„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itten, neve is van: Budapest” – énekelte Másik János Cseh Tamás dalát Bereményi Géza szövegével június 11-én a Kieselbach Galériában.
Már fél órával a kezdés előtt gyülekezett az érdeklődő közönség, hat órára pedig teljesen megtelt a Falk Miksa utcai galéria, úgyhogy mozdulni is alig lehetett. Nem csoda, ugyanis Kieselbach Tamás és Molnos Péter művészettörténész megint egy különleges időszaki kiállításra invitálta a művészetszerető embereket. A reprezentatív tárlat címe: Budapest a festők szemével. Ahogy körülnéztem, rögtön kiderült, egyetlen fal sem maradt üresen a termekben, mindenütt festmények töltötték be a teret.
Korántsem ez az első tematikus kiállítás itt, a Kieselbach Galériában, szinte minden évben rendeznek hasonlót. Ilyen volt például a sikeres Nagy István-kiállítás 2019-ben, vagy a Megtalált képek című, amelyen az elmúlt húsz év műkereskedelmében fellelt alkotások szerepeltek. Remek volt A valóság szerelmese – Czene Béla festészete című bemutató is, amit 2022-ben láthattunk ugyanitt. Mindegyik tárlatról írtunk a Mértékadó hasábjain.
A kiállításokat szinte mindig extra méretű és csodás minőségű képes-szöveges albumok kísérik, amelyek megvásárolhatók a galériában. Az egyes témakörökről kitűnő tanulmányok olvashatók, a legújabb kutatási eredmények és dokumentumok is megtalálhatók e kiadványokban, amelyeket a már említett Molnos Péter szerkeszt, nagy ügyszeretettel és szakmai tudással. Molnos óriási energiával kutat műalkotások után, és bizony sokszor talál is, néha éppen az Ecseri piacon… Eddig nem látott képeket is a közönség elé tár, és láthatóan nem sajnálja az időt egy-egy kiállítás megszervezésére. A fővárost a festők szemével láttató mostani kiállítás képeit sem lehetett könnyű felkutatni és egy hónapra megszerezni, hiszen a legtöbb alkotás magántulajdonban van.
Persze nem mulaszthatjuk el megjegyezni: a Falk Miksa utca másik kiváló galériása, Virág Judit sem marad el semmivel Kieselbach Tamás mögött. Galériájukban ő is minden évben rendez tematikus tárlatokat, nemrég például a Zsolnay-gyűjteményükből mutattak be csodálatos válogatást. Ám térjünk most vissza a Budapest a festők szemével című kiállításhoz!
„Nagy szeretetet és figyelmet a főváros eddig nem kapott a magyar piktoroktól. Idegenkedtek a fővárostól. Buda, a Tabán, a Duna-part, a Liget voltak a kedvelt részletek, amelyeknek festői akadtak. De Budapest nem ment át úgy a vérkeringésbe, mint például London vagy Párizs. Párizs boulevard-jainak megvolt a Raffaëllija és Pissarrója, a külvárosoknak Steinlenje, és a gazdag városrészek, a sétautak, a kertek és parkok ma sem fotográfiáik által élnek bennünk, hanem a festők szemén keresztül” – olvashatjuk a Világ című folyóirat 1913. december 13-i számában. Ám a Kieselbach Galériában most gazdag válogatást láthatunk budapesti témájú képekből.
Csapjunk is bele a közepébe, és nézzük meg Perlrott Csaba Vilmos Budapest látképe a Lánchíddal című festményét, amely az 1910-es évekből származik. A méretes tájképen a pesti oldalról láthatjuk a Dunán átívelő szépséges Lánchidat és felette a budai várat. A kép a realizmus talaján született, de távol áll a naturalizmustól, pedig tudjuk, a festők számára mindig nagy a kísértés a további részletezésre. Ahogyan Konyorcsik János egykori szobrász tanárom mondta időnként a Kisképzőben: „Nem szabad belegyönyörödni”, azaz túlrajzolni a képet, mert az már ártana neki. Perlrott festménye már a modernizmus előfutárának tekinthető; finom, puha ecsetkezelése, pasztellszínei, borongós hangulata megragadja az embert. A budai oldalon emeletes házak sorakoznak, apró ablakok százai néznek át a túloldalra. Emberek, állatok sehol nincsenek, mintha kihalt volna a város, afféle holdbéli táj ez, számunkra mégis barátságos. Csak egy árva fehér hajó úszik felfelé a nagy folyón.
