Napjaink progresszív megközelítésmódjai antropológiai tévedéseken alapulnak. Nemcsak a filozófiában, de a jog, a biológia, a pszichológia területén is tapasztaljuk, hogy a haladónak nevezett, befolyásos gondolkodók tételeik megalkotása során figyelmen kívül hagyják az emberi létezés összetett, ugyanakkor konkrét valóságát. A vertikálist kiiktatva kizárólag a horizontális dimenzióra fókuszálnak.
„Korunk társadalmi kérdései, vitái mögött végső soron az a kérdés áll, hogy mi az ember” – olvassuk Carl R. Trueman Az ember megszentségtelenítése – Hogyan vezet Isten elutasítása emberi méltóságunk leépüléséhez? című könyvének bevezetőjében. „Lehet-e erkölcsös társadalmat felépíteni Isten nélkül (…), lehet-e erkölcsi lényként felfogni az embert anélkül, hogy Istenre hivatkoznánk? Megalapozható-e az erkölcs egy csupán önmagára hivatkozó, saját magát alapnak tekintő gondolkodásból?” – folytatja a teológus szerző a kérdésfelvetést. Műve ugyanakkor nem egy apologetikus vitairat. A logikája fordított: az embert, a társadalmat vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy Istent nem lehet kihagyni a játékból.
A „Mi az ember?” kérdése teljesen mértékben egyedülálló, mert semmilyen más élőlény nem kutatja a saját mivoltát. A zsoltáros – a metafizikai és a természeti rendben is elhelyezve az embert – így kiált fel: „Uram, mi Urunk (…), mi az ember, hogy megemlékezel róla, és az emberfia, hogy meglátogatod? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és kezed művei fölé állítottad. Lába alá vetettél mindent: minden juhot és barmot, és hozzá a mezei vadakat, az ég madarait és a tenger halait, mindazt, ami a tenger ösvényein jár. Uram, mi Urunk, milyen csodálatos neved szerte a világon!” (Zsolt 8,5–10)
Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma – melyet Trueman is idéz – igen fontos antropológiai megállapításokat tesz: „A Szentírás alapvető üzenete az a kijelentés, hogy az emberi személy Isten teremtménye (vö. Zsolt 139,14–18), és Isten képére teremtett mivoltában a maga egyedisége által jeleníti meg azt a sajátosságot, amely jellemzi és megkülönbözteti őt: »Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette« (Ter 1,27). Isten emberi teremtményét tette a teremtés középpontjává és csúcspontjává: a földből (a héberben adamah) formált ember (adam) orrába lehelte az élet leheletét (Ter 2,7). Mivel az Isten képmása, az emberi egyénnek van személyi méltósága, ezért nem valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje és birtokolja önmagát, hogy szabadon átadja magát és közösségre lépjen más személyekkel; arra nyert meghívást – a kegyelem révén –, hogy szövetségre lépjen saját Teremtőjével, és hogy megadja Neki a hit és a szeretet válaszát, s ezt senki más nem képes megadni helyette.”
Ezek szerint az ember testben élő, de kivételes teremtmény. Személy, aki nem elszigetelt, hanem közösségi létező: olyasvalaki, akinek kötelességei is vannak. Az embernek van természetfeletti célja, az Istennel való közösség.
A szerző rámutat, a jobb- és baloldali politikai gyakorlatban is megfigyelhető, hogy szembefordulnak a keresztény antropológia megközelítésével. Ám érdemes hozzátenni ehhez, hogy ha az elméletre is rátekintünk, láthatjuk, az utóbbi a felvilágosodástól, vagyis már kialakulásától kezdve az eszmék szintjén is igyekszik megalapozni a vallás szükségtelenségét, esetlegességét, elnyomó aspektusát.
Friedrich Nietzsche A vidám tudomány című művének 125. aforizmájában ír a lámpással szaladgáló bolondról, aki Istent keresi, majd amikor kinevetik, így kiált fel: „Isten halott, és mi öltük meg!” De a német filozófus szerint a felvilágosodás gondolkodói nem voltak következetesek, mert nem mentek végig a maguk által kijelölt úton. Nem volt hozzá bátorságuk. Ha Isten meghalt, mert megölték, akkor miért nem tették istenné önmagukat? A későbbi korok progresszív filozófusai félig-meddig hallgattak Nietzschére. Csakhogy vállalkozásuk a kezdetektől kudarcra volt ítélve, a végeredménye éppen ezért nem az istenné válás, hanem az ember megszentségtelenítése lett.
