„Na tessék, már megint vírusos a tévé!” Ezt a megjegyzést kapom rendszeresen a család női tagjaitól, amikor észreveszik, hogy focit nézek.
Ez leginkább akkor szokott előfordulni, amikor éppen a semmi-dobozomban üldögélek – ezzel kapcsolatban érdemes megnézni Mark Gungor A női és a férfi agy című videóját –, vagy amikor az esti filmezés után, olvasás előtt, amolyan levezetésképpen, böngészek a csatornák között.
Ha nem akarok belekezdeni egy új filmbe, a futballközvetítés jó választás, hiszen bárhol be lehet csatlakozni, és bármikor abba lehet hagyni. A fenti piszkálódásnak is ez az eredete. Egyik alkalommal a kisebbik lányom megkérdezte: „Apa, hogyhogy megint foci megy a tévében?” „Biztos valami vírus” – válaszoltam.
Futball. Idén több mint egy hónapon át tart a világbajnokság. A fociszeretők szó szerint éjjel-nappal nézhetik a meccseket – egyik-másik hajnalban kezdődik –, azok viszont, akik ki nem állhatják ezt a sportot, jobb, ha…, nos, ha keresnek maguknak valami hosszú távú elfoglaltságot erre az időre. Vagy egy másik bolygót. Mert az biztos, hogy nem találnak majd olyan eldugott helyet e glóbuszon, ahol nem nézik a vébét.
Néhány hónappal ezelőtt – amolyan ráhangolódásként – számtalan futball témájú dokumentumfilm került fel a Netflix csatornára. Ha valakit érdekelnek a focivilág kulisszatitkai – esetleg botrányai –, vagy egyszerűen csak szívesen emlékszik vissza egy legendás játékosra vagy egy felejthetetlen mérkőzésre, akkor érdemes szemezgetni közöttük.
Kell egy csapat
Brazília 1958-ban nyert először világbajnokságot. A seleção tagja volt Pelé is – akkor mindössze tizenhét évesen –, vele még kétszer diadalmaskodtak: 1962-ben és 1970-ben. Aztán teltek az évek, és nem akart összejönni. Pedig a brazil nép számára a futball nemcsak egy sport, „vigaszt nyújt, erőt ad, segít elviselni a szegénységet és az élet nehézségeit”. Az 1994-es vébé – A dicsőséges Brazília című dokumentumfilm az újabb sikerhez vezető utat mutatja be.
Méghozzá sok belsős felvétel felhasználásával, ami annak köszönhető, hogy a csapat tagjai több órányi anyagot vettek fel ebben az időszakban. Egészen egyedülálló hatásuk van azoknak a képkockáknak, melyek az öltözőben vagy éppen a játékosokat szállító buszban készültek. A féktelen jókedvnek éppúgy tanúi lehetünk, mint annak az egészen elképesztő fanatizmusnak, ahogyan egymást buzdították, egészen az önkívület határáig.
Pedig nem indult jól a selejtezősorozat. Sok volt a probléma, nem állt még össze a csapat, az eredmények sem jöttek. „Brazília a kétszázmillió futballedző hazája”, vagyis nem csodálkozhatunk azon a hangvételen, amit nemcsak a szurkolók, de az újságírók is megengedtek maguknak a játékot és leginkább Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitányt bírálva.
Mit jelent az a szó, hogy csapat? Pontosan azt, amit ebben a filmben láthatunk. A játékosok is tudatában voltak annak, hogy a Bolívia elleni selejtezőt meg kell nyerniük, ha ott szeretnének lenni az Egyesült Államokban megrendezésre kerülő vébén. Ami Recifében – itt játszották a mérkőzést – fogadta őket, fantasztikus volt. A kritikus hangok elszálltak az űrbe, a városba érkezve ugyanis sok ezer ember várta őket, az Estádio do Arrudában pedig hetvenötezren szurkoltak nekik. Az elszánt lelkesedés a játékosokra is átragadt, akik valamiképp jelezni akarták, hogy érzik a szeretetet, és tisztában vannak azzal is, hogy egységes egésszé kell válniuk. Összetartásukat demonstrálva kézen fogva sétáltak ki a gyepre, és ezt követően minden meccsre így vonultak ki.
