A kimondott bűn és az elhallgatott fájdalom Juhász Katalin2026. 07. 27., h – 09:50
Van valami nyugtalanító abban, amikor egy film olyan történelmi bűnről beszél, amelynek feldolgozása máig nem zárult le. A roma nők kényszersterilizációja Csehszlovákiában és később Szlovákiában nem pusztán történelmi tény vagy politikai vita tárgya, hanem emberek életét végérvényesen meghatározó trauma.
Ivan Ostrochovský új filmje, a Prameň, amely angolul bonyolult címet kapott (Only Beautiful Things to Look At), öt napja látható a hazai mozikban. Korábban tartottak pár elővetítést, például Rimaszombatban, ahol sok jelenetet forgattak ottani statisztákkal, a legendás Dúzsa úti roma lakótelepen, illetve a város legszebb épületében, a volt megyeházán, amelyet – úgy tűnik – hagy szétrohadni a tulajdonos belügyminisztérium… de ez egy másik történet. A belső terek még mindig remekül használhatók forgatásra, például simán berendezhető ott egy szülészeti klinika.
Komplikált szülés
A cseh-szlovák-magyar együttműködésben készült film vágással együtt négy évig készült, de ne folyamatos munkát képzeljenek el, hanem apránként felvett jeleneteket. Összesen 60 napot forgattak, ami kevésnek tűnhet, de kb. duplája a hazai standardnak. Az autentikus 80-as évekbeli fíling miatt egy csomó helyszínre elmentek, a Balatontól Budapesten át Marianské Lázne-ig. A pozsonyi díszbemutatóra már díjnyertesként érkezett a stáb: Karlovy Varyban megkapták a kritikusok díját. Ezért (is) vártunk sokat ettől az alkotástól. Talán túl sokat is.
Bátor témaválasztás
A fesztivál kritikusai arra alapozták indoklásukat, hogy Ivan Ostrochovský egy tabutémához nyúlt, amellyel eddig nem foglalkoztak a filmesek. Kétségtelen, hogy a rendező nem akart olcsó hatásvadászatba süllyedni, és nem próbálja a történelmi tragédiát melodramatikus fordulatokkal eladhatóbbá tenni. Érezhető a visszafogottság, amely Ostrochovský korábbi munkáit is jellemezte: a csendek, a tekintetek és a kimondatlan mondatok legalább akkora súlyt kapnak, mint a dialógusok.
A film emlékeztet arra, hogy a történelem nemcsak a nagy politikai döntésekből áll, hanem névtelen emberek sorsából is, akiknek életét ezek a döntések visszafordíthatatlanul megváltoztatták. Innét nézve Ostrochovský filmje fontos, hiánypótló alkotás. Ezért okozott nekem némi csalódást, hogy a rendező végül nem merte végigjárni azt az utat, amelyet az elején sejtetett.
Miközben a téma szinte követeli a nyers őszinteséget, az érzelmi kitöréseket, a rendezés biztonságos távolságba húzódik. Juraj Chlpík operatőr tökéletesen alkalmazkodik ehhez, a kamera inkább szemlélője a történéseknek, elgyönyörködik a környezetben, kiélvezi a szép beállításokat – vagyis esztetizál egy „hótreál“ témában. Mintha mindketten attól tartanának, hogy túlzottan felkavarják a nézőt. Pedig éppen ennek kellett volna megtörténnie.
Felesleges finomkodás
A téma alapján sokkal keményebb, provokatívabb, fájdalmasabb is lehetett volna a film. A kényszersterilizáció ugyanis államilag támogatott embertelenség volt – „odafent” döntöttek a roma nők testéről. Ezt nem biztos, hogy elegáns képekkel és visszafogott dialógusokkal kell elmesélni. A filmből hiányzik az a nyers fizikalitás, a lelki brutalitás, amely valóban átélhetővé tenné az áldozatok kiszolgáltatottságát, akik sok esetben nem is igazán értették, milyen beavatkozást végeznek el rajtuk, amikor aláírták a papírokat. A nézőnek a gyomrában kellene éreznie a történet súlyát, ehelyett az első 20-30 percben szinte azt sem tudja, miről szól a film, ha előtte nem olvasta el az ismertetőt.
