A kötetben négy kortárs lelki szerző egy-egy rövid értekezését, lelki tanítását olvashatjuk. Mind a négy a belső imádság, azon belül is elsősorban a Jézus-ima gyakorlatát mutatja be.
A szerzők a keleti lelkiségi hagyomány hiteles képviselői, akik maguk is tapasztalatból ismerik az imádságnak ezt a módját: Hierotheosz Vlahosz, a görögországi Nafpaktosz püspöke, számos teológiai könyv írója; Emiliánosz Archimandrita (†2019), aki az áthoszi Szimonosz Petrasz-monostor elöljárója és lelkiatyja volt; Kallistos Ware angliai ortodox püspök (†2022), valamint a sok szempontból szintén a nyugati ortodoxiához köthető Áthoszi Szent Szofronij atya (†1993), az essexi Keresztelő Szent János-monostor alapítója.
Az áthoszi imádság az ortodox keresztény szerzetesek ősi, szüntelen imája. Célja, hogy békét adjon a léleknek. A legismertebb áthoszi ima a Jézus-ima: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”
Hierotheosz Vlahosz A szellemi imádság hagyománya és a Szentírás című, az áthoszi Vatopedi-monostorban elmondott egyik beszédében elemzi többek között Nagy Szent Athanáz Az Ige megtestesüléséről szóló művét és Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelét. Kifejti: Athanáz számára egyértelmű, hogy
Ezért lett emberré Isten Fia és Igéje: önként magára vette a halandó és szenvedésnek kitett testet – bár ő maga nem követett el bűnt, hogy meg kelljen halnia, de halandó és szenvedő teste volt –, és halála legyőzte a halált, a bűnt és az ördögöt. Így magyarázza Nagy Szent Athanáz a megtestesülés óriási jelentőségét, amelyre a törvény nem volt képes.
Vlahosz püspök megvilágítja: Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben a kiengesztelődés és megbékélés fogalmát használja. Krisztus által történt meg a kiengesztelődés és a megbékélés Istennel, az Atyával. Nem Isten megbékítéséről beszél, mintha Isten haragudna ránk, hanem az embernek Istennel való megbékéléséről. „Mert amikor ellenségek voltunk – mi, nem az Atya –, megbékéltünk Istennel és az ő Fiának halála által; mennyivel inkább üdvözülünk életében, miután megbékéltünk.” Tehát Jézus Krisztusban történt meg a kiengesztelődés, a megigazulás, a halál fölötti győzelem. Amit az Ószövetség törvénye nem tudott megtenni, azt Krisztus – az isteni kegyelem törvénye – megtette. Hierotheosz Vlahosz arra is kitér, hogy a szeretet himnuszán kívül (1Kor 13) van még egy másik himnusz is: a hit himnusza, amely rendkívül fontos, és a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetében olvasható: „Ki választ el minket Krisztus szeretetétől?… Mivelhogy egyesültünk Krisztussal, a halál törvénye legyőzetett, és senki sem választhat el minket Krisztustól: sem halál, sem élet, sem szorongás, sem üldözés, sem angyalok, sem hatalmak…”, semmi sem választat el bennünket Krisztus szeretetétől.
Egy másik következménye annak, hogy a halál Krisztus Jézusban megsemmisül, az, hogy az újjászületett ember immár megérti és látja: az egész teremtés egyként fohászkodik. Pál ezért írja: „A teremtés együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig… a teremtett világ sóvárgó várakozással várja Isten fiainak megjelenését…, maga a teremtés is megszabadul a romlandóság szolgaságából, Isten gyermekei dicsőségének szabadságára.” Ez a szakasz a teremtés helyreállításáról szól, és az úgynevezett ökológiai teológia felé mutat. Az ortodox főpap figyelmeztet:
Közli a kötet Emiliánosz Archimandrita A Szent hegy imádása című, 1983. április 24-én Drámában elmondott homíliáját, melyben leszögezi: a szerzetesek számára az ima „a leginkább lelki természetű gyakorlat, amely az Atyának és a világ Teremtőjének szóló felajánlássá válik: szívük melege, a mennyekbe vezető lépcső; a szerzetes ölelése és gyengéd csókja lelkünk Vőlegényének és Megváltójának”.
