Egy ingaóra útja Kolozsvárról Nagycsalomjára Károly Beáta2026. 07. 13., h – 14:22
Egy falra akasztható ingaóra. Ilyenek készültek Kolozsváron is annak idején, az 1920-as,1930-as években Babits József órásmester és ékszerész műhelyében. Egy ilyen került a kolozsvári vasútállomás irodájába is.
Szöveg: Rimóczi Gábor
Az ingakorong sárgaréz, ami jobbra és balra járt, s közben halkan ketyegett. Minden félórában egyet harangozott, majd sorban annyit, ahány óra volt. De nem harang volt benne, bár úgy hallatszott, hanem két különböző hosszúságú fémrúd, amit az adott időben két kis fémkalapács szólaltatott meg. Üvegezett ajtaja volt, amit csak akkor nyitottak ki, amikor húzni kellett a rugóján, csak egyszer egy héten.
1944 telén egy német katona…
Évekig mutatta a pontos időt az ott dolgozóknak, mígnem 1944 telén egy erős férfikéz ragadta meg, és akasztotta le a szögről. A férfi fiatal volt, a húszas éveiben járt, sötétzöld egyenruha volt rajta, és ugyanilyen színű fémsisak. A keleti frontról visszavonulóban lévő német katonák voltak ott, tele volt velük az állomás. A katona az épületből kiérve egy ponyvás teherautóhoz ment, és az ingaórát a rakterébe tette, ahol már mindenféle holmik voltak egymás hegyén-hátán: bútorok, festmények, étkészletek, ruhanemű, bőrkabát, női bunda. Innen indult tovább az ingaóra a többi összerabolt holmival Észak-Magyarország felé. Hosszú, fáradságos út után egy keskeny folyóhoz ért, amit Ipolynak hívtak. Ahogy átért a teherautó a többi katonai járművel együtt a jó öreg fahídon, egy pillanatra megálltak, majd újra elindultak. Nemsokára egy hatalmas robbanás hallatszott, és fatörmelék hullt vissza a levegőből az Ipoly vizébe.
Gépfegyver és gramofon
Nagycsalomján, a hetes számú háznál folyt a mindennapi élet. Nagyapám, Pölhös Vince vizet húzott a kerekes kútból, nagyanyám, akit Ilonának hívtak, a konyhában serénykedett, készítette az ebédet. Nagyapám egy közeledő, zúgó hangra lett figyelmes, aztán látta, ahogy előbukkan egy katonai teherautó a ház előtti úton, majd sorban a többi, és oldalkocsis motorkerékpárok. Itt akarták bevárni a közeledő szovjet csapatokat, mert az Ipoly természetes akadálynak számított.
A németek az Ipolyhoz legközelebb levő házaknál lőállásokat alakítottak ki, volt, ahol lövészárkot is ástak, járműveik ezeknek a házaknak az udvarán álltak. A nagyszüleim udvarába is betolatott egy ponyvás teherautó, egy oldalkocsis motorkerékpár a kút mellé állt be. Összesen négyen voltak, a felettesüket Hansnak hívták. A nagyszüleim belenyugodtak a nem mindennapi helyzetbe, de mikor a németek lövészárkot kezdtek ásni az udvaron, amibe egy légvédelmi gépfegyvert állítottak, akkor már igencsak megijedtek, mert az ellenséges repülőgépeknek célpont az ilyen lőállás.
Ahogy teltek a napok, a katonák lassan megbarátkoztak a nagyszüleimmel. Cigarettával kínálták nagypapámat, ő viszonzásul bort hozott fel a pincéből. Ezt főleg ebéd után fogyasztották a németek, levettek egy gramofont a teherautóról, felkurblizták, és sercegve megszólalt a zene a lemezről, közben iszogattak, cigarettáztak.
Nagyapám, ahogy tette a mindennapi dolgát, be-belesett a ponyvás teherautó rakterébe. Megakadt a szeme az ingaórán. Ezután folyton az órán járt az esze, hogy hogyan lehetne szert tenni rá. Közben a szovjet Vörös Hadsereg is megérkezett az Ipoly déli felére, és megkezdődött a harc. Nagyszüleim a pincében találtak menedéket, ott várták ki a harc végét öt gyerekükkel együtt.
Mákos kalácsért cserébe
Amikor elcsendesültek a fegyverek, óvatosan előbújtak, látták, hogy a németek sze-delőzködnek, mert nem tudták feltartóztatni a túlerőben lévő szovjeteket, akik véres küzdelem árán átjutottak az Ipoly túloldalára. Eljött a búcsúzkodás ideje, nagyapám megkérdezte, hogy nem adnák-e neki az ingaórát. Hans, a felettesük nagyapám tudtára adta, hogy ha nagyanyám süt nekik az útra mákos kalácsot, akkor odaadják az órát.
Egy alakalommal megkóstolhatták ezt a finomságot az ottlétük alatt, egymás után szedték el a puha kelt kalácsot az eléjük tett tányérról. Így hát nagyanyám bedagasztott, és egy óra múlva ott illatozott a frissen sült mákos kalács Hans tarisznyájában, aki levette az ingaórát a teherautóról, és átadta nagyapámnak.
Nagyapám a kamrába ment kalapácsért és szögért, nemsokára már ott ketyegett az óra a két ablak között a falon, a szentképek szomszédságában. Véget ért az ingaóra hosszú megpróbáltatásokkal teli útja, és új otthonra talált, ahol igencsak nagy becsben állt. Azóta eltelt nyolcvan év, és még mindig pontosan mutatja az időt.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