Vagyis a megközelítés túlságosan óvatos. Ráadásul a sztori végül a megbékélés irányába mozdul el, miközben a bemutatott igazságtalanság ennél jóval radikálisabb megszólalást indokolna. A Prameň így egy furcsa hibrid marad. Olykor úgy éreztem, a rendező egyszerre szeretett volna társadalmi drámát, emberi portrét és lírai filmet készíteni, de egyik irányba sem mert teljes gázzal elindulni.
A színészek kitettek magukért
Ez különösen a szereplőkön érződik. Több mellékalak (például Bandor Éva, Dékány Nikolett vagy Vlad Ivanov) pár másodperc alatt képes felvillantani egy teljes emberi sorsot, mégis hamar eltűnnek a történetből. Pedig pont ők adhatták volna azt a társadalmi panorámát, amely még mélyebbé tehette volna a filmet.
Evidens, hogy a rendező a főhős doktornőre fókuszált, aki rutinosan végzi munkáját a csehszlovák-magyar határ menti klinikán (szülés, abortusz, sterilizálás), nem gondolkodik feleslegesen, de egy fiatal ápolónő ráébreszti őt a valóságra. Bármennyire is csak a főhős számít a rendezőnek, az egész közeg hordozza a trauma lenyomatát. Ezt a közösségi dimenziót a Prameň szerintem csak részben használja. Ebben a történetben jóval több lehetőség rejlett, mint amennyit sikerült vászonra vinni.
Aňa Geislerová a csehek sztárszínésznője, minden harmadik cseh filmben benne van. Ezúttal társproducerként is részt vett a munkálatokban, nem csak a főszereplő doktornőt játszotta el. A filmet többször komplett újravágták, ha jól emlékszem, négyszer. Ezért néhány szál nincs elvarrva, néhány stáblistán szereplő színész snittje a kosárban végezte, a civil szereplőkről nem is beszélve. (Egy rimaszombati roma nővel például felvettek egy komplett szülési jelenetet, ami végül nem került bele a filmbe, az ide-oda utaztatott statiszták pedig pár másodpercig láthatóak a vásznon).
Új csillag születik?
Mindeközben egy amatőr szereplő, bizonyos Simona Boledovičová leiskolázza a társproducer-főszereplőt. Nem feltétlenül azért, mert jobban teljesít Aňa Geislerovánál, hanem mert új arc a vásznon. Geislerová már annyi filmben játszott, hogy a néző a karakter helyett inkább a tapasztalt színésznőt látja, aki pontosan tudja, mikor milyen hangsúlyt, gesztust, csendet kell alkalmaznia. Ez a profizmus nem feltétlenül megrendítő. Boledovičová viszont olyan természetességgel van jelen élete első filmjében, ami nem tanítható a színészmesterség órákon. Egyszerűen csak létezik a kamera előtt, és pont ettől válik minden megszólalása hitelessé. Arcának rezdülései, bizonytalansága, olykor makacs hallgatása olyan érzelmi igazságot közvetít, amelyet profiktól is ritkán látni.
Egy veterán szereplő
A másik fontos alakítás Mokos Attiláé, aki egy flegma, érzékelten, ám befolyásos orvost játszik. Ha kevés a roma nőknek ötezer korona „kárpótlás” a sterilizálásért, akkor kapjanak húszezret – mondja kollégáinak lazán, ebéd közben, a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel. (A nyolcvanas évek közepén a havi fizetések 1400 korona körül mozogtak nálunk, és egy tévékészülék 12 ezerbe került). Ha pedig nem sikerül teljesen elvágni a vezetéket, és a nő ismét teherbe esik, akkor mondjuk azt, hogy csoda történt. Mokosnak pár jelenet is elég, hogy megmutassa azt az időszakot, amikor az állam döntött a nők testéről, illetve arról, kinek hány gyermeke lehet.
