Beer Miklós püspök júniusban gyémántmisével ünnepelte pappászentelésének 60. évfordulóját. A Váci Egyházmegye Lélekjelenlét podcastjának vendégeként Takács Bence műsorvezetővel azt a gondolatot járták körül, mely szerint „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”.
Zebegény, Vác, Esztergom, Pilismarót – életútja fontosabb mérföldkövei. Mindenütt örömmel végezte feladatait. Nagy öröm volt számára, amikor egykori diákvárosába, Vácra kapta meg püspöki kinevezését. Járta az egyházmegyét, megismerte a városi és a falusi emberek küzdelmeit. Ez inspirálta, hogy megtalálja a válaszokat a kérdéseikre. Beer Miklós püspök júniusban ünnepelte gyémántmiséjét.
– Egy ünnepi pillanatot szeretnék feleleveníteni, pappá szentelésének napját, 1966. június 19-ét. Jelmondatának azt választotta, hogy „Higgyünk fiában, Jézus Krisztusban és szeressük egymást!”
– Papszenteléskor ez volt a szentképemre írva, ma is így gondolom. Érdekes élmény visszagondolni 60 év távolából az indulásra. Évfolyamtársaimmal a Központi Szemináriumban készültünk a papszentelésre, és egy ideje már foglalkoztatott ez a gondolat. A Rómaiakhoz írt levelében írja Szent Pál apostol, a 8. fejezetben, azt is, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, hát merjük rábízni magunkat. A többiek kételkedtek, hogy az ÁEH átengedi és valamelyikük javaslatára választottam végül a Szent János apostol első leveléből ezt a mondatot, és nem bánom. Ugyanakkor ott maradt bennem a Római levélnek az üzenete is, amit annyiszor szoktam idézni, mert a folytatás úgy hangzik, hogy
– Mi adta önnek ezt az erős hitet?
– Elsősorban a családom, édesanyám, nagymamám. Sok mindent átélt ez a két erős hitű asszony a negyvenes években, és természetes volt a számukra, hogy minden nap imádsággal kezdtük a napot. Aztán a papok, akik éppen akkor voltak a közelemben, amikor alakult a hivatásom. Elsősorban mindig Vajda József atyára gondolok, akit büntetésből helyeztek Esztergomból, a teológiai tanári beosztásából a kis sváb faluba, Zebegénybe pont akkor, amikor én ott voltam gyerek. Hallgathattam őt, titkos cserkésztáborba vitt minket a börtön kockázatával. Pálos Frici atyát akkor helyezték Vácra, amikor gimnáziumba mentem, és ez a fiatal, lelkes káplán tanított. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni még a keresztapámat, aki nagyon komolyan vette a keresztapai ígéretét. Akkor ismertem meg, amikor 1947 őszén hazajött a hadifogságból és apám helyett apám volt. Az emlékei, elbeszélései hatással voltak rám.
– Érezte pappá szentelése után, hogy ez csak az út eleje, és előbb-utóbb magasabb szintre tudja emelni az Egyház szolgálatát?
– Őszintén mondom, eszembe se jutott, mindig jól éreztem magamat a bőrömben. Az első kápláni éveimet Pesten töltöttem, Zuglóban, Kőbányán. Mindig örültem, hogy misézhettem, prédikálhattam, gyerekekkel foglalkozhattam. Három évvel a szentelésem után halt meg a nagymama, és édesanyám elment Szabó Imre püspök úrhoz, hogy helyezzen engem közelebbre, hogy édesanyámnak tudjak segíteni. Így kerültem Szobra egy évig, utána pedig Márianosztrán 1970-től önálló szolgálatot kaptam, és édesanyám odaköltözhetett.
Pont 50 éve, hogy Márianosztráról átköltöztem Pilismarótra, valószínűleg azzal a szándékkal helyeztek oda, hogy közel leszek Esztergomhoz, mert a következő évben már elkezdtem tanítani az esztergomi szemináriumban.
– Van olyan, amire nagyon szívesen emlékezik akár papi, akár püspöki szolgálatát illetően? Olyan emlék, amire nagyon büszke, amit nagyon mélyen hord a szívében.