A kolostori elöljáró a Jézus-imán elmélkedve megállapítja: ez az ima dicsőítést, hálaadást, teológiát, könyörgést és bűnvallást foglal magában. Emiliánosz Archmandrita mesél egy szerzetesről, aki válságos időszakot élt át monostorában. A gonosz el akarta tántorítani az Egyház alapelveitől. A Jézus-imát is nagyon erőtlenül mondta, már nem hitt benne. Közvetlen környezete nem segített neki, elutasító volt vele szemben. Fogalma sem volt, mit tegyen. Egy éjszaka, amikor levegő után kapkodott, felébredt, kinyitotta az ablakot. Sötét volt, hajnali három óra felé járt. És akkor hirtelen minden fénnyé vált körülötte. Világos lett, mintha nappal lenne. „És leszálltak a csillagok, lejjebb ereszkedett az ég, és úgy tűnt neki, hogy minden – a föld és az ég – olyanná lett, akár a mennyország. És mindez együtt a szív imáját zengte, minden az imát mondta. És a szerzetes szíve különös módon megnyílt, és táncra perdült; verni kezdett, és önkéntelenül is részt vett ugyanabban az imában; lába éppen csak érintette a földet… Mi történt pontosan – nem tudta. A dolgok megszokott összefüggései megszűntek, és csupán annyit tudott, hogy az oltár előtt áll, a láthatatlanul jelen lévő Isten előtt, liturgiát mutatva be… A fény immár nem körülötte volt, hanem a szívében fészkelte el magát… Önkívületében meglátta, hogy
A kolostori elöljáró fölteszi a kérdést: „Kedveseim, mivé lenne az életünk e nélkül az ima nélkül? És mi lenne az egész világgal e nélkül az ima nélkül? A szív, amelyben nincs meg ez az imádság, olyannak tűnik számomra, mint egy nejlonzacskó, amelybe valamit beleraksz most, de gyorsan elszakad, és kidobod. Az, ami az egész életünknek és a létezésünknek értelmet ad, az ima, mivel ez Isten ajándéka.”
Az elmélkedés szerzője nem tartja lehetségesnek, hogy az emberek egyszer végleg felhagyjanak az imával, mert mindig létezni fognak olyanok, akik szeretik az Urat, „és mindaddig, amíg ilyen lelkek vannak, nem vész el a világ. Az ima szüntelenül öntözi titokzatosan”.
Kallistos Ware A név ereje – A Jézus-ima az ortodox lelkiségben címmel állítja: a Jézus-ima megkülönböztetett varázsa és hatásossága négy dologban áll: elsőként egyszerűségében és rugalmasságában, másodszor teljességében, harmadszor a Név erejében, negyedszer pedig a szüntelen ismétlés lelket fegyelmező erejében.
Teológiailag a Jézus-ima magában foglalja az összes evangéliumi igazságot, „ez az egész evangélium rövid foglalata”. Egyetlen rövid mondatban a keresztény hit két fő misztériumát ötvözi: a megtestesülést és a Szentháromságot. „Először Krisztus, az Istenember két természetéről beszél: emberségéről”, mert azon az emberi néven – Jézus – szólítjuk, amelyet anyja, Mária adott neki születése után Betlehemben, majd pedig örök istenségéről, mert Úrnak és Isten Fiának is nevezzük. Másrészt az ima, „bár bennfoglaltan és burkoltan, a Szentháromság három személyéről is beszél. Miközben a második személyt, Jézust szólítjuk meg, ez az Atyára is irányul, mert Jézust Isten Fiának nevezzük. A Szentlélek ugyanígy jelen van az imában, mert az Első korintusi levél szerint »senki sem mondhatja, ’Jézus az Úr’, hacsak nem a Szentlélek által« (12,3). Tehát a Jézus-ima egyaránt Krisztus-központú és szentháromságos” – írja Kallistos Ware.
Essexi Szent Szofronij A Jézus-ima gyakorlata című értekezésében kiemeli: a Jézus-ima első felében megvalljuk Krisztus-Istent, aki megtestesült a mi üdvösségünkért; a második felében elismerjük bukott állapotunkat, bűnösségünket és megváltásunkat. „A dogmatikus hitvallás és a bűnbánat egyesítése még teljesebbé teszi az ima tartalmát.”
Az essexi Keresztelő Szent János-monostor alapítója rámutat:
„Zavartalanul kitartani az imádságban: ez a természetes létezés valamennyi szintjén győzelmet jelent. Az út hosszú és tövises, de elkövetkezik a pillanat, amikor az isteni világosság egy sugara áttör a sűrű sötétségen, és rést nyit, amelyen át megpillanthatjuk e Fény Forrását. A Jézus-ima ekkor kozmikus és metakozmikus dimenziókat ölt.” A Jézus-ima nagy ajándék az ember, az egész emberiség számára. Egyúttal konfliktust szít a világ hatalmaival, „e világ sötétségének fejedelmei ellen, a gonoszság lelkei ellen a magasságban” (Ef 6,12).
A kötetet Nacsinák Gergely András lektorálta és szerkesztette.
Fordították: Szebehleczky Borbála, Ötvös Csaba József, Baán István, Nacsinák Gergely András.
A Szent hegy imádsága – A Jézus-ima élő hagyománya
Vigilia Kiadó, 2026
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
