A vértanú görögkatolikus püspök életét feldolgozó, Romzsa Tódor című filmet január 14-én tűzték műsorukra a hazai mozik. A rendezővel, Bokor Attilával beszélgettünk.
Bokor Attila eddigi életútja fordulatokban, kalandokban gazdag. A hetvenes években két testvérbátyjával együtt Debrecenben megalapították a Color nevű legendás rockzenekart, amely először vált országos hírűvé a vidéki beategyüttesek közül. A nyolcvanas években elhagyta az országot, ő először Franciaországba ment, majd onnan az Egyesült Államokba. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen (UCLA) elvégezte a filmrendezői szakot. 1993-ban hazajött. Több filmet rendezett, köztük az 56 csepp vér című filmmusicalt, 2025-ben pedig nagyjátékfilmet készített az 1947-ben vértanúhalált halt Boldog Romzsa Tódor kárpátaljai görögkatolikus püspökről.
– Kérem, meséljen kicsit a gyermek- és ifjúkoráról, a Color együttes megalakulásáról…
– Görögkatolikus családból származunk. A szüleink pedagógusok voltak. Édesapám iskolaigazgató, fiatalkorában kántor volt a pocsaji görögkatolikus templomban. Kiválóan énekelt, beválasztották a Debreceni Református Kollégium kórusába szólóénekesnek. Édesanyám zongorázott. Hárman voltunk testvérek, fiúk, mindhárman tanultunk zongorázni. Rock- és popzenét hallgattunk a rádióban, nagyon szerettük. Főleg Tibor, a kisebbik bátyám szedte le a számokat magnóról, én meg fanatikusan írtam ki a szövegeket. Így tanultuk meg a dalokat. Már akkor is a dallamos számok tetszettek nekünk. Anyukánk a helyi művelődési ház igazgatója volt. Játszott ott egy zenekar, és anyánk azt mondta: amit ezek tudnak, ti is tudnátok. Hatodikos általános iskolás voltam, amikor megalakult a Bokor zenekar. A három testvérhez – Gyulához, Tiborhoz és hozzám – csatlakozott egy gitáros. Teltek az évek, a két bátyám Debrecenbe járt az orvosi egyetemre. Itt megismerkedtünk a Szalay testvérekkel, ebből lett a Debreceni Orvostudományi Egyetem zenekara. 1976-ban Szalay András gitáros a Pantha Rheibe távozott, Lámer Emil került a helyére, és csatlakozott hozzánk Pólya László csellista. Ekkor vettük fel a Color nevet. 1976-ban megnyertünk egy amatőr zenekaroknak meghirdetett országos versenyt. A következő évben elsők lettünk a Ki mit tud?-on, a Metronóm ’77-en pedig másodikok.
– A korszak popzenéjével foglalkozó szakértők szerint a Color új színfolt volt a magyar zenei világban: progresszív, melodikus, szimfonikus rock, sok hangszeres betéttel és kitűnő vokálokkal.
– Elsősorban Pink Floydot hallgattunk, meg Emerson, Lake and Palmert,
Bár vidékiek voltunk, a nevünket országszerte megismerték. Közben a két bátyám elvégezte az orvosit. Én elkezdtem az Ybl Miklós Műszaki Főiskolát, de a zenélés miatt hamar abbahagytam. 1978-ban felkérésre elkészítettük Szűcs Judit Táncolj még! című első nagylemezének a hangszerelését. Közben felfigyelt ránk Benkő Laci, az Omega billentyűse, akit a többi omegás megbízott fiatal tehetségek felkutatásával. Erdős Péter pedig fölvetette egy nagylemez kiadásának a lehetőségét. 1978 és 1982 között két nagylemezünk jelent meg.
– 1982-ben Ön és az akkori felesége, a már fiatalként sikeres és népszerű színésznő, Bánfalvy Ágnes elhagyták az országot. Hogyan történt ez?
– Az egész zenekar el akart menni. A második, Új színek című nagylemezünk nagyon sikeres volt. Korábban turnéztunk már Svédországban, ahonnan Pólya László nem jött haza. Úgy terveztük, ha legközelebb megint eljutunk külföldre, eldöntjük, mit teszünk. Az Interkoncert azonban nem engedte, hogy kimenjünk. Bevonta az összes útlevelet, de az enyémet és Ágiét nem. Csodálkoztunk is ezen, de természetesen nem tiltakoztunk. Akkorra már mindent eladtunk, lakást, bútort. Tépelődtünk, hogy menjünk vagy maradjunk, végül elindultunk. A két bátyám 1984-ben jött utánunk.