Egy csapat akkor erős, ha van vezetője, aki jól és taktikusan irányít, és aki hajlandó akár kompromisszumokra is – megalkuvás nélkül. Parreira fegyelmi okokból még 1992-ben száműzte a válogatottból Romáriót. A selejtező utolsó mérkőzését Uruguay ellen játszotta Brazília. Az óriási nyomásnak is engedve az edző végül visszahívta a kiváló formában lévő „Kicsit”. Romário nemcsak ott volt a pályán, hanem góljai indították el a seleçãót azon az úton, amelynek végén „beteljesült az amerikai álom”.
Egy csapat akkor képes kihozni magából a maximumot, ha tagjai nem csupán egymás mellett léteznek, de kapcsolatuk szoros, mondhatni baráti. Bebeto – akinek fia, Mattheus 1994. július 7-én született – két nappal később a hollandok elleni negyeddöntő-mérkőzésen belőtte a brazilok második gólját, nemcsak a védőt, de a kapust is kicselezve. A friss apuka sajátos gólörömöt mutatott be: úgy tett, mintha egy gyermeket ringatna. A következő pillanatban ott volt mellette Romário és Mazinho is, akik utánozták barátjuk mozdulatát…
Még két megjegyzés. A brazil autóversenyző, Ayrton Senna nem sokkal a vébé kezdete előtt szenvedett halálos balesetet. A negyedszerre világbajnok focisták egy hatalmas molinóval emlékeztek háromszoros világbajnok honfitársukra. De mi is szívesen gondolunk vissza erre a döntőre, hiszen a mérkőzést honfitársunk, Puhl Sándor vezette.
A varázsló
Ronaldinho, az egyetlen és utánozhatatlan. Ez a cím ezúttal nem túloz, hiszen Ronaldo de Assis Moreira, akit a világ Ronaldinho Gaúchóként ismer, valóban csak a legnagyobbakhoz hasonlítható zseni volt. A szegény sorból felemelkedett játékos már kisgyerekként az őrületbe kergette az ellenfél védőit.
Első komolyabb sikere az volt, amikor megnyerte az U17-es vébét Brazíliával. Mint szinte minden híres focista az utóbbi évtizedekben, ő is Európába szerződött, először a Paris Saint-Germain, majd a Barcelona játékosa lett. Itt egy nulla óra egy perckor kezdődő bajnoki meccsen mutatkozott be, nem is akárhogyan. Ronaldinho – „az éjféli expressz” – egy fantasztikus szóló után távolról óriási gólt lőtt. Messi első barcelonai mérkőzésén Ronaldinhótól kapta a gólpasszt, aki a hátára vette a fiatal argentint, és a magasba emelte. 2005-ben a madridi El Clásico során – többek között Ronaldinho góljával – 3-0-ra legyőzték azt a királyi gárdát, melynek világsztár játékosait egyszerűen csak galaktikusoknak nevezték. Ez a mérkőzés a játékon kívül megmutatott valami mást is a futball szépségéből. A madridi nézők ugyanis megtapsolták a győztes ellenfelet, különösen annak brazil játékosát.
Az édesapját korán elvesztő Ronaldinho számára rendkívül fontos a család. A dokumentumfilmet nézve elsőre talán azt gondoljuk, na tessék, itt van egy anyakomplexusos óriáscsecsemő. De ez a történet nem a lélekelemzésről szól. A filmbeli megszólalók szerint Ronaldinho nem csak egy varázsló volt, aki ha cselezni kezdett, mindenki úgy érezte, valami földöntúlit lát. Valódi karizmatikus játékos volt, aki a benne fortyogó energiát éppúgy tovább tudta adni, mint a mosolyát, a vidámságát, a foci felszabadult örömét. „A boldogság ragályos”, mondja az egyik megszólaló. Márpedig Ronaldinho boldog volt, ezt sugározta mindenfelé.
