Ahol még ágasfa tartja a mestergerendát – Kuna Tibor a mai vágsellyei Tájházban töltötte gyerekkorát Száz Ildikó2026. 07. 13., h – 15:22 Vágsellye |
Ritka pillanatok egyikének lehettek tanúi a vágsellyei Tájházba látogatók, akik személyesen találkozhattak Kuna Tiborral, akinek gyermekkora a vastag paticsfalú, kontyolt nyeregtetejű, náddal fedett parasztházhoz kötődik. A tisztaszoba utcára néző ablakai között, a főhomlokzat tengelyébe szépen faragott ágasfát építettek be, amely országos szinten is egyedivé teszi a védett műemléket.
Eleven történelem
Vágsellyei képeslapot aligha vásárolhatott az ide kiránduló anélkül, hogy azon ne szerepelt volna a reneszánsz kastély, a Vág folyó környéke vagy a Kuna-házként elhíresült parasztház. Kuna Tibor meghívása a Tájházba az idei Múzeumok és Galériák Éjszakájához kapcsolódott, amikor unokája és annak felesége kíséretében ismét ellátogatott egykori otthonába.
Ivana Elgyütt, a Nyitra-menti Múzeum etnológusa lebilincselő módon ismertette a házikó történetét a látogatókkal, majd a vezetett bemutatót követően Tibor is mesélt neki a ház egykori lakóiról. Mi a közelmúltban rendezett találkozón beszélgettünk Kuna Tiborral, amikor már fővendégként, lánya és unokafivére társaságában érkezett a Tájházba. Nemcsak a házról, hanem a vágsellyei lakosok múlt századbeli mindennapjairól is mesélt nekünk.
Azok, akik a nyár folyamán ellátogatnak a járási székhelyre, vagy a közelben táboroznak, üdülnek, csütörtökönként 10 és 16 óra között ismét nyitva találják a Tájházat, és megismerkedhetnek annak történetével, valamint a helyi lakosok egykori mindennapjaival és használati tárgyaival.
Milyen érzés volt elhagyni a házat?
„Abban az időben gyorsan követték egymást az események. 1958-ban lerakták a Duslo alapkövét, addig alig négyezer lakosa volt a városnak, majd hirtelen több területen is megindultak az építkezések. Elmentem katonának, és vissza már nem tértem ide lakni. A Duslo gyár alkalmazottjaként kétszobás lakást kaptam. Ide jártunk látogatni édesapánkat. Csak az udvar és az úgynevezett kiskert maradt meg, a hátsó kertrész helyén ma már lakóházak állnak” – mondta Kuna Tibor.
„Nem volt fürdőszobánk, az artézi kútról hordtuk a vizet, de számunkra ez volt a természetes. Ilyen szalmatetős házak álltak Vágsellyén, mi nem tudatosítottuk a házunk építészeti különlegességét. Annak idején más volt a berendezése is” – tudtuk meg a ma 80 éves Tibortól.
Kuna Imre és felesége, Ágnes voltak az ingatlan utolsó tulajdonosai, hat gyereket neveltek fel. A család akkor költözött ide, amikor Tibor másfél éves volt. Itt élte át egész gyermekkorát.
„Szüleim 1902-ben születtek. Édesapám 1972–1973-ig lakott a házban, majd kapott egy lakótelepi lakást, 1978-ban hunyt el. Édesanyámat már 1958-ban elvesztettem, nem egészen tizenkét éves koromban. Innen jártam iskolába és templomba. Hatalmas gazdaudvarunk volt, baromfit, libát és kacsát is neveltünk. A hátsó kertben pedig dió- és eperfákkal teli gyümölcsös állt”
– tette hozzá Kuna Tibor, és úgy tekintett mindeközben a kerítésen túlra, mintha mindez még mindig létezne.
Vágsellye központjában, a város szívében élték meg a mindennapok és az ünnepnapok sokszínűségét. Közel volt minden: a mozi, az élelmiszerbolt, a postahivatal, ahol az édesanya dolgozott, és az artézi kút, ahonnan hordták a vizet. A mozi saroképülethez illesztett házrészben nyitották meg a művelődési központot, ahol színtársulatok léptek fel, és könyvtár is működött a kétszintes épületben. Jó időben az udvaron zajlottak a rendezvények. Tibor élénken emlékezett a Budapesti Operettszínház előadására, Rátonyi Róbert fellépésével. A város pezsgése körülvette őket.
