„Nekem tetszett; akár újrakezdeném” – mondja mosolyogva Menyhért atya; életútja közel 50 éven át összefonódott a szentendrei Ferences Gimnázium történetével. A vele készült interjúban a kezdetekről, a legendás „tanhév” világáról, a ferences nevelésről és azokról a diákokról beszél, akiktől – szavai szerint – legalább annyit tanult, mint amennyit ő tanított nekik.
Az alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből.
– (…) Mi az a kép vagy emlék, amely legelőször a gondolataiba kúszik, ha kimondom azt, hogy Ferences Gimnázium?
– (…) ez az emlék még abból az időből való, amikor negyedéves egyetemista voltam. Félix atya, aki akkor Szentendrén tanított – korábban pedig sokáig Esztergomban, ahol nekem is tanárom volt –, felhívott telefonon, és azt kérte, menjek ki hozzá, és tartsak egy kis szakkört azoknak a matematika iránt különösen érdeklődő diákoknak, akikkel foglalkozott. Azt szerette volna, ha megmutatom nekik, milyen matematikával találkoznak majd az egyetemen: milyen fogalmak, milyen tételek, milyen gondolkodásmód vár rájuk, ha ilyen pályát választanak. Így kezdődött a szentendrei történetem. Ugyanakkor Szentendre elsőre furcsa volt számomra, mert egészen más világot jelentett, mint az esztergomi gimnázium.
– Mi fogadta, amikor már tanárként érkezett vissza a helyszínre? (…)
– (…) Olyan lepusztult volt, amilyet ma talán el sem lehet képzelni. Ha most időutazást tennénk, és együtt belépnénk az iskola kapuján 1978 őszén, senki nem mondaná meg, hogy ez egy gimnázium. Persze már ismertem az épületet kívülről, jártam ott korábban is, de tanárként belépve egészen más volt. Egyetlen dolog ragadta meg az embert: a gyönyörű Naphimnusz-kapu, amelyet Soós Ányos atya készített nagy szeretettel és hozzáértéssel a diákokkal együtt. Az már akkor is ott állt. Odabent azonban egészen más kép fogadott. Félig romos épületek, megsüllyedt mennyezetek, rossz állapotú tetők – szinte tanyasi körülmények között működött az iskola.
Összesen 175 tanuló járt akkor az iskolába. Voltak egészen apró létszámú osztályok is – Zatykó László atyának például szinte szobaméretű osztályterme volt. A tanári kar is nagyon lelkes közösséget alkotott. Akkor még a tanárok mintegy 95 százaléka szerzetes volt. Egyetlen világi kollégánk volt: Czája Mátyás testnevelő tanár, kiváló tornász és nagyszerű ember.
– A szentendrei HÉV-nek annak idején volt néhány, kifejezetten a gimnázium számára fenntartott kocsija, ahol a diákok még utazás közben is tanultak. Ön hét évig kísérőtanár is volt. Hogy kell pontosan elképzelni ezt a híres „tanhévet”?
– A tanhév szinte ugyanúgy hozzátartozott a gimnázium életéhez, mint Egyiptomhoz a piramisok. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, pedig évtizedeken át így működött. A HÉV-szerelvény második és ötödik kocsija volt kijelölve a Ferences Gimnázium diákjai számára – vagyis az elölről számított második, illetve a hátulról számított második kocsi. Ez a rendszer az ötvenes évektől kezdve működött. Budapestről és a HÉV vonalának településeiről nagyon sok diák járt be naponta, hiszen akkoriban alig volt szentendrei tanulónk. Az egyik kocsiban az első- és másodikosok utaztak, a másikban a harmadikosok. A negyedikeseknek már nem volt kötelező a tanhév, de ők is csatlakozhattak.
Mire beértünk Szentendrére, sokan már a házi feladatukat is befejezték. A végállomáson aztán kettes sorba rendeződtünk, és így vonultunk végig a városon egészen az iskoláig. Ez Szentendre életének is jellegzetes képe volt. A város lakói ismerték és szerették a ferences diákokat, sokszor még kedveskedtek is nekik. Az utolsó tíz évben a leghűségesebb kísérőtanár a tanhéven Irén tanárnő volt.
– Az iskola létrejötte szorosan összefüggött azzal, hogy a kommunista időszakban csak néhány szerzetesrend működhetett tovább?
– (…) Váradi Béla atya – aki később tartományfőnök lett – személyesen mesélte, hogy maguk a ferencesek sem igazán értették, miért éppen őket szólította meg az akkori hatalom. Hiszen több valódi tanító rend sem maradhatott fenn. A ciszterciek nem maradhattak, a premontreiek sem, és még sokan mások. (…) Béla atya úgy fogalmazott, hogy talán éppen a ferencesek egyszerűsége volt az egyik oka annak, hogy megmaradhattunk. Olyan szegény rend voltunk, hogy nem tűntünk veszélyesnek. Nem látszottunk nagy, öntudatos tanító rendnek, hanem egyszerű közösségnek, amely nagyon szerény körülmények között élt. Lehet, hogy Szent Ferenc tudott valamit. (…) Néha eszembe jut róla, hogy talán a mi megmaradásunk egyik titka is ez az egyszerűség volt.