Ronaldinho a felnőtt válogatott tagjaként 2002-ben világbajnok lett – oldalán Ronaldóval és Rivaldóval. A brazil szurkolók azóta is egy újabb győzelemre várnak. Talán majd most, mondhatnánk, ám a brazil válogatott játékát figyelve ismét megállapíthatjuk: ha sok jó játékost összeterelünk, az még nem egy csapat.
Egy botrányról
A francia focicsapat lázadása című dokumentumfilmben pont az ellenkezőjét láthatjuk annak, ami elvezetett az 1994-es brazil sikerhez. A francia futball későn ért be, magam is jól emlékszem, amikor 1984-ben Platini vezetésével elnyerték az első trófeájukat, és Európa-bajnokok lettek. A Deschamps-t, Henryt és Zidane-t felvonultató válogatott 1998-ban felült a világ trónjára is. Ettől kezdve mindig ott voltak az esélyesek között, így volt ez a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon is.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy csapat mennyire összetartó, mekkora az ellenálló képessége, azt kell górcső alá vennünk, mi történik vele akkor, amikor nem megy a játék. Márpedig a franciáknak attól függetlenül nem akart beindulni a gépezet, hogy játékosaik Európa élcsapataiban fociztak. Csak úgy jutottak ki a vébére, hogy Thierry Henry kézzel szerzett egy gólt Írország ellen.
Mint fentebb láttuk, Parreira birtokában volt annak a bölcsességnek, ami feltétlenül szükséges a győzelemhez. Egy edző tehetsége és rátermettsége abban mutatkozik meg, hogy többet képes kihozni a csapatból annál, mint ami a játékosokban egyénileg bennük rejlik. A franciák szövetségi kapitánya, Raymond Domenech nemhogy a maximumot, még az elfogadhatót sem tudta kipréselni a sztárokból álló válogatottból. Konfrontatív személyiség volt, aki senkivel nem találta meg a hangot. A szakmai hozzáértésében is sokan kételkedtek, főleg azután, hogy elmondta, szerinte egy csapat összeállításában fontos tényező az asztrológia…
Dél-Afrikába érkezve Domenech szépen fogalmazva is ámokfutásba kezdett. Először is, nem engedte közel a médiát a válogatotthoz. Az érintettel nem egyeztetve váratlanul William Gallas helyett Patrice Evrát tette meg csapatkapitánynak, ami komoly feszültséget keltett a játékosok között. De az igazi botrány akkor tört ki, amikor a Mexikó elleni – elvesztett – mérkőzés félidejében nekiment Nicolas Anelkának, őt hibáztatva a gyatra teljesítményért. Edző és játékosa szabályosan egymásnak estek, ezt pedig megneszelte a francia sajtó: az egyik lap Anelka – állítólagos – durva kirohanását hozta le a címlapján. A játékosok nekiálltak megkeresni az „árulót”, de otthon is mindenki – a köztársasági elnöktől a felelős miniszterig – ezzel az üggyel foglalkozott. (Az utóbbi a csapatot is felkereste, fűt-fát ígérve, majd a szégyenletes hazatérés után a francia Parlamentben mégis szembefordult velük.) Anelkát Domenech hazaküldte, mire a csapat fellázadt, és nem volt hajlandó edzeni. Az esetnek ezúttal a sajtó is tanúja volt, így a skandalumot az egész világ láthatta. A franciák kiesése ezek után senkit nem ért váratlanul.
Ki akar kapus lenni?