Ha már megálltunk Perlrott Csaba képénél, nézzünk meg tőle egy másikat is! A címe: Budapesti látkép a Rákóczi úttal; ez is az 1910-es években készült. A fő motívum a Rókus-kápolna és a mellette, mögötte lévő kórház. Villamosok, lovas kocsik, konflisok közlekednek az úton, és itt már emberek, gyalogosok is szerepelnek a képen. A jobb oldalon a fekete Mária-szobor látható a magas oszloppal; ma is megvan, csak most nem ott áll. Némi nosztalgiával nézem, milyen gyér a forgalom, és ekkor még gázlámpákkal világítottak az utcán. Az is jól látszik, hogy a villamosoknak itt még alsó vezetékük volt. Igazi történelmi kép ez, mint a kiállításon a legtöbb alkotás. A festészetben azt nevezik történelmi képnek, amin olyasmit láthatunk, ami ma már nem úgy lelhető fel, mint ahogy egykor volt. Kitűnő példát szolgáltatnak erre Egry József balatoni képei közül azok, amelyek teheneket ábrázolnak a vízben, mint az 1930-as években készült Delelés. Ma már nem hajtják be a teheneket a Balatonba.
Most ugorjunk kissé vissza az időben, és nézzünk meg egy csoda szép képet Barabás Miklóstól 1854-ből! A címe: Fiatalember virággal és rovargyűjtő táskával. Barabás korának egyik legfoglalkoztatottabb festőművésze volt. Rengeteg portrét festett vászonra, és litográfus kőre is jó néhányat rajzolt. Ez az itt kiállított képe nagyon is érdekes. Nemcsak a zöld színű, henger alakú táska különleges, meg a fiatalember kezében a kalap, hanem tőle jobbra a háttérben csendesen meghúzódó budai vár is. Talán a Tabán felől látjuk a tájat, itt állhatott modellt a fiatal férfi, aki megjelenése alapján a korszak jómódú polgárai közé tartozott. Ezt a képet sem láthattuk eddig, hiszen magántulajdonban van.
„Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő, mely az ördögé: a fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között” – írta Budapestről Ambrus Zoltán Szentimentális séta című impresszionisztikus-szociografikus esszéjében 1885-ben.
S ha már szóba került a Tabán, nézzük meg Háry Gyula A budai vár látképe a Tabán felől című, 1916-ban készült nagy méretű olajfestményét! Jól felismerhető a vár ma is látható épülettömbje, az Országos Széchényi Könyvtárnak otthont adó része. A kép előterében kisebb-nagyobb házak, szűk utcák láthatók a zöld környezetben.
A Tabánról a következőket olvashatták az emberek a Budapesti Műsor 1933. május 1-jén megjelent számában: „Ifjúságunk romantikus sétáinak színhelye, festők és műkedvelők örök Mekkája volt Tabán, ez a népszerű öregúr. S ez az öregúr most haldoklik. Mióta? Évtizedek óta beszélnek a Tabán lebontásáról, s most végre a főváros határozott. S ezeket az utolsó hónapokat még bearanyozza a fellángoló érdeklődés. A nagy beteg látogatói megsokszorozódtak, festők, fényképészek, öregurak, akik hajdan itt voltak fiatalok: Tabán idegenforgalma reneszánszát éli.”
Sterio Károly Kilátás a Gellérthegyről 1855-ből című akvarellje is megállítja a látogatót. A képen jól látszik a Lánchíd, a pesti Duna-sor, egy füstölgő kéményű gőzhajó, balra pedig a tabáni templom a később megsérült, majd lebontott szerb templommal és az Alsó-Vízivárossal.