(…)
– Én 1968-ban kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba. Addig életemben nem találkoztam szerzetessel. Az első Iglói Ignác atya volt, aki rektorként fogadott bennünket. Nagyon hamar kiderült, hogy az iskola egy zárt világ. Nemcsak a szerzetesközösség volt visszahúzódó, hanem maga az iskola is külön kis szigetet alkotott Esztergomon belül. Viszont az iskola falain belül óriási szabadság, derű és élet volt. Nagyon magas színvonalú oktatás folyt, és rendkívül felszabadult légkör uralkodott. Érdekes módon hosszú évekig más szerzetesrenddel alig találkoztunk; bencésekkel, piaristákkal egyáltalán nem. (…)
(…) Pasaréten sokat voltunk együtt fiatal rendtagok. Kolos atya, Hován Ágoston atya, László atya már tanítottak Szentendrén, én pedig még egyetemista kispap voltam. Amikor Kolos atyát kinevezték igazgatónak, azt mondta nekem: „Fiú, gyere Szentendrére, kell egy jó matematikatanár.” Őszintén szólva nem örültem; én Esztergomba szerettem volna visszakerülni. Erre ő csak annyit mondott: „Ne keseredj el. Néhány év múlva majd visszamész Esztergomba.” Hát… ennek most már negyvennyolc éve.
(…) Az ember nem tudja, milyen lett volna a másik út. Egy biztos: sokat kellett tanulnom. Egészen más természetű iskola volt, mint az esztergomi, és meg kellett tanulnom ennek a világnak a sajátosságait. (…) A hasonlóságokat gyorsan össze lehet foglalni: ott is voltak tanórák és szünetek, ott is fontos volt a tanulás, ott is arra nevelték a diákokat, hogy keresztény emberként éljenek. De nagyjából itt véget is értek a hasonlóságok. A különbségek viszont nagyon jelentősek voltak. (…) a Franka fiúiskola volt. El lehet képzelni, milyen egy négyszáz fiúból álló bentlakásos gimnázium: igazi vad ménes. Meg kellett küzdeni mindenért – a legjobb ágyért a hálóban, a meleg vízért a mosdóban –, aztán persze a prefektusok rendet tettek. Kemény, sportos, önállóságra nevelő világ volt, a fiúk természetéhez igazodó következetes fegyelemmel. Én ezt akkor is jónak tartottam, és ma is annak tartom. Közben viszont
– nem mindig a házirend keretei között. A prefektusok ugyanakkor nagyon jól értették, hogy egy tizennégy-tizennyolc éves fiú, aki évente csak néhányszor jut haza a családjához, időnként nehéz napokat él meg. Nagy empátiával foglalkoztak velünk.
Szentendre viszont egészen más világ volt. Ott lányok is voltak, tanárnők is, sőt amikor odakerültem, még három szerzetesnővér is tanított. Nekem pedig meg kellett tanulnom, hogy egy koedukált iskolában egészen másként kell tanítani. Nem lehetett ugyanazzal a stílussal bemenni egy matematikaórára, mint amit diákként Esztergomban természetesnek láttam. A lányok iránt másfajta érzékenységre, figyelemre és tapintatra volt szükség. Ehhez kellett alsó hangon három-négy év. Nagyon sokat segített az első osztályom, Székely János püspök atyáék évfolyama. A fiúk és a lányok egyaránt segítettek nekem megérteni, hogyan kell ebben a közegben jól tanítani. Sokat tanultam tőlük. (…)
Jézus azt is mondja: „Egy a ti tanítótok, Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8) Ez szerintem nagyon mély pedagógiai gondolat. A tanár sem a végső tudás birtokosa. Ő is tanítvány. A diák is tanítvány. Mindannyian Krisztustól tanulunk. Ez egészen sajátos kapcsolatot alakít ki tanár és diák között. Én ezt már diákként is megtapasztaltam Esztergomban, és remélem, hogy Szentendrén is ezt élik meg a mostani fiatalok.
A matematikát és a fizikát mindig nagyon szerettem. Tanárként természetesen az volt az első feladatom, hogy a diákok is megszeressék ezeket a tantárgyakat. De ennél volt egy fontosabb cél is. A matematika megtanít világosan gondolkodni. Megtanít különbséget tenni igaz és hamis között. Ez nemcsak a matematikában fontos, hanem az élet minden területén: a családban, a hivatásban, a párválasztásban, az emberi döntésekben. A fizika pedig a teremtett világ megismeréséről szól. (…) Szerettem volna, hogy a gyerekek ne féljenek ettől a világtól, hanem értsék. (…) De talán a legtöbbet osztályfőnökként kaptam. Harminckét évig voltam osztályfőnök. Ott már nemcsak matematikáról és fizikáról beszélgettünk, hanem az életről. (…) Ez legalább annyira hozzátartozott a tanításhoz, mint a tananyag.