Profi stáb, apró kérdőjelek
A forgatókönyvet hazánk talán legelismertebb szakembere, Marek Leščák közreműködésével maga a rendező írta. Tanácsadóként segítette őket Elena Gorolová roma emberi jogi aktivista, aki a roma nők jogellenes sterilizálásának felderítésével foglalkozik, és több mint tizenöt éven át harcolt Csehországban azért, hogy az állam kártérítést fizessen nekik. Ő maga is kényszersterilizáción esett át 1990-ben, második fia születése után.
A Prameň legfontosabb kérdése végső soron nem is az, hogy mit mond a múltról, hanem az, hogy miként akar beszélni róla. Ivan Ostrochovský, aki Kerekes Péter rendező filmjeinek producereként megtanulta, hogy civilekkel is bátran forgathat, ügyesen párosította össze a profizmust az istenadta tehetséggel. Ugyanakkor látványosan törekedett arra, hogy ne ítélkezzen hangosan. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy nem veszít-e valamit a morális erejéből ez a történet.
Én úgy érzem, igen. Nem azért, mert a film szép. A szépség önmagában nem hiba. Juraj Chlpík képei valóban lenyűgözők, a kompozíciók átgondoltak, a vizuális világ következetes. De éppen ez a szépség válik időnként akadállyá. Olyan tragédiát látunk, amelynek nyersességét mintha folyamatosan megszelídítené a forma. Márpedig vannak történetek, amelyeknek nem szabadna kényelmes nézői pozíciót hagyniuk.
A Prameň ennél fontosabb film is lehetett volna. A legnagyobb művek képesek arra, hogy ne pusztán elmeséljenek egy történetet, hanem sebet ejtsenek a nézőn. A Prameň ehelyett inkább óvatosan karcolja ezt a sebet.
Kapcsolódó cikkünk
A filmkritikusok nemzetközi szövetsége (FIPRESCI) a szlovák-cseh-magyar koprodukcióban készült Only Beautiful Things to Look At (Forrás, Prameň) című drámának ítélte oda a 60. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjának legjobb filmjéért járó díjat.
A film Csehszlovákia történelmének egy máig feldolgozatlan fejezetét dolgozza fel, a roma nők államilag támogatott kényszersterilizációjának történetét. A film Karlovy Varyban debütált, a hazai premier ma, azaz július 14-én lesz a pozsonyi Lumiére moziban, Magyarországon pedig várhatóan 2027 első felében mutatják be.
A FIPRESCI zsűrijének indoklása szerint Ivan Ostrochovsky rendező filmje érzékenyen tárja fel az egykori Csehszlovákia egyik legsúlyosabb társadalmi traumáját, miközben két eltérő hátterű nő barátságának és szolidaritásának történetét meséli el. Az 1980-as évek közepén játszódó történet főszereplője egy járási kórházban dolgozó orvosnő, aki mindennapi munkája során újszülötteket segít világra, abortuszokat végez, valamint roma nők sterilizációjában is részt vesz, miközben egy új barátság hatására fokozatosan szembesül tetteinek következményeivel.
A film rendezője és forgatókönyvírója az az Ivan Ivan Ostrochovský, aki korábban a Bársonyos terroristák, a Koza, a Szolgák és a 107 anya (Cenzorka) című alkotásokkal szerzett nemzetközi elismerést. A főszerepet Aňa Geislerová, a csehek egyik legnépszerűbb színésznője alakítja. A szereplők között magyarországi magyar (Bárnai Péter és Farkas Franciska), valamint szlovákiai magyar (Bandor Éva és Mokos Attila) színészeket is találunk. Az operatőr Juraj Chlpík, a látványtervező Lódi Csaba, a dramaturg Zabezsinszkij Éva volt. A koprodukció a pozsonyi Punckhart Films, a csehországi Negativ és a magyarországi Proton Cinema együttműködésében valósult meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