Ha az embert Isten nélkül értelmezzük, akkor egy autonóm, kötöttségektől mentes, önteremtő létezővé válik, akinek le kell ráznia magáról a külső elvárásokat, követelményeket. És ha következetesek vagyunk – mint Peter Singer ausztrál erkölcsfilozófus –, akkor arra kell jutnunk, hogy az ember nem kivételes, és semmi nem választja el az állatoktól. A következő lépés a tárgyiasítás, amikor az ember már csak dolog, például a pornográfia esetében.
A szerző szerint az önkifejezés, az újragondolás első tette a teista felfogás kigúnyolása, ellehetetlenítése és kiiktatása. Ezt szimbolizálta Elisabeth Ohlson kiállítása az Európai Parlamentben, melynek célja a szexuális kisebbségek iránti elfogadás megjelenítése volt, de inkább nyílt blaszfémia lett belőle. Nietzsche bolondját ma már nem nevetnék ki.
Még a felvilágosodás filozófusai is számoltak emberi természettel, s bár nem feltétlenül írták körül, azt gondolták, tudják, miről beszélnek. Napjainkban azonban a technológia feloldotta ezt. Egyrészt ma már fizikailag is kérdéses, hogy miből áll az ember. Nem csak a minket körülvevő világ, a test is átalakítható. Az ember nyersanyagként tekint magára. „De vajon eljön-e az a pont, amikor elveszítjük emberségünket?” – kérdez rá a szerző. A gondolatmenetet folytatva, vajon a progresszió által oly sokat emlegetett dehumanizálás veszélye mit jelent akkor, ha gőzünk sincs arról, mi is az ember? A radikális feminizmus, a kiborgfeminizmus – mert ilyen is van – szerint a nő hátrányos helyzetben van a férfival szemben, ezt pedig a technika segítségével kell leküzdeni, leginkább a szülés tekintetében: „az anyaságot le kell rombolni”. A transzhumanista felfogás szerint szembe kell szállni minden korláttal, így a betegséggel, a halandósággal és más testi akadályokkal is. Mi ez, ha nem az emberi test megszentségtelenítése?
A reformáció korában még úgy gondolták, az ember eredendően bűnös. Rousseau és követői szerint viszont az ember alapvetően jó, csak a társadalom által felállított korlátok teszik rosszá. A valláskritikus Nietzsche és az ateista Marx is fontosnak tartotta a normaszegést. Egy ideig a művészek megkísérelték megóvni az emberi természetről vallott hagyományos nézet töredékeit, később viszont maguk is normaszegővé váltak, a 20., 21. századra pedig már ez lett az uralkodó irány: „A meghalt Isten kulturális maradványait is megsemmisítik (…) és halálhozó alkotásokat hoznak létre.” A normák áthágása ma már hősies tett. Ennek lehetünk tanúi a filmekben vagy az online térben, a közösségi médiában is. Az expresszív individualizmusnak nevezett jelenség középpontjában az önmegvalósító hiteles személy áll, aki szembefordul a társadalmi morállal. Azt gondolnánk, hogy egy idő után kialakulnak új normák, melyek megteremtik a társadalmi élet szilárd alapjait, ám ez nem feltétlenül van így. Egyfajta kettősséget érhetünk tetten. Egyrészt maga a folyamatos normaszegés válik projektté. Másrészt azt is láthatjuk, hogy amikor a normaszegők hatalomra kerülnek, mégiscsak felállítanak új, önmagukból fakadó, külső alapokra nem támaszkodó normákat, amelyek megsértését kegyetlenül megtorolják.
A kritikai elmélet képviselői Marxtól Horkheimeren át egészen a mai trendi társadalomtudósokig meg akarják változtatni a világot. Ennek fontos része, hogy le kell rombolni mindazt, amit az emberről korábban gondoltunk. A bölcsészettudományok területén fel kell számolni az elmúlt évszázadokban kialakult kánont, a helyére pedig olyasvalamit kell tenni, ami nem integrál, hanem megoszt és feszültségeket szül. A rasszokkal kapcsolatos kérdések, a genderszemlélet vagy a szexualitás átpolitizálása mellett felbukkan olyan mélyreható törekvés is, mint a The 1619 Project, amely az amerikai történelmet értékeli át teljes egészében, korunk progresszív ideológiáját használva vezérelvként. A szerző arra is rámutat, hogy napjaink politikai cselekvésében az egymással összeegyeztethetetlen elveket vallók azért kerülnek mégis egy platformra, mert meghatározó sajátosságuk a tagadásra épülő gondolkodás. „Az expresszív individualizmus, a technológiai változásban érdekelt körök és a kritikai elmélet hívei is küzdenek az emberi természet hagyományos felfogása ellen.”