– A számtalan emlék közül, amikor a hittanos gyerekekkel kimentünk Pilismarótról az egyik szép kis pilisi völgybe biciklivel. A lányok már ott szaladtak, virágot szedtek, a fiúk már elkezdtek focizni. Végignéztem rajtuk, és arra gondoltam:
Volt még sok kedves élményem, elsőáldozások, papszentelések, bérmálások. Sok-sok kedves tanítványomat eskethettem. A keresztapámon keresztül a cserkészet mindig hangsúlyos volt, amit a püspöki szolgálatom alatt is meg tudtam őrizni. Cserkészekkel mind a mai napig tartom a kapcsolatot, aztán az utóbbi időben közelről láttam a cigány emberek küszködését, hátrányos helyzetét. Szívügyemnek éreztem, hogy őrájuk különösen odafigyeljek. Mindig voltak jó munkatársaim, Dúl Géza atyáék, meg Székely János püspök úr, aki egyébként tanítványom volt Esztergomban.
Ha visszagondolok a váci püspöki éveimre, az se volt véletlen, hogy már 2003-ban láttam, kevés a papunk, gondolkodtam, mit lehet csinálni. Valamikor 2004-ben a Püspöki Karral kimentünk Mariazellbe. Bosák püspök úr mellett ültem a buszon, aki gyakorló püspök volt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében, és kérdeztem tőle, hogy látja a papi utánpótlás helyzetét. Azt mondta, akolitusokat képeznek, mindenhol vannak nagyszerű férfiemberek, csak feladatot kell nekik adni. Így kezdtük el a Váci Egyházmegyében a képzést, ami utána kibővült a diakónusi szolgálattal, és sok nagyszerű munkatársat találtunk így.
– Mit tud azoknak mondani vagy üzenni, akik még kételkednek, de már érzik, hogy akár lehet igen a válaszuk a papi pályára?
– Legyen nyitott a szívük és engedjék, hogy az Úristen vezesse őket a véletleneken keresztül.
– Ön szerint, hogyha pályatársai ugyanilyen nyitottsággal járnának, az segítené a papok számának növekedését?
– Biztos, de segíteni is kell egymást, ezt feladatomnak érzem. Gondolom így van a többi püspök, pap is, hogy ezt a saját életünk élményein keresztül tudjuk továbbadni másoknak.
– Nagy korszakot, nagy korszakokat fogtunk át. Teológiai éveivel egy időben volt a II. Vatikáni Zsinat, nyugdíjba vonulása pedig a szinodalitás folyamatával esik egybe. Hogy élte meg ezt a két folyamatot?
– Nagyon örülök ennek a kérdésnek. A Jóisten ajándékaként szoktam emlegetni, hogy pont akkor voltam teológus, amikor a II. Vatikáni Zsinat zajlott. Emlékszem a tanárainkra, Gál Ferenc professzor úrra meg a többiekre, micsoda lelkesedéssel emlegették, hogy Szent XXIII. János pápa kinyitotta az ablakot, megújul az Egyházunk. Ez a folyamat végig kísérte a papi életemet. Nagyon lelkesedtem Ferenc pápáért. A szinodalitás gondolatát kaptuk tőle örökségül, hogy mindenki érezze a felelősségét, vagy ahogy szoktam fogalmazni, egy felnőtt hívő embernek szívügye kell, hogy legyen, hogy vagyunk jelen a világban a föld sójaként, a világ világosságaként. Kell, hogy izgasson bennünket.
– Nyugalmazott püspökként én úgy látom, hogy sokkal több a teendője…
– Nehéz ezt összehasonlítani. Más kap hangsúlyt. Nem múlnak el üresen a napjaim. Mindig azt szoktam mondani, hogy amíg az Úristen bízik bennem, és használni tud, addig itt vagyok.
Az adás IDE kattintva elérhető a Spotify felületén is!
Forrás és fotó: Váci Egyházmegye
Videó: Lélekjelenlét
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