– Először Franciaországba mentek, majd onnan tovább az Egyesült Államokba. Hogyan került kapcsolatba a film világával?
– Alighogy megérkeztünk Párizsba, olvastuk, hogy Jean-Luc Godard szereplőket keres az új filmjéhez. Elkísértem Ágit a forgatásra. Godard asszisztense kért, hogy üljek be én is. Mondtam neki: én rockzenész vagyok, mit keresnék a színészek között? Ám ő csak tovább erősködött, kérdezgetett, én válaszoltam. Godard meglátott bennem valamit, így aztán mindketten bekerültünk a Passiójáték című filmjébe. Híres színészek szerepeltek benne, Isabelle Huppert, Hanna Schygulla, Michel Piccoli.
Tetszett neki a lemezünk, lejátszott a dalokból részleteket a filmjében. Egyébként a filmes világgal először még itthon találkoztam. Ági játszott a Csontváry című filmben, amit Huszárik Zoltán rendezett. Amikor adtam neki a lemezünkből, megkért, hogy dedikáljam. Olyan bizalmas kapcsolat alakult ki közöttünk, hogy Ági és én vele és a költő Ágh Istvánnal közöltük, hogy elmegyünk. Senki másnak nem mertünk beszélni erről. Először ordibáltak velünk, hogy ők védték ezt a hazát 1956-ban, mi meg itt hagyjuk, de aztán Zoli bement a hálószobába, és kihozott nekem egy Bibliát. Azt mondta: ha már mentek, ezt vidd magaddal. Azóta is őrzöm.
– Amerikában először a New York-i Columbia Egyetemen tanulta a filmes szakmát…
– Itt találkoztam Miloš Formannal, gyorsan barátok lettünk. Rajongott a magyar filmekért. A Columbiára egy évet jártam, majd Los Angelesben folytattam a felsőfokú filmes tanulmányaimat. Bár az UCLA-n tizenötszörös volt a túljelentkezés, fölvettek. Azért az nagy segítséget jelentett, hogy Ági nem sokkal korábban játszott az Oscar-díjas Mephistóban, Szabó István filmjében, én meg mondtam, hogy Godard-ral dolgoztam. A tanáraim között volt Francis Ford Coppola, Stanley Kramer, aki többek között a Bolondok hajóját rendezte, Arthur Hiller, a Love Story rendezője. A legtöbbet pedig egy Richard Marks nevű vágótól tanultam. Ő vágta A Keresztapa-trilógiát. Az UCLA-n egyébként a forgatókönyvírás tanítása a legerősebb. Nagyon szerettem odajárni. Mondhatom: keresztény légkör uralkodott az egyetemen, egyenesség, őszinteség. Ismeretlen volt a ravaszság, a sunyiság.
– Akkor most ugorjunk egy nagyot: 1992-ben hazajött Amerikából. Több filmet rendezett ezután, köztük egy musicalfilmet, 56 csepp vér címmel. 2025-ben pedig elkészítette a Romzsa Tódor című mozit. Hogyan ismerkedett meg az 1947-ben vértanúhalált halt munkácsi görögkatolikus püspök életével, történetével, és mi ragadta meg benne?
– Főszerkesztő és programigazgató voltam a Duna TV-nél. Bementem Barlay Tamáshoz, a vallási műsorok vezető szerkesztőjéhez, és mondtam neki, hogy görögkatolikus vagyok. Kiderült, hogy az ő apja is az. Azt szerettem volna, hogy mélyebb, lelkileg gazdagabb műsorokat készítsünk a jövőben. Erre elmesélte nekem Romzsa Tódor történetét. Megkövülten hallgattam. Egy Jézus-történetet láttam magam előtt. Romzsa Tódor a rádióból előre hallotta, hogy mi fog történni vele, ugyanúgy, ahogyan Jézus is tudta, mi vár rá: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te…” (Mt 26,39). Ráadásul a halála is fulladásos volt, ahogyan Jézusé is.