Ha jól láttam, a Kieselbach Galéria mostani kiállításán a legrégebbi kép Rudolf Alt A régi Nemzeti Színház épülete a Rákóczi úton című műve, amely1847-ben készült. Ez egy 13 x 18 centiméteres akvarell, kicsi, de annál jelentősebb alkotás a főváros múltjából. A hosszú életű osztrák festő sok időt töltött Budapesten, és előszeretettel festette a város utcáit, sikátorait, a Duna partját. Sikeres ember volt, Ausztriában is becsülték a munkásságát, élete során beutazta egész Európát. Az aggastyánt – kilencvenkét éves koráig élt – a századforduló szecessziós művészei, Gustav Klimt és társai is nagyra tartották. Ha Bécsben csoportos kiállítást rendeztek a műveikből, Altot is mindig meghívták maguk közé.
Egerváry Potemkin Ágost Budapesti látkép a régi Nemzeti Színházzal című festménye 1889-ből való. A szépen kidolgozott olajképen nemcsak a színház oszlopos bejárata látszik, hanem a Rákóczi út is, egészen a Keleti pályaudvarig. Az utcán lovas kocsik, játszó gyerekek, és ha jól látom, egy kakastollas csendőr éppen rendre utasít egy parasztgatyás kereskedőt.
No, de lépjünk tovább, és nézzük meg egy ma már talán kevésbé ismert festő, Kontuly Béla képeit! Neoklasszicista stílusú, art decós beütésű festményei stilizált alkotások. Nálunk, az Új Ember/Magyar Kurír szerkesztőségében is van két szakrális festménye. A Kieselbach Galériában most egy egész termet szántak 1945 utáni képeinek, amelyeken a művész a második világháborúban rendkívüli módon elpusztult Budapestet örökítette meg.
A Romba dőlt Duna-hidak (1947) és az ehhez hasonló Budapest drámája (1949) című alkotások a bombázások és a robbantások nyomán keletkezett súlyos károkat örökítik meg. Szomorú látványt nyújt a lerombolt Lánchíd, a vízbe zuhant, egykor szépséges Erzsébet híd és az ideiglenesen felépített Kossuth híd. A Ferenc József, ma Szabadság hidat állították helyre legelőször, már 1946-ban, ez is jól látszik Kontuly képén. Érdekes módon keverednek vásznain a halvány pasztellszínek és a geometria. Jó példa erre a Bokrétaünnep című festménye. Körmendi Nándorné című, 1948-ból származó képe pedig a reneszánsz tájba illesztett arcképek világába vezet. A háromnegyed alakos női portré hátterében a Duna kanyarog, látszik a Lánchíd két kőpillére a leszakadt láncokkal, és persze a Gellérthegy, a tetején a Szabadság-szoborral. A halványzöld ruhába öltözött hölgyről készített kép mesésen szép alkotás a 20. század közepéről.
Szintén külön termet kapott Vaszary János, akit Molnos Péter a Dunakorzó színzsonglőrének, a mondén Budapest festőjének nevez. A Dunakorzóról ezt írta 1937-ben Megyery Ella a Budapesti notesz című könyvében: „Hogy Budapest legszebb sétaalkalma az akácfákkal szegett Dunakorzó, olyan ismert igazság ez, amelyet banalitástól irtózó tollam szinte szégyenkezve ír le. Ennek a kedélyességében is grandiózus sétatérnek olyan hangulata van, mint egy nagyvilági szalonnak, amit a természet és a budapesti élet együttesen díszítettek ilyen utolérhetetlenre.”
Vaszary Dunakorzó hirdetőoszloppal című képe könnyed, laza, impresszionisztikus alkotás, amely biztos rajztudásról és gyors helyzetfelismerésről tanúskodik. A festő elképesztő tehetséggel „dobta fel a figurákat”, kevés vonallal, finom, halvány, sárgás színekkel. Balra egy hirdetőoszlop, a harmincas évek jellegzetes reklámhordozója, a háttérben pedig a kék Duna fölött a budai vár kupolás sziluettje látszik.
A pesti Dunakorzón, 1934 című képe egyszerűen lenyűgöző, itt már jobban kivehető a budai vár, részleteiben is megtekinthető. A mély ultramarinkék háttér remekül idézi fel a Duna nagy vízfolyamát. És persze jellegzetesek a képen a húszas-harmincas évek meghatározó divatjának megfelelő mókás női kalapok. Herman Lipót alkotásainak és Sajdik Ferenc karikatúráinak is kedvelt motívuma volt ez. Vaszary egyszerűen szólva zseniális, pedig nemigen szoktam ilyet mondani.