És vajon miért kerül elő oly gyakran a szexualitás, amikor manapság valaki a keresztény elvek mentén közelít az antropológiához és a társadalmi kérdésekhez? Talán azért, mert sok a prűd és intoleráns hívő, aki ráadásul eltévesztette a lényeget? Trueman itt nagyrészt megismétli A modern én felemelkedése és diadala című könyvében írtakat. Egy társadalom szexuális erkölcsei nem periférikus kérdések, ezek megváltoztatása az emberről kialakított felfogásra is nagy hatással lesz. A vallás teljes felszámolásának leghatékonyabb eszköze a hagyományosan keresztény gyökerű szexuálerkölcs megkérdőjelezése, nevetségessé tétele és száműzése. A szerző szerint ezen a területen látszik leginkább a modern kor dehumanizáló hatása. Ahelyett, hogy a szexualitást emberivé tenné azáltal, hogy megtalálja benne a szakrális elemeket, szabad utat enged akár a legalantasabb vágyaknak is. Ahelyett, hogy tiszteletben tartaná a szexualitás intimitását, kiteszi az ablakba – a heteroszexuálistól eltérő vonzalmat egyenesen ünnepli – és átpolitizálja. Trueman egy hosszabb levezetésében bizonyítja, hogy a szexuális élettel összefüggő társadalmi kérdéseket pont azért kezelik kiemelten a progresszió képviselői is, mert érzik annak különleges jelentőségét. Csak ők nem hívják szentnek.
Miközben a szexualitás átpolitizálódása lebontja a hagyományos etikát, és ezzel együtt megkérdőjelezi az istenképiséget is, a művi reprodukálhatóság technológiája megfosztja a szexualitást az elsődleges funkciójától. A szerző elemzi a mesterséges megtermékenyítés problémáját, és rámutat a béranyaság ellentmondásaira. Az utóbbiról megjegyzi, ez az igazi A szolgálólány meséje, csakhogy a valóságban nem a vallásos fundamentalizmus fokozza le a nőt babagyártó géppé, hanem éppen ellenkezőleg, a modern felfogás. Ha a gyermek valamiféle technológia révén jön létre, ráadásul a genetikai beavatkozásokkal kedvünkre alakíthatjuk is, dehumanizáljuk őt, és könnyen tekintünk rá úgy, mint árucikkre.
Az ember megszentségtelenítését jól példázza a halál semmibevétele. Napjainkban a szabadságra hivatkozva uralni, befolyásolni akarják az élet végét. A „művészet” – például Quentin Tarantino filmjei – naturalista eszközökkel ábrázolja a meghaló embert. Ám a korábbi évszázadokkal ellentétben a valódi halált ma nem akarjuk látni. Az eutanázia különböző formáival, az asszisztált öngyilkossággal a halált emberségessé akarják tenni, beszélnek a meghaláshoz való jogról is, mindeközben azonban dehumanizálják az élet végét.
Figyelemre méltó, hogy a presbiteriánus Trueman kiemelkedőnek és iránymutatónak tartja a katolikus antropológiai hagyományt, különösen Szent II. János Pál pápa teológiáját. A megoldást keresve nem tartja elégségesnek a keresztény kultúra tiszteletét, értékének, etikai dimenziójának hangsúlyozását. A kereszténységben a hitvallás, a kultusz és a normarendszer összefügg, ezek elfogadása nélkül nem állítható helyre az emberkép, nem lehetséges az ember valódi megszentelése. Ez a három aspektus pedig egyetlen helyen kapcsolódik össze hitelesen: az Egyházban. A szerző úgy látja, erre akkor van lehetőség, ha a hívő közösség ragaszkodik is a hitvalláshoz, a kultuszhoz, és ha nem enged a normarendszerből.
Fotó: Axioma Kiadó
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
