Világszerte és idehaza is júliusban mutatták be Christopher Nolan új filmjét, az Odüsszeiát. A film iránti hatalmas érdeklődés Homérosz alapművét is reflektorfénybe helyezte. Valaczka András magyartanárt, írót arra kértük, ossza meg gondolatait az irodalmi alkotásról: Miért tanulunk róla még ma is? Hogyan válhat közönségsikerré háromezer év után is?
Az iskolai tantervek összeállításakor sokszor felvetik: miért nem hagyja már maga mögött az irodalomtanítás az ókori műveket? Miért nem törlik végre az Iliászt meg az Odüsszeiát? Mégis hogyan olvasnának el ilyen hosszú műveket a mai gyerekek?
A mai gyerekek persze nem olvassák sem az Iliászt sem az Odüsszeiát, s talán nem is arra vannak, hogy olvassuk ezeket a hosszú, verses, sokszor nehézkesen kanyarított szövegeket. Kevesen hallhattak a hátteréről, de
amilyen unaloműző mesemondás Arany János Tengeri-hántásában is a mesélő által előadott szenvedélyes história. Talán hasonlóan hozott színpompás kalandvilágot az Odüsszeia is az ingerszegény környezetbe, ahol persze hogy nem volt – bármilyen abszurd is ennek hangoztatása – se tévé, se rádió, se mozi, se internet, de még írás-olvasás sem. S fejből tudták ezek az énekmondók, ezek az aoidoszok, és szóbeli meséléssel adták tovább nemzedékről nemzedékre. Hogy így van, s hogy ilyen sokezer soros szöveget meg lehetett fejben jegyezni, azt egyébként a huszadik században be is bizonyították a néprajzosok. Mert még ebben a modern korban is találtak olyan boszniai hegyi pásztorokat, akik ugyanilyen hosszú regéket tudtak elmesélni, mindig szóról szóra ugyanabban a formában.
Igen különleges tehát a mostani Nolan-film alapjául szolgáló klasszikus történet már csak azért is, mert száz és száz énekmondó agyveleje, tudása, figyelme szentelte meg, szentesítette, s adta hozzá azt az emberi sűrűséget, érzelmi-gondolati mélységet, amely messze magasabbra emeli egy kalandos históriánál. De különlegessé válik attól is, hogy amikor azután a műköltészet világába került, s egybefogta a kanyargó történeteket ez a bizonyos Homérosz, ez az állítólagos Homérosz, talán Szmirnában, talán a 8. században, akkor egymás mellé kerültek ezek az eposzok – a mi jó öreg Odüsszeiánk, meg az előzményeit elmesélő Iliász. Úgy tanuljuk ma is: a homéroszi eposzok. De újabb különlegesség, hogy amilyen erős, évezredes hagyománnyá vált a homéroszi szerzőség, épp olyan bizonyos, hogy nem írhatta a két művet ugyanaz a szerző. Hiszen egyikük ismerte Szicíliát, a másik nem. Az egyik vándoroltatja a hőseit, a másik nem. Az egyiknél a hősiesség a dicséretes, a másiknál a furfang. Az egyik csupa királyokról ír, a másik kondásról, koldusról és dajkáról is. Egyazon világ és mégis kettő. Olvassuk, filmen nézzük, kalandoknak vesszük, miközben szóban született és őrződött meg, eleven emberek tudatán átszűrve és egyre sűrűsödve, s nem egy ember alkotta, hanem sokan, sokan írták tovább, csiszolták ki, míg gyémántélességű nem lett.
Hagyjuk most a nagy cselekmény-íveket, úgyis ismeri őket mindenki a küklopsztól a disznókká változtató Kirkén át egészen az ithakai hazatérésig. Végezzünk inkább néhány mélyfúrást, hajoljunk pár helyen egészen közel a szöveghez! Nézzünk pár gondolatot – a legismertebb magyar változat szerint, Devecseri Gábor fordítását követve.
Mindjárt a legelső megmutatja, mennyire „sűrű”, mennyire „mélyen emberi” és mennyire „mai” ez a sok-sok emberi elmén átszűrt, ősi szöveg. Mert ez az elsőnek kiemelt részlet mindjárt megmutatja, mennyi lélektani érzék, mennyi pszichológiai affinitás volt ezekben az évezredekkel ezelőtt élő emberekben is. Mennyire értő szemmel látják valamennyiünk érzelmi életét, indulataink mechanikáját, majdnem azt mondanánk: a hormonokat, a neuronokat. Ott fenn, a kopár sziklák közt, távol az úgynevezett civilizációtól – s mégis mindent tudnak az emberről, s arról, hogyan működik a teste, a lelke. Mert nézzük csak, hogyan elemzik az indulat felfortyanásának folyamatát. Nézzük csak, milyen jól tudják, hogy a dühkitörés voltaképpen élvezeti dolog, örömszerzés saját magunknak!
Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből
és a harag, mely a bölcseszüt is méregbe borítja:
édessége a csurgó méznél is erősebb,
míg kebelünkben elárad, füstként felgomolyogva.
De tanulságos oda is vetnünk egy pillantást, ahol Odüsszeusz a hazaszeretetről beszél. Hogyan, hát ez nem a romantika találmánya? Nem a 18–19. századé? Szó sincs róla. S nemcsak a múlt századokat előzte meg, hanem a mai jelenünk is benne van. Mert százezrek tapasztalják meg ma is, csak a saját honfitársaink közül is, hogy mennyire mindegy is, hogy amaz idegen hely édesebb-e, mint a saját hazánk – mert bármilyen „édes” lehet, bármennyire is „dús házat” lakhatunk ott a mi szegényes viskónkhoz képest, mégis magnetikus ereje van emennek – s ezt már a hegyi pásztorok, aoidoszok is pontosan tudták:
Mert hisz tartott vissza Kalüpszó, isteni asszony,
barlang öblös ölén, mivel áhított az urául;
és ugyanúgy Kirké is vissza a termei mélyén,
csakhogy az én szivemet kebelemben meg nem igézték.
Ennyire nincs, ami inkább édes, mint a hazája
és a szülői az embernek, még hogyha akármíly
dús házat lakik is, más földön, messze azoktól
Vagy milyen érdekes az a rész, ahol az utolsó állomáson, az immár kellemes és vendégszerető phaiák királynál kezdődik a sportverseny, s ahol valaki azt találja mondani Odüsszeusznak, inkább kíméld magad, öreg és rozzant vagy te ehhez. Mert a válaszában nemcsak az öntudat szólal meg, hanem az az örök mondat is: hogy
Nagyon-nagyon messzire vezető, pompázatos szavak ezek, akármilyen egyszerű köntösbe vannak is rejtve, mert bennük visszhangzik megannyi Leibniz, megannyi Bulgakov, megannyi Kölcsey, megannyi bölcselet a későbbi évezredekből, amelyek mind ugyanezt taglalják: hogy hát miért nem kaphatunk meg mindent, s miért nem lehetséges a tökéletes boldogság a teremtett világon belül – ám az Édenen kívül.
Nem helyeset mondtál, idegen, nyomorultnak látszol.
Hát csak nem kap meg mindent mindenki az égtől,
jó alakot, jó észt s jelesenszólás tudományát.
Mert van olyan, ki a földön gyarlóbb külsejü férfi,
ám szavait nagy szépséggel koszorúzza az isten,
Másnak alakja pedig vetekedhet az istenekével,
csakhogy a szózatait soha kellem nem koszorúzza,
mint ahogyan neked is kitünő alakod, kitünőbbet
isten sem készíthet, azonban bárgyu az elméd.
Vagy tekintsünk rá egy percre arra a végtelenül egyszerű s mégis végtelenül bölcs mondatra, amely olyan tömören s olyan igazul szól a mulandóságról. Olyan szavakkal, amelyeket a halálos ágyunkon is elrebeghetünk, amelyek a kórházban is érvényesek tudnak maradni, s amelyekről mind tudunk, de az ilyen költői szókimondások nélkül talán mégse tudnánk szavakba önteni őket.
Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.
Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.
Csak a legnagyobbaknál fér meg ilyen közelségben a bölcselet és a hétköznapiság: Shakespeare-nél, Goethénél, Tolsztojnál. Csak a legnagyobbak tudnak úgy szórakoztatni s mesés álmok kaland-tengerére ragadni, hogy közben mélyelemzést is adnak az emberről. Vagy talán nem mélyelemzés a szirének motívuma? Hogy addiktív helyzetek vesznek körül minket mindenfelől? S hogy be kellene viaszolnunk végre egymás fülét?
Vagy nem a mai ember telhetetlenségét, határt nem ismerő metaforikus falánkságát jeleníti meg a Napisten marháinak felzabálása? – De erről részletesebben is talán, mert ez mutatja meg igazán, mennyire rólunk szól ez a sztori.