A film írása és forgatása közben ráébredtem arra, hogy mi a legfontosabb az életben. Eltárgyiasult világban élünk, amiben az a leglényegesebb, hogy kinek mije van, mekkora a vagyona. Az emberek egymás nyakára lépnek. Egyre jellemzőbb a harácsolás és a hazugság. Elég, ha csak belepillantunk a social média cikkeibe, kommentjeibe. Szinte lehetetlen felismerni, hogy ki hazudik, ki nem, mikor és kik manipulálnak bennünket. Így nem lehet belső békében élni.
A lényeg, hogy legyen az emberben belső késztetés a jobbításra. Ez minden emberre igaz, nem kell ehhez püspöknek lenni. Ám az ilyen személyt egyszerűen eltakarítják az útból. Régen fizikailag is, ma egzisztenciálisan teszik tönkre. Amikor elkészült a filmem, felhívtam a Vertigót és a Fórum Filmet a forgalmazás ügyében. Közölték velem: nagyon jó a film, de nem forgalmazzuk. Kérdeztem, hogy miért. Hát, mert így meg úgy… Mellébeszéltek. A legnagyobb elégtétel az volt számomra, hogy a film elkészülte és levetítése után odajött hozzám a fényelő asszisztens, és azt mondta: Attila, megmondom őszintén, én csont ateista vagyok, de ez gyönyörű film.
– A főszereplők és az Ön alkotótársai hogyan viszonyultak a hithez?
– Mindenki ateista volt.
– Még a címszereplő, Dér Zsolt is? Mert ő egy az egyben azonosult Romzsa Tódor személyével, olyan érzésem volt, hogy magát a püspököt látom a filmvásznon.
– Ahhoz, hogy Magyarországon valaki színészként meg tudjon élni, kénytelen liberálisnak mutatkozni. Dér Zsolt édesapja Dér András rendező, operatőr, egykori piarista diák, édesanyja, Dér Denisa szlovák nemzetiségű színésznő. Zsolt gyermekkorában katolikus neveltetésben részesült, de ma már nem igazán hívő. Bár biztos, hogy a szerep megformálása közben sok minden visszajött a lelkében a gyermekéveiből. Szorgalmasan járt Makláry Ákos parókushoz, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) elnökéhez, órákat töltött nála, érdeklődött a liturgiáról.
Említhetem az operatőrünket, Máthé Tibit is, aki igazán kiváló a hivatásában. Óriási hitbeli vitáink voltak. Nagyon szereti a festményeket. Megkérdeztem tőle: szerinted Leonardo a Jóisten nélkül meg tudta volna festeni Az utolsó vacsorát? Azt megrendelésre festette, mondta. De csak megrendelésre, belső hitbeli késztetés nélkül nem lehet olyan hitelesen festeni, ahogyan ő festett. Amikor befejeztük a forgatást, Tibi azt mondta nekem: menjünk el Makláry Ákoshoz a görögkatolikus templomba, a liturgiára, a Fő utcába. Nocsak, ilyen hatást váltott ki Romzsa Tódor vértanúhalála az én ateista barátomból? A lényeg egyébként az volt, hogy mindenki teljes erőbedobással dolgozott a filmen, kihozva magából a maximumot.
Rengeteg nehézséggel kellett megküzdenünk. A sátán működött. Én rákos beteg lettem. Most jöttem egy ellenőrző vizsgálatról, a tavalyi prosztataműtét után, úgy néz ki, rendben vagyok. A vágónk, Király Pisti, ezeréves barátom, a közelmúltban hunyt el ötvennégy évesen, hasnyálmirigyrákban. Voltak pillanatok, amikor reális lehetősége volt annak, hogy semmi nem lesz a vállalkozásunkból. Két gyártásvezetőt kellett leváltanom, a harmadik végre komolyan vette a munkát. Eredetileg Vecsei H. Miklós játszotta volna Romzsa Tódort, de hamar kiderült, hogy alapkérdésekben nem értünk egyet. Közvetlenül a forgatás megkezdése előtt így nem volt főszereplőnk. Akkor Makó Mari a színészügynökségtől javasolta Dér Zsoltot. Egy zuglói étteremben találkoztunk. Azzal kezdte: Őszintén elmondom neked, hogy amikor eljöttem a Katonától, idegileg teljesen kimerült állapotban voltam. Én pedig azt mondtam neki: Zsolt, te vagy a főszereplő! Azonnal tudtam: Romzsa Tódor szerepére tökéletes választás egy olyan ember, aki ennyire őszinte, és ilyen rezonáns személyiség. Úgy érzem egyébként, hogy minden szereplő teljesen hiteles a filmben, minden mozdulatuk, gesztusuk, kimondott szavuk belülről fakad.
