A porban, fák árnyékában tanuló gyermekek mindennapjait és egy édesanya megrendítő történetét hozza közelebb számunkra Szentkirályi-Tóth Kata, a Katolikus Karitász nemzetközi hálózati koordinátora, aki Zagyva Richárddal, a szervezet országos igazgatójával utazott Uganda Karamoja régiójába, hogy elindítsák a lokitededi iskola fejlesztését célzó programot.
Szentkirályi-Tóth Kata írása – melyet az alábbiakban szerkesztve közlünk – személyes tapasztalatain keresztül nyújt betekintést abba, hogy mit jelent az oktatás lehetősége egy olyan térségben, ahol a tanulás sokszor a túlélés határán valósul meg.
Nem is emlékszem a nevére. Talán „A”-val kezdődött. Aznap azonban annyi emberrel mutatkoztunk be egymásnak, és a karamojong nyelv olyannyira ismeretlen számomra, hogy esélyem sem volt megjegyezni.
Nem is emlékszem a nevére. A történet viszont, amit – tolmácsolás útján – elmesélt nekünk, valószínűleg életem végéig velem marad.
„A” (jobb híján így hivatkozom rá a fejemben) három kislány édesanyja, Uganda északkeleti Karamoja régiójában, Lokiteded településtől nem messze éli mindennapjait egy sárkunyhókból álló lakóközösségben, úgynevezett „manyatában”.
A férje elhagyta a családot, ami miatt a közösség kitagadta a családanyát. A gyermekei miatt megtűrik a manyatában, de saját kunyhója sohasem lehet; rokonai jóformán hozzá sem szólnak. Hogy családját eltartsa, tűzifát gyűjt a szavannán, melyet feldarabolva elad, így igyekezve előteremteni a napi betevőt, ám ez sokszor még a megfeszített munka mellett sem sikerül.
A két nagyobbik lánya – másodikos, mosolygós, rövid hajú, zöld egyenruhájukat büszkén viselő gyerekek – mindezek dacára iskolába jár. De nem úgy, ahogy azt Magyarországról elképzelnénk: a lányok mindennap hét kilométert sétálnak az iskolához, amely mindössze néhány fa alá leterített pokrócból, osztályonként egy-egy táblából és egy romos, bűzlő latrinablokkból áll. A lányok közül csak egyikük visel cipőt.
A lányokra leselkedő sajnos nagyon valós veszély ellenére, a borzasztó tanulási körülmények mellett – és annak dacára, hogy az iskolai jelenlét miatt a lányok munkájára otthon nem számíthatnak, mely így kis túlzással a család túlélését veszélyezteti – „A” minden egyes nap elküldi iskolába a lányait. Ő maga sohasem járt iskolába, és az iskoláztatás költségeit (évente gyermekenként körülbelül 28 ezer forintot) lehetetlenséggel határos módon tudja csak kifizetni. Felismerte azonban, hogy
Az autóban hazafelé (autó… – hisz olyan ezen a környéken csak a segélyszervezetek dolgozóinak van!) könnyes lesz a szemem. A szívem megszakad „A”-ért és a családjáért: a két csillogó szemű iskolás lányért és apró, egyéves kishúgukért. És arra gondolok: bár kivételes lenne a helyzetük!
Mielőtt Karamojába utaztunk, legjobb igyekezetem ellenére bennem is ott motoszkált a sztereotipikus kép: Afrika, sárkunyhók, színes, törzsi leplek – egy letűnt kor emlékei. Aztán megérkeztünk, és arcon csapott a hőség, a színek és a szagok.
A helyi kollégák sorolják a betegségeket, amik sorra legyűrik az itteni gyerekeket: malária, tífusz, hepatitis – és én csak arra tudok gondolni, hogy igen, én ezek ellen megkaptam a szükséges gyógyszereket, oltásokat, pedig csak egy hétre jöttem Ugandába, nem pedig egy életet élek le itt. Miért én menekültem meg mindezektől, és ők miért nem?
Ekkor éppen ugandai látogatásunk harmadik napját töltjük. A magyarországi Katolikus Karitász országos igazgatójával, Zagyva Richárddal azért érkeztünk az országba, pontosabban annak Karamoja régiójába, hogy a Caritas Uganda országos központjával és a helyi Morotói Egyházmegyei Karitásszal (Caritas Moroto Services) karöltve elindítsunk egy régóta formálódó fejlesztési projektet: iskolát építünk „A” két zöldruhás kislányának és másik 174 kisdiáknak, akik fák alatt, zavaros és fertőző tóvizet kortyolva tanulnak a porban.
akiknek egyébiránt húsz kilométert kellene gyalogolniuk a másik legközelebbi iskolához.
Majd bezsúfolódva a tanári szobaként szolgáló fa alá beszélgetésbe elegyedünk az iskoláról, a projektünkről és a további sürgős szükségletekről.
Beszédek hangzanak el – az iskola szülői munkaközösségének tagjaitól, a helyi tanács részéről és tőlünk.
A mostani projekt célja egy stabil, zárt, két osztályteremből álló iskolaépület kialakítása, valamint az omladozó higiéniai blokk felújítása lesz.
„Ez a mi iskolánk” – mondják. És milyen igazuk van.
Amikor rám kerül a sor, hogy beszédet mondjak, felállok. „Kata vagyok – mondom nekik, – Magyarországról jöttem, és nagyon örülök, hogy itt lehetek. Köszönöm, hogy megosztottátok velünk az örömötöket, az elkötelezettségeteket, és azt is, mire lenne még szükségetek. Én csak egy egyszerű ember vagyok. Nem vagyok különösebben erős; nem tudok egyedül felépíteni egy iskolát. Azt azonban meg tudom ígérni, hogy amit most ti elmondtatok nekünk, továbbadom ott, ahonnan jöttem, és mindent megteszek annak érdekében, hogy forrásokat gyűjtsek számotokra, hogy mindezek, amiket felsoroltatok, megvalósulhassanak.”
Az aggodalom azonban hamar elmúlik – a helyiek jókedve ragadós. Beöltöztetnek mindannyiunkat a nakatukokba, a karamojai pásztorok hagyományos színes leplébe, és együtt táncolunk, nevetünk, kezet rázunk mindenkivel.
„Bye-bye, Kata” – éneklik búcsúzóul. Aztán indulunk is – vissza a városba, a folyóvízzel és palackozott ásványvízzel felszerelt szállodába, ahol szúnyogháló-baldachin alatt pihenhetjük ki a nap fáradalmait. A bűntudat azonnali: azoknak az embereknek, akikkel ma találkozunk, nagy eséllyel életükben nem lesz lehetőségük minderre. Miért épp én, és miért nem ők?
Egy hét után utazunk vissza Magyarországra.
A főút itt mindenhol aszfaltozott, ám a kis utcákat itt is az a vöröses por borítja, mint Karamojában, és néhány házzal beljebb hasonló kunyhókat is látunk, mint a szavannán. A megélhetés mégis biztosabb, az alapvető szükségletek többnyire rendelkezésre állnak, a komfortfokozat összehasonlíthatatlan.
Szerző: Szentkirályi-Tóth Kata, a Katolikus Karitász nemzetközi hálózati koordinátora
Fotó: Katolikus Karitász
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