Mert ahogyan mai életünkből nagyon is kitűnik, a falánkság egészen holisztikus, az evésen túl minden másra is kiható és sok minden más viselkedésformát is jelképező problematika. S ez a problematika nagyon is világosan felbukkan az Odüsszeiában – mondhatni, természetesen. Hogy is ne bukkanna, hiszen az embert elemzi.
Amikor ugyanis Odüsszeusz ostoba emberei felfalják Héliosz napisten teheneit, nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen a lopásról és az evésről van itt szó. Ha más nem jelezné a metaforikus tartalmat, egyértelművé teszik a jelképes számok: az istennek 350 tehene és 350 kecskéje van, s a hagyományos holdhónap-számítással, nem tudva még a precíz 365 napos évről, akár az idő teljességére is utalhat a számuk. De mindegy is, hogy mire utal: elég annyit megértenünk, hogy jelképes falánkságról van itt szó. Mint a mai embernél is, aki felfalna mindent egyszerre: ételt, bolygót, a másik embert, bármit.
De hát mit is akar mondani ez a jelenet, s túl rajta, mégis rá rímelve, mint talán láthatatlan legfontosabbra a történet egésze is:
A legizgalmasabb megfejtéssel Teodor Adorno állt elő A felvilágosodás dialektikája című 1947-es, Max Horkheimerrel írt művében. Adorno nemcsak ebben a jelenetben, de az Odüsszeia egészében is annak allegóriáját látja, ahogyan a civilizálódó ember megpróbálja tudatos önkorlátozások közé szorítani az életét, ám mindegyre visszazuhan a barbár vágyai közé. Ma is hasonlót látunk a civilizációnkban, ami Adorno képletének megfelelően nagyon-nagyon civilizált lett, már-már túlcivilizált. S mikor ezt a szoros gallért s nyakkendőt nem tudjuk tovább elviselni, feltépjük a hűtő ajtaját – mégpedig hányféle hűtő vár kárörvendőn erre az elbukásunkra! – és zabálni kezdünk, mint azok tették, ott, Héliosz szigetén, megpecsételve saját sorsukat.
Ebben a keretrendszerben jelenik meg természetesen a tehenek felfalásának epizódja is. Nevezetesen: Odüsszeusz egy racionális homo economicus, az első modern, polgári ember, aki a mítoszok (a természet) kaotikus világát az értelmével, hideg számítással és racionalitással győzi le. Ennek a túlélésnek azonban súlyos ára van: a saját belső természetének, biológiai ösztöneinek kíméletlen elfojtása. Héliosz tehenei Adornóéknál az ösztönök megtagadásának szimbóluma. Odüsszeusznak és társainak le kell mondaniuk a pillanatnyi, érzéki örömökről (az éhség csillapításáról) a hosszú távú cél (a túlélés és a hazatérés) érdekében. Civilizáltnak kellene lenniük, a legénység azonban visszacsúszik a természethez, a kontrollálatlan ösztönökhöz, mert időnként képtelen – akárcsak a mai posztmodern ember – a racionális önmegtartóztatásra. Amikor az éhségnek engedve levágják a teheneket, a biológiai kényszer győzedelmeskedik a tudatosság felett. Az irracionalitás. Pontosan úgy, mint ma – legalábbis oly sokszor ma.
„Nem ízlelheti meg a lótuszt, s nem eheti meg a napisten, Hüperión teheneit, s amikor a sziklák között kormányoz, számolnia kell azzal, hogy elveszíti azokat az embereit, akiket Szkülla elragad a hajóról. Épphogy csak átvergődik; a küzdelem az ő túlélése; és minden hírnév, amit ő és a többiek e folyamat során szereznek, csupán azt erősíti meg, hogy a hős címet csak a teljes, egyetemes és osztatlan boldogságra irányuló ösztönök megalázása és megölése árán lehet elnyerni.”
Erre a mai ember nem képes, és nem is célja többé. Mi pont azt tesszük, amit a civilizálatlan zabálók tettek a szigeten: „a teljes, egyetemes és osztatlan boldogságra” törekszünk, s épp ezzel bukjuk el azt. „A civilizáció története az áldozat befelé fordulásának története. Más szóval: a lemondás története.” Hozzátehetjük: Lenne.
Ilyenekre is figyelmeztet minket a sokezer éves történet, ebben a fényes, tündökletes mai köntösben.
Fotó: Merényi Zita (nyitókép); UIP-Duna Film
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