Ezt a kérdést számtalanszor feltettük magunknak, amikor gyerekkoromban elkezdtünk focizni. Persze senki nem szeretett volna ácsorogni, így kénytelenek voltunk felváltva beállni a kapuba. Mivel a futballt gólra játsszák, ezért leginkább a csatárokra emlékszünk vissza szívesen. Érdekes, hogy a fociszeretők mégis legalább annyi legendás kapust fel tudnak sorolni, mint ahány híres gólvágót. Grosics, Bicskei, Mészáros, Király Gábor, Zoff, Buffon, Maier, Kahn, Zubizarreta, Banks, Shilton, van der Sar – nekem hirtelen ők jutnak eszembe.
A bölcsek szerint egy csapatot hátulról kell elkezdeni felépíteni. Jó, de mennyire hátulról? Védelem, középpályás sor, csatárok… Kapus meg akad. Vagy nem. Damián Emiliano Martínez, azaz Dibu, a barátoknak csak Emi, azon kevesek közé tartozik, akik már kisgyerekként is a kapuban érezték jól magukat. Még tizenkét éves sem volt, amikor elkerült a CA Independiente focistaképzőjébe. Valamit nagyon tudhatott, hiszen egészen fiatalon leszerződtette őt az Arsenal. Csakhogy itt voltak már megbízható hálóőrök, ezért sokszor ült a kispadon, vagy kölcsönadták egy másik klubnak.
A Dibu Martínez – A srác, aki megállítja az időt című dokumentumfilmben az argentin kapus erről a rendkívül nehéz időszakról is mesél. Ha egy játékos csak tartalék, ha állandóan arra vár, hogy mikor cserélik be, akkor az évek alatt könnyen elszáll a lelkesedése. Dibu azonban nem adta fel – igaz, ebben a családja és pszichológus is segítette –, s végül eljött az ő ideje. A covid-járvány miatt az argentin válogatott két kapusa is kiesett, így őt hívták meg a keretbe. Amit meg is hálált, hiszen nagy része volt abban, hogy 2021-ben – huszonnyolc év után – ismét Argentína nyerte meg a Copa Américát. A 2022-es világbajnokságon Dibu már stabil csapattag volt, így ő védett a franciák elleni döntőben is. Messiék 2-0-ra vezettek, ám jött Kylian Mbappé, és egyenlített. Abban, hogy a végeredmény 3-3 lett, nagy szerepe volt Dibunak, aki hárította a tisztán kapura törő Kolo Muani lövését. (Hajdú B. István kommentátor felkiáltását visszahallgatva érezzük, ő is alig hitt a szemének.) Végül tizenegyesek döntöttek, melyekből egyet Dibu kivédett, egy másik mellé ment, Argentína pedig világbajnok lett.
Manapság a sztárfocisták elképesztően sokat keresnek, így a futballhoz leginkább a pénzt és az üzletet társítjuk. Pedig társadalom- és emberformáló ereje is van. Nagyon sok olyan játékost találunk az élcsapatokban, akik alulról indultak, akiknek a szülei kétkezi munkások voltak. Patrice Evra a már említett filmben arról is mesél, hogy azon a környéken, ahol felnőtt, sokszor voltak életveszélyben a fiatalok. A mélyszegénységből érkezők számára a futball a kitörés lehetőségét kínálja. Igen ám, de – mint ahogyan az a filmben is elhangzik – „tehetség sok van, kitartás már kevesebb”. Ahhoz, hogy valakinek sikerüljön is megvalósítania az álmait, a rátermettség mellett önfegyelemre, elképesztő szorgalomra és önmegtagadásra van szüksége. Dibu Martíneznek valóban van egy különleges képessége: meg tudja állítani az időt, vagyis sokszor előre érzi, mit fog tenni az ellenfél játékosa. De ez is csak akkor ér valamit, ha állandóan gyakorolja. Kifulladásig.
