A Nógrád megyei Szécsénytől az ukrajnai Nagyszőlősig vezető út nemcsak kilométerekben, hanem történelmi sorsfordulókban is mérhető. Papp Tihamér atyával hitről, hivatásról és a Gondviselés formáló erejéről Bobay Orsolya beszélgetett. Az interjú eredetileg a pesti ferencesek Ferenciek Tere kiadványában jelent meg.
– Tihamér atya a legkeményebb diktatúra éveiben volt gyermek. Hogyan határozta meg gyerekkorát a kor politikai légköre és a családja keresztény értékrendje?
– Minden élet a családban kezdődik. Édesapám a második világháború frontjáról sebesülten tért haza, 1943 februárjában vette feleségül édesanyámat, én pedig 1943 telén születtem Újpesten. Édesapám az állatorvosi szigorlatokra készült, de a front és a háborús zavarok miatt nem tudta befejezni az államvizsgáit. Amikor visszatért, még a tanulással kellett foglalkoznia, majd munkát keresnie. Nem sokkal később Szécsénybe költöztünk, ahol édesapám körzeti állatorvosként dolgozott. A front és a háború után édesapámnak rengeteg munkája volt, mert sok állatorvos nyugatra menekült. Egy 30–35 faluból álló körzetet kellett ellátnia, ami fizikailag is megterhelő volt. Fennállt a veszélye, hogy újra besorozzák, ezért felmerült, hogy ő is elmenekül néhány kollégájával. A Gondviselés azonban úgy oldotta meg, hogy azon az éjszakán, amikor indultak volna, az oroszok bejöttek a községbe, és minden mozgást lezártak. Ez a „szürke 50-es évek” világa volt.
Emlékszem, Szécsényben 1950-ig még ott voltak a ferencesek – Ignác, Lipót és Amand atya alakja máig is él bennem. Szécsényben az is nagy ajándék volt, hogy Budapestről odainternáltak lelkes és aktív papokat. Így jó kezekbe kerültünk: ministráltunk, hittanos csoportba jártunk, kirándultunk. Öten voltunk testvérek, és a szüleim számára természetes volt, hogy minden ellenszél ellenére hitben nevelnek minket. Édesapámat 1956-ban meg is hurcolták az elvei miatt, minket pedig „ostobának” bélyegzett a rendszer, amiért egyházi iskolába jártunk, mondván: elvágjuk a jövőnket. Végül mind az öten diplomát szereztünk.
– Mikor vált világossá, hogy a papi hivatást választja, és miért pont a ferenceseknél kötött ki?
– Tízéves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem a vágy a papságra. Nagyon jó, lelkes, imádságos papjaink voltak. 1958-ban kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba. Bár eredetileg egyházmegyés papnak készültem, az érettségi évében valami megváltozott bennem, és végül a ferencesekhez adtam be a jelentkezésemet. A klerikátban (szerzetespapságra készülő években) érdekes események voltak. Akkor vezették be a kispapok katonai szolgálatát. Évfolyamtársaim közül Márk atya és Ágoston atya is letöltötte a két évet, ami nagyon kemény időszak volt számukra. Én ezt megúsztam, de ezekben az években leveleztem velük. 1968-ban szenteltek pappá, de a hatalom még ekkor is éreztette a súlyát.
– Úgy tudom, a szentelési jelmondatát is cenzúrázták…
– Valóban. Szent János evangéliumából választottam az idézetet: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és bőséges gyümölcsöt hozzatok. Az akkori Állami Egyházügyi Hivatal azonban közölte: ez „túl sok”. Kénytelen voltam csak a mondat első felét ráírni a szentképre. Akkor úgy gondoltam: sebaj, a mondat többi részét majd az életem fogja igazolni. (…)
– 1991-ben indult el Kárpátaljára. Milyen világ fogadta ott a missziót?
– Majnek Antal, Radics Dávid és Zatykó László atyák indították el a missziót, de László atyát egészségi okok miatt hazahívták. Az ő helyére mentem ki Nagyszőlősre és 11 évig maradtam. Humorosan azt szoktam mondani: a Szovjetunióba utaztam ki és Ukrajnából jöttem haza, mert közben összeomlott a birodalom. Nagyszőlősön és környékén leírhatatlan nyomor fogadott minket. A papi szolgálat ott hamar összefonódott a segélyezéssel. A lelkipásztori szolgálat mellett – keresztelők, hitoktatás – az emberek mindennapi gondjaival is foglalkoztunk. Rendszeresen megpakolt kocsikkal tértünk vissza Magyarországról: élelmiszert, gyógyszert, könyveket vittünk. Angliából, Franciaországból, Hollandiából is kaptunk segítséget, kamionszámra érkeztek a gyógyszerek és segélyek. Karitászközösségeket alapítottunk, templomokat újítottunk fel, építettünk újat, sőt, egy modern, húsztermes magyar iskolát is. 1997-ben kárpátaljai fiatalokat vittünk Párizsba, az ifjúsági világtalálkozóra. Ez a helyiekkel való szoros együttműködés és a nyugati kapcsolatok gyümölcse volt. 2002-ben tértem vissza Magyarországra, részben egészségügyi okokból. 11 évet töltöttem ott; az ottani emberek lelkesedése és szeretete máig is erőt ad. (…)
– Milyen feladatok töltik ki most a mindennapjait?
– A budai házfőnöki szolgálatomat követően kerültem ide, a Ferenciek terére. Őszintén mondom, nagyon örültem a váltásnak, mert egy felelős vezetői beosztás rengeteg energiát felemészt, és éreztem, hogy az erőm már fogytán van. Itt már nem elöljárói feladatokat látok el, hanem visszatérhettem a közvetlen lelkipásztori munkához, ami nagy ajándék számomra. (…)
A interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Ferencesek.hu
Szöveg: Bobay Orsolya
Fotó: Ferenciek Tere 2026/2. szám; Katolikus TV YouTube-csatorna
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