„A mi konyhánk nem így nézett ki, a jelenleg bemutatott berendezés a környéken található házak mintájára készült. Volt egy tisztaszobánk, egy konyhánk spájzzal, a hátsó szoba pedig a konyha jobb oldali bejárata mellett helyezkedett el. Hasonló bútorokkal volt berendezve. Arra is emlékszem, hogy tizenkét éves lehettem, amikor még az idősebb nővérem is itt élt velünk. Két kémény volt a házon. Hátul szenet és kukoricát tároltunk. Nem volt kocsink, mivel nem tartottunk nagyobb, igavonó állatokat. A padlást a disznóölések után is kihasználtuk, valamivel hátrébb pedig szénát tároltunk a nyulak számára. Jól emlékszem a hagyományos disznóölésekre is. Kölcsönkértünk disznóperzselőt, és mindig tudtuk, hogy a városban kitől milyen munkaeszközt lehet kölcsönkérni az olyan ritkább alkalmakra, mint a disznóvágás. A ház mögött állt a füstölőnk. Kisgyerek voltam, amikor bevezették az áramot. Az idősebb testvérem, aki Galántán, majd Prágában dolgozott, rádiót hozott nekünk. Édesapám nagyon szívesen hallgatta, és gyakran meghívta a barátait is”
– tette hozzá Kuna Tibor.
Amikor a háború után hazatért a családfő, egészségügyi ellátásra, kórházi kezelésre szorult. Lábujjai lefagytak, testét és lelkét felőrölték a háborús borzalmak, később leszázalékolták.
Hogyan lehetséges, hogy ez a ház még mindig itt áll?
Kuna Tibor szerint a műemlékvédelemben dolgozók elszántságának és lelkesedésének köszönhető, hogy a ház fennmaradt.
„A ház egyik fala elkezdett kidudorodni. Járt ide egy alkalmazott, aki érdeklődni kezdett a ház iránt. Később már nem engedélyezték, hogy javításokat végezzünk rajta. A Galántai Járási Nemzeti Bizottság és a műemlékvédők foglalkoztak az épület sorsával. A felújítási munkálatok befejezése után, 2009-ben az egész családunkat meghívták az ünnepélyes megnyitóra. Két lánytestvérem is eljött a családjával, én a lányommal és az unokáimmal érkeztem. Az egyik fiútestvérem is velünk volt”
– tudtuk meg Kuna Tibortól.
Akkoriban még bárki meglátogathatta a tájházat. Az ingatlan kezelője korábban a Galántai Honismereti Múzeum volt, ezért a tájház Nagyszombat megye hatáskörébe tartozott, ugyanakkor Nyitra megye területén állt. Végül a létesítmény Nyitra megye, ezen belül a Nyitra-menti Múzeum hatáskörébe került, és néhány éve ismét megnyitotta kapuit egy-egy rendezvény erejéig.
Vágsellye tájháza
A mára teljesen átépült utcában, modern környezetben áll a Tájház, a posta, az egészségügyi központ, egy vendéglő, gyógyszertár és több lakóház szomszédságában. 1730-ban építették, és első alkalommal 1979-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt, hogy bemutassák a 19–20. század fordulójának lakás- és tárgykultúráját, valamint a népi gazdálkodás eszközeit.
Nem kis örömünkre Kuna Tibor képzelete újra és újra átlépte a szülőház kapuját, ezzel is éreztetve, hogy az egykori parasztház szerves része volt a város központjának, ők pedig a történéseinek.
Közel volt a templom, az iskola, a későbbi Pionír utcán vagy az azzal párhuzamos utcák egyikén hajtotta kis libapásztor fiúként a szárnyasokat a legelőre, a kis vasúti aluljárón át. Hogy féltek a libák a visszhangzó alagúttól! Milyen szabadon mozogtak akkor a gyerekek, hogyan simult a talpuk alá a fű, hogyan pihentek meg a Vág partján?
Erről talán majd a legközelebbi tájházi találkozók egyikén még többet is megtudhatunk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