Ez a foci
Ronaldinho 2006-ban nyerte meg a Bajnokok Ligáját a Barcelonával. Sok emlékezetes döntőt láthattunk ezt megelőzően és ezután is – mi, magyarok a budapesti finálé megszervezésére lehetünk büszkék –, ám a fociszeretők egy mérkőzést soha nem fognak elfelejteni. A Liverpool 2005-ben elhódította a BL-trófeát. No de hogyan, és milyen körülmények között? Erről szól az Első kézből – Egyesült Királyság: Az isztambuli csoda című dokumentumfilm.
Rafael „Rafa” Benítez 2004-ben került vezetőedzőként a Liverpoolhoz. A csapatnak ebben az időszakban nem igazán ment a játék a bajnokságban. Ám ahogyan azt más kluboknál is láttuk már, egy európai kupasorozat egészen más, sokszor mintha nem is ugyanazok a játékosok lennének a pályán. Az elején a Bajnokok Ligájában sem voltak túl meggyőzőek, de végül a Bayer Leverkusenen és a Juventuson túljutva bekerültek az elődöntőbe. Itt az extravagáns José Mourinho által irányított, sztárokból álló Chelsea volt a Liverpool ellenfele. Nagy nehezen kicsikarták a győzelmet, így jöhetett a döntő, ahol a „világválogatottakat” felvonultató, Carlo Ancelotti szuperedző vezette AC Milannal kellett megküzdeniük a trófeáért. A félidőben az olaszok gyors és pontos játékkal 3-0-ra vezettek. Csak az volt a kérdés, megállnak-e itt, vagy súlyos vereséget mérnek ellenfelükre. Más sportágakban így is lett volna. Csakhogy ez a játék a futball, amely olyan energiák felszabadítására képes, mint semmilyen más sport.
Amint a film címe is jelzi, az isztambuli döntőben megtörtént a csoda, és a második vonalba sorolt játékosok – csak Steven Gerrard volt óriási tehetség, igaz, ő a legjobb volt a posztján – legyűrték a csillagokat. Egyenlítettek, majd tizenegyesekkel győztek. (Milánói részről az utolsót az aranylabdás Andrij Sevcsenko lőtte. A Liverpool kapusa, Jerzy Dudek híres elődje, Bruce Grobbelaar példáját követve ugrabugrálni kezdett a kapuban, amivel sikerült zavarba hoznia a csatárt.) Ha valaki véletlenül elaludt a szünetben, és csak a végén ébredt fel, valószínűleg azt hitte, hogy „a készülékben van a hiba”.
Mindez hogyan volt lehetséges? Biztosan sokat nyomott a latban a spanyol edző módszere: egy kockás füzetben mindent feljegyzett, táblázatokba foglalt, statisztikát vezetett és kikalkulált. Pontosan megmondta azt is, hogy Sevcsenko hova fogja lőni a tizenegyest. A játékosok akarata, elszántsága sem hagyható figyelmen kívül. Mégis, a dokumentumfilmet nézve végül arra jutunk, nem volt itt semmi csoda. Csak futball, a maga törvényszerűségeivel. Mert hiába áll egy csapat világsztárokból, az még korántsem szavatolja a sikert. Lehet, hogy az ellenfél edzője profi szakember és mindent tud a fociról, de nem ő van ott a pályán. És lehet valaki elképesztően tehetséges, maga mellett tudhat sztárokat, mégis előfordulhat, hogy semmi sem sikerül. Mint ahogyan a fordítottja is igaz: ha egy csapat mindent belead, és az utolsó erőforrásait mozgósítva megy előre – akkor bármi megtörténhet.
Amikor a Liverpool játékosai a szünet után kivonultak a pályára, valami olyasmi fogadta őket, amire egyáltalán nem számítottak. Vesztésre álltak, semmi nem jött össze, joggal számítottak tehát arra, hogy a szurkolók nemtetszésüknek hangot adva füttykoncerttel várják őket. Ehelyett harmincezer torokból zúgott a csapat himnusza, a You’ll Never Walk Alone…
Bill Shankly, a Liverpool legendás edzője mondta egyszer, hogy a futball nem élet-halál kérdése. Sokkal több annál.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