(…) Amikor tanítani kezdtem, rájöttem, hogy nem elég jól megtanítani a matematikát vagy a fizikát. Le kell ülni a diákok közé, meg kell hallgatni őket. Meg kell érteni, mi foglalkoztatja őket, minek örülnek, mitől félnek, milyen kérdésekkel élnek. (…) A diákok tanítottak meg arra, hogy pedagógusként nem pusztán tantárgyakat tanítok, hanem emberekkel foglalkozom. Ha nem tudom meghallgatni őket, nem tudok segíteni nekik eligazodni az életükben, akkor hiába vagyok jó szaktanár. A pedagógus feladata az, hogy a fiatalok életét kísérje; hogy segítsen nekik emberré válni. Ha szabad így mondanom: egy kicsit megszentelni az életüket.
(…) a gyerekek ugyanolyan aranyosak, mint régen; ugyanolyan nyitottak, lelkesek, tele reménnyel. Sokukban ma is nagyon mély a Krisztus iránti nyitottság. Ami igazán megváltozott, az a világ körülöttük. Amikor kilépnek az iskola kapuján, egészen más légkör fogadja őket. Sokkal durvább a közbeszéd, több az agresszió, nagyobb a könyökölés, az egymásnak keresztbe tevés. Ebben a világban kell helytállniuk. Ez sokkal nehezebb, mint negyven-ötven évvel ezelőtt volt.
A fiatalokat nem lehet elválasztani attól a világtól, amelyben élnek. (…) óhatatlanul magukkal hozzák azt a stílust, azt a gondolkodást, amit odakint látnak. (…) meg kell érteni, hogy milyen hatások érik őket. (…) sokszor éppen azok a fiatalok lesznek a leghálásabbak, akik nehéz lelki helyzetből érkeznek. Ezért mindig azt érzem: amíg lehet, segíteni kell.
(…) a ferences lelkülethez mindig hozzátartozott a rugalmasság. Nyolcszáz éve azért maradtunk fenn, mert mindig ott próbáltunk jelen lenni, ahol az evangélium szolgálata éppen megkívánta. Ha egyszer a Jóisten azt akarja, hogy a ferencesek ne iskolákban dolgozzanak, hanem máshol, abból sem lesz semmi baj. A lényeg nem az iskola.
Én ma is járok idősek otthonába, óvodások közé, családokhoz. Azt szoktam mondani: nullától kilencvennyolc éves korig mindenki között van dolgunk. Munka mindig lesz. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy húsz év múlva hol szolgálnak majd a ferencesek. Sokkal fontosabb, hogy ma hiteles ferencesek legyünk ott, ahová Isten állított bennünket.
(…) Ha valaki már megtalálta a hivatását, akkor vigyen magával három ferences ajándékot. Az első az egyszerűség: ne bonyolítsd túl az életedet, az emberi kapcsolataidat, a tanulást, a munkát, az életmódodat. Az egyszerűség nem szegénységet jelent, hanem letisztultságot. (…) A második a derű és a vidámság. Ferences ember derű nélkül nem tud élni. Szent Ferenc kevés írást hagyott maga után, de az egyik helyen külön arról beszél, hogy ha egy testvér elveszíti a derűjét, azonnal menjen az Eucharisztiához, és kérje Krisztust, hogy adja vissza neki az örömét. Mert amikor az ember elveszíti a derűjét, könnyen hiábavaló örömök után kezd futni. A sátán akkor tud a legkönnyebben kísérteni, amikor az ember szomorú és reménytelen. (…) A harmadik pedig a bocsánatkérés és a megbocsátás.
(…) egy iskola életét ugyanúgy kell szemlélni, mint egy emberét. Nem lehet csak a sikereit, vagy csak a nehézségeit nézni. Az örömökkel és a szenvedésekkel, a sikerekkel és a kudarcokkal együtt alkot egészet. Nekem ez az egész nagyon szép volt. Béla atya szokta mesélni azt a történetet, hogy a paraszt bácsi meghal, a Jóisten pedig megkérdezi tőle: „Na, milyen volt a földi élet?” Erre azt feleli: „Istenem… nekem tetszett. Akár újrakezdeném.” Én is ezt tudom mondani. Nekem tetszett, jó volt. Rengeteget tanultam tanároktól, diákoktól, takarító néniktől, szakácsnőktől – mindenkitől, akivel együtt élhettem ebben az iskolában. A ferences rend nyolcszáz éves történetéből az én hetven-egynéhány évem egy kis darab. Ez a darab itt, ebben az iskolában, ezek között a diákok között, ezen a helyen és ebben a világban adatott meg nekem. Ezért csak hálát tudok adni. Az újmisés képemre ezt írtam: „Áldott légy, Uram, minden emberért!” (…)
Kiss Menyhért OFM atyával Ádám Rebeka Nóra beszélgetett. A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média
Fotó: Csorba Tatum
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
