Alig több mint fél évszázada még létezett egy italféle, amit a magyarlakta területeken sokfelé ismertek, és amiről ma már alig tudunk valamit. Az előásott kevés adatból valójában egy nagy múltú hungarikum alakja bontakozik ki, remélhetően gyorsan eszmél a nemzet és nem hagyja, hogy a kürtőskalácshoz vagy a pálinkához hasonlóan idegen népek erre is rátenyereljenek.
Alig több mint fél évszázada még létezett egy italféle, amit a magyarlakta területeken sokfelé ismertek, és amiről ma már alig tudunk valamit. Az előásott kevés adatból valójában egy nagy múltú hungarikum alakja bontakozik ki, remélhetően gyorsan eszmél a nemzet és nem hagyja, hogy a kürtőskalácshoz vagy a pálinkához hasonlóan idegen népek erre is rátenyereljenek.
Andrásfalvy Bertalan A Duna mente népének ártéri gazdálkodása című hatalmas művében meglepő, kevéssé köztudott példáját találni annak, hogy a magyarság mennyire nagy értéknek tartotta a mézet. „A hordóba összetört mézet hazaszállították és teknő fölé helyezett vesszőkosárba tették. 3-4 óra alatt a méz a teknőbe csorgott. Ezután a törött még mézes lépekre lanyhu (langyos) vizet öntöttek és 1-2 óráig ebben ázott, majd szintén leszűrték. Ez a mézes lé a márc, gyerekek csemegéje. Vásárokon, búcsúkon kis poharakkal mérték a jég közé állított márcos hordóból. Idővel a márc megsavanyodik, akkor pálinkát főztek belőle. Előfordult, hogy egy-egy méhészgazdának egy hektoliter márcból főzött pálinkája is volt.”
Miután az összetört léptől elválasztották a mézet, tisztára kellett mosni a gyertyakészítéshez, szövetek kékfestéséhez szükséges, eladásra alkalmas viaszt. Mivel a mosásakor használt vízben végül ott úsztak az értékes, vitaminokban gazdag méz cseppjei, megkeresték a módját, hogy még ez se menjen veszendőbe! Így született meg a gyermektársadalom kedvenc üdítőitala: a márc. Ez a jeges nyári üdítő felmutatja a magyar népi műveltségnek a pocsékolást elvető, a minél teljesebb kihasználtságra törekvő egészséges arcát is.
Csatkai Endre 1948-as írásában már letűnt népi csemegeként, a mézeskalácsokok egykori portékájaként mutatta be a márcot. Készítéséről a következőket jegyezte le: „Egy sajtárba mézet tettek, két sajtárba vizet s ebben az adagolásban kis csillagánizzsal összekeverték és főzték, amíg nem forrt. Kihűlése után finom ruhán átszűrték. Így sűrű folyadékot nyertek, mely tartós volt. Hordóban tárolták és kiméréskor vízzel és jéggel hígították.” A márc-ital alapja egy sűrű, hosszan elálló, sokáig tárolható szirup volt, amit fogyasztás előtt higítottak csak fel. Mai korunkból visszanézve a római eredetű jégkása unokatestvére lehetett, talán nem véletlen, hogy a fagylalt szorította ki végül a kínálatból. Egyes vidékeken – mint például Sopron vármegyében – a márc a méhser–mézsör elnevezése volt. A leírásokból viszont korántsem olyan egyértelmű, hogy a gyerekek üdítőitala azonos lett volna a méhsörrel.
Az ínyesmester szakácskönyvében a szakíró, a nagy tudású Magyar Elek sajnálatos módon csak egy mondatot szánt a közkedvelt nyalánkságra: „A gyerekeknek, sőt a szívük választottjával megjelenő legényeknek is, igen alkalmatos ital így kánikulai búcsú délutánján a jégbe hűtött márc, a méhsörnek egy erjesztetlen fajtája, mely vízzel higított s főzött mézből készül, s mely némi szerecsendióval és koriandrummal fűszereztetik.” Magyar Elek miközben világosan kimondja, hogy erjesztetlen ital, ennek ellenére könnyedén besorolja a sörfélék közé. Az is ellentmond a márc alkoholtartalmának, hogy olyan időszakban is árulták gyermekeknek, amikor már érvényben volt gróf Klebelsberg Kuno törvényi tiltása a fiatalok szeszfogyasztásáról. Az előzőek fényében elhibázottnak tartom a márc méhsörrel való azonosítását. A magyar nyelv az italok terén is pontosan és világosan kirajzolja az árnyalatokat, elég csak a must és a murci közötti különbségre emlékeztetni. A méhsör és a márc egymással való azonosítása valójában szegényíti a nemzetet, mert eltűntet egy sajátos, alkoholmentes italkülönlegességet.