– Milyen forrásokból dolgozott, és egyházi részről kik segítették a film elkészítésében?
– A Görögkatolikus Egyház anyagilag is támogatta a filmet. Mindenképpen ki kell emelnem Makláry Ákost, aki a Romzsa Tódort pappá szentelő püspököt játszotta. Rengeteg segítséget, hasznos tanácsot, javaslatot kaptam tőle a forgatás alatt. Gyakran mutatott be Szent Liturgiát értem. Emellett kaptunk a görögkatolikusoktól ruhákat, kellékeket, a helyszínek kiválasztásában is segítettek.
Az egyik fő forrásom Puskás László Romzsa Tódor élete és halála című monográfiája volt. Sajnos vértanúhalálának körülményeiről csak keveset tudunk. Amikor viszont tavaly májusban először vetítették a filmet az Uránia moziban, a keresztény filmnapokon, Kocsis Fülöp érsek-metropolita még aznap éjfélkor felhívott, és azt mondta:
Ilyenkor az ember elfelejti a rengeteg nehézséget, amit elszenvedett a forgatás közben, és a forgalmazók közönyét is.
– Szerepel a filmben az az emblematikus mondat, amit ki is emeltek: „Krisztusért meghalni annyi, mint örökké élni.”
– Ezt maga Romzsa Tódor mondta, benne van Puskás László könyvében.
– Gyönyörű a film képi világa. Fontos szerep jut például a madaraknak. Többször látunk rajokba összeverődött, csapatokban repülő madarakat és a végtelen égboltot. Ez egyrészt a szabadságot juttatja az ember eszébe – szembeállítva a totalitárius, diktatórikus rendszerrel –, másrészt Isten határtalan hatalmát. Szent János evangéliumában olvassuk: „Az igazság szabaddá tesz titeket…”
– A különbség csupán annyi a kettőnk értelmezésében, hogy számomra ez nem csupán a diktatórikus rendszerrel, hanem a külvilággal szembeni jelkép. Debreceni lévén Sarkadi Imrét idézem, aki azt írta: „A világ lenne ilyen, vagy csak énbennem?” Romzsa Tódor kitűnően tanult a gimnáziumban, mérnök, tanár, bármi lehetett volna belőle, de ő mindenáron pap akart lenni. Érdekes az is, hogy a szomszédságukban lakott egy kislány, akivel együtt nőttek fel. Nem volt szerelem közöttük, de mindig együtt töltötték az időt, ültek a faágon, lóbálták a lábukat, beszélgettek egymással és a kutyákkal. Nagyon barátságos, bensőséges kapcsolat szövődött köztük. Az eredeti terveink szerint a filmben ez a lány is ott lett volna Rómában, amikor Romzsa Tódot pappá szentelik, de aztán elvetettük az ötletet. Nem tudjuk miért, de Tódor a szentelése előtt úgy döntött, hogy nem nősül meg. Harminc oldalt húztunk ki a forgatókönyvből, mert nem kaptunk elég pénzt, hogy minden elképzelésünket megvalósítsuk.
– Hogyan formálta a személyiségét ez a film, pontosabban Romzsa Tódor életútja, önként vállalt vértanúhalála?
– Sokáig úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Kerestem az utamat. Amikor aztán lehetőségem adódott, hogy elkészítsem ezt a filmet, ösztönös természetességgel álltam neki, minden másodpercét kidolgoztam, akár a forgatókönyvírásról, akár a rendezésről, a vágásról vagy a zenéről volt szó. Mélyen hatott rám ez a téma, annyira, hogy nem szeretnék többé mással foglalkozni az életemben, csak ezzel. Ahogyan az imént már mondtam: képviselni kell a világban egy másfajta értékrendet, mert ami ma általános, az romboló, és számomra elfogadhatatlan. Az idén pünkösdhétfőn tartottunk egy fórumot a filmről Esztergomban. Amikor reggel felébredtem, csak nagyon ritkán tapasztalt békesség és nyugalom töltött el, valahogy minden a helyén volt, és azóta is ott van bennem ez az érzés. Sokkal nyugodtabb vagyok, kevésbé idegesítem magam a kedvezőtlen körülmények miatt.
A Jóisten mindig fogja a kezünket, nekünk csak mennünk kell vele, követnünk őt.
Portré: Fábián Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