Az egész Budapest-kiállítás talán legizgalmasabb terme leghátul található, és két művésznek állít emléket. Az egyikük Mácsai István, a másikuk Czene Béla. Mindketten Budapest szerelmesei voltak; Mácsai biztosan, de képei alapján Czene is. Nosztalgiázóknak különösen ajánlott ez a terem. A mai hetvenesek, ha akarják, felidézhetik fiatal éveiket, láthatják ezeken a képeken a Ferenciek terét, mellette az egykori „Felszab” teret, a korabeli villamost az Erzsébet híd felé vezető síneken, és a most már szintén a múlt részévé vált ikonikus Körszállót, amelyet pár héttel ezelőtt aljas módon lebontottak. Strémi József Téli este a Körszálló előtt című, 1973-ból származó képe remekül visszaadja ennek a sokak által szeretett, egyedülálló épületnek a hangulatát.
Mácsai István hiperrealista stílusához kiválóan illik Budapest mint témakör. Fiától, Mácsai Páltól megtudhattuk, hogy apja a gangos házakat szerette a legjobban, rengeteg ilyen témájú képet készített. Az egyik ilyen festménye a Pesti gang 1963-ból, amelyen egy körfolyosós ház díszes korlátja mögött egy szomorú kutyus üldögél magányosan. Az 1982-ben készült Pesti kapu, Izabella utca 33. című kép is az egykori zsúfolt bérházak – vagy ahogyan gyerekkoromban nevezték: bérkaszárnyák – kietlen, szorongásos világát idézi meg.
Mácsai megrázó erejű képe a Pesti halál. Ennél egyszerűbben nem is lehetne megfogalmazni az emberi elmúlást és a 20. század rettenetét, az együttérzés teljes hiányát. A járdán, egy csatornafedél fölött fekszik a csomagolópapírral letakart női holttest, a papír alól kilóg a lába, rajta barna cipő. A házfalon egy letépett hirdetményes plakát foszlányai látszanak, a sivár környezetben egyetlen ember sincs az elhunyt mellett. Testére hastájékon rá van téve a táskája…
„A város tüneményesen szép, elhanyagoltsága dacára. (Mert még mindig szánalmasan elhanyagolt. Alig tudok úgy megállni a legexponáltabb helyeken, hogy valami romhalmaz, szemét, ócskaság a képbe ne kerüljön.) (…) A Lánchídon állva, a Gellérthegy felé fordulva, a hevesen fújó déli szélben, a zölden kavargó vízben, s kürtölő hajókban a szépségnek igazi ősi egyszerű támadása éri az embert. Isteni (lehetne) ez a város. Ez a Duna-part példátlan a világon” – jegyezte fel Mácsai István a naplójába 1960. augusztus 13-án. Pesti utca, 1961 című fő műve is szerepel a kiállításon.
Mácsai barátja, Czene Béla a hatvanas-hetvenes évek kávézóit, vagy ahogyan akkoriban nevezték, presszóit ábrázolta nagy hitelességgel, persze az ott ülő emberekre fókuszálva. Képein megelevenedik az aluljárók világa, a Duna-parton üldögélő, a kirakatok előtt nézelődő és az utcán siető emberek élete. Budapesti körkép, 1973 című festményén egyszerre láthatjuk ezeket a gyakran ábrázolt témaköreit.
Biztosan állíthatom: a kedves olvasónak valóban érdemes ellátogatnia a Falk Miksa utca sarkán álló Kieselbach Galéria mostani kiállítására. A tárlat előreláthatólag július 10-éig tekinthető meg.
Végezetül álljon itt egy idézet az Egyetértés című lap 1885. január 6-ai számából: „Budapest elég gazdag az olyan pontokban, melyeknek festésénél a művész egyesíthetné a hűséget a hatással; hiszen Nápolyt, Lisszabont és Konstantinápolyt kivéve alig van Európában nagyváros, melynek olyan festői fekvése és olyan pompás részletei lennének, mint a mi fővárosunknak.”
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