A mézes vízben egy idő után spontán is elindul az erjedés, így miután a hagyományosnak mondható márcot leöntötték a méhviaszról, valószínűleg egy kevéssé mindig bepezsgősödött. Érdemes különválasztani ettől a márc-italt, ami az eredeti ötlet továbbfejlesztése főzéssel, fűszerezéssel, jeges hígítással búcsúkba, ünnepekre, vagy csak terített asztalhoz. Ezt valamikor szándékosan is hagyhatták kissé megerjedni, mint azt a fertőmenti falvak szokása utólag sejtetni engedi. Ott a leánygyermeket a márcivás avatta eladósorba került hajadonná, arrafelé tehát már inkább a felnőttek italának számított.
A márc a néphagyomány része, így a belőle készült italnak sem lehet eredeti, szabályos receptje, csak különböző, egymással egyenrangú elkészítési módjai. Ennek megfelelően tájegységenként különbözhetett, hogy a főzéssel-jegeléssel teljesen elejét vették az erjedésnek, vagy éppen ellenkezőleg: hozzátartozott az italhoz a pezsgőíz is. (Persze ebben az esetben is számottevő távolságra a méhsörtől.) A fűszerezésében sem egységesek a források, hiszen amíg az egyik csillagánizst, a másik szerecsendiót, koriandert említ vele kapcsolatban. Eltérések lehettek abban is, hogy csak jéghidegen kínálták, vagy a sorbethez hasonlóan került bele is a jégből.
„Eredete valószínűleg keleti” – olvasható Csatkai Endrénél, és csak sajnálhatjuk, hogy nem részletezte, milyen megfontolásból jutott erre a megállapításra. Az italról szóló irodalomban nem találtam utalást, hogy a környező népeknél létezett hasonló, így a megjegyzés vonatkozhat arra is, hogy eredeti magyar hagyomány. Ezt a feltevést erősíti, hogy a legegyszerűbb a kiinduló formája – lépről leöntött édesvíz – is fennmaradt népünknél. Fontos megemlíteni, hogy a magyarság már a régi időkben értett a méhészethez és a sörkészítéshez, a krónikák szerint már Atilla nagykirály hunjai is kedvelték a méhsört. Joggal tarthatjuk tehát méhekkel foglalkozó őseinknél született szomjoltónak a márcot, a méhsör vadhajtását.
Alig több mint fél évszázada szakadt meg a márckészítés szokása, ami nem akkora idő, hogy ne lehessen feltámasztani. Biztos lappanganak pontos receptek vagy értékes emlékfoszlányok a mézeskalácsos dinasztiáknál, a cukrászmesterség múltjában, levéltárakban fennmaradt céhiratokban, régi szakácskönyvekben. A méhészeknek hivatalból hozzá kell tudniuk szólni a kérdéshez, az Andrásfalvy Bertalantól vett idézet alapján pedig nem csak a sörfőzők, de még a pálinkakészítők is érintettek az ügyben.
A márc-ital hagyományhű továbbfejlesztésének szintén adottak a feltételei. Hun területeket is átszelt az ókori Selyemút, és a drága kelmén kívül különleges fűszer-rakományokat is vittek a rajta közlekedő karavánok, így lovas-íjász őseink sokféle zöldfűszert, gyógynövényt ismertek és használtak. Az ital ízesítésénél bátran túl lehet lépni a forrásokban említett csillagánizson, szerecsendión, korianderen, be lehet vonni a hajdani Selyemúton szállított keleti fűszernövények bármelyikét.
Remélhetőleg újjászületik az elfeledettségből ez a minket jellemző régi üdítőital, és újra megjelennek búcsúkban, mulatságokon a méheket és gyerekeket egyaránt vonzó márczos pultok, felidézve a Magyar Királyság vígabb napjait.
A márcz szekszárdi márc néven kapható Szekszárdon a Mézeskalács Múzeum Mintaboltjában. (A „cz” megkülönböztetés, kellett az egyéni írásmód ahhoz, hogy más legyen, de mégis utaljon elődjére. A márc egy köznév, a Márcz pedig márkanév.)
A Hunhír.info olvasói most ajándékba megkapják a receptet, hogy a nyári kánikulában enyhíteni tudják kisebbek és nagyobbak szomját.
– 10 liter víz
– 1,2 kg méz
– 1,5 dl citromlé
– 3 dl almalé
– 1 tasak fahéj
Elég összefőzni, szűrni és hűteni.
Kónya Ferenc – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
