magyar résztvevői a különféle latin-amerikai konfliktusoknak is, néhányat itt megemlítünk. 1851-ben a kubai szabadságharcos Narciso Lopez (1797-1851) fel akarta szabadítani a szigetet a spanyol uralom alól, vezérkari főnöke a balatonfüredi származású 48-as tiszt, Prágay János (1811-51) volt. Alakulatukban voltak magyarok.
Kétes szerep volt, hogy magyar emigránsok bekapcsolódtak William Walker (1824-60) észak-amerikai kalandor Közép-Amerikát meghódítani szándékozó terveibe, Walker a „halhatatlanok, filibusterek” élén (4-500 fő, közöttük magyarok) fiktív államokat szakított ki Mexikóból (Sonora, Dél-Kalifornia), rövid időre megszerezte Nicaragua elnökségét is, majd vereséget szenvedtek a közép-amerikai államszövetség egyesített erőitől.
Latin-Amerika XIX. századi legkegyetlenebb háborúja zajlott egyrészt Paraguay, másrészt a Hármas Szövetség (Brazília, Argentína és Uruguay) között 1864-70-ben. Mindkét oldalon voltak magyarok, Paraguay híres hadmérnöke volt Francisco Wisner de Morgenstern (Wisner Ferenc 1804-78), akiről annyit tudhatunk, hogy a komáromi erődben szolgált. A másik oldalon találhattuk Bem egykori beosztottját, az erdélyi örmény származású Czetz János (1822-1804) tábornokot, aki jelentős hadmérnöki, térképészeti, történészi munkákat végzett, és az említett háborúban is szerepet játszott. A modern argentin hadsereg megteremtőjeként is tisztelik. Családi és egészségi okok miatt Széll Kálmán (1843-1915) miniszterelnök hívása ellenére sem tudott Magyarországra hazatérni.
Látjuk tehát, hogy a XIX. században magyarok szóródtak szét a világban, a legkülönfélébb konfliktusokba keveredtek bele. Sorsunk alakítói, urai akkor sem mi, hanem külső erők (nagyhatalmak, háttérhatalmak) voltak, akárcsak ma. Azért a mai politika a múltból tanulva felismerhetné a nemzeten belüli integrálás, belső szolidaritás szükségességét mint alapkövetelményt.
Az akkori emberek már nem festményekről, beállított dagerrotípiákról, hanem viszonylag éles, papíron készült fényképekről tekintenek vissza ránk. Sok tekintetben már hasonlítanak a mai modern kor emberére, a politikai eszmék, a kötelességtudat mellett minden bizonnyal személyes célok, érzések is motiválták őket.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
