Július 4-én a Szentatya lelkipásztori látogatást tett Olaszország legdélibb szigetén, Lampedusán. Látogatásának fő programja az Arena sportpályán bemutatott szentmise volt. Az oltárnál a Porto Salvó-i Szűzanyának, Lampedusa védőszentjének a képe volt látható.
Homíliájában a pápa az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd alapján arra kérte a hívőket, hogy a közöny helyett a felebaráti közelséget válasszák. Köszönetet mondott mindazoknak, akik évek óta segítik a migránsokat, és hangsúlyozta: a szeretet civilizációja a mindennapi hűség apró cselekedeteiből épül. Arra buzdította Európát, hogy a migrációra hosszú távú, emberséges választ adjanak, Lampedusa lakóit pedig arra kérte, hogy továbbra is őrizzék a hit, a remény és a szeretet éltető erejét. A szentmise végén Alessandro Damiano, Agrigento metropolita érseke mondott köszönetet a pápának. A szertartás után pedig a Szentatya a városházára ment, ahol köszöntötte a polgári és katonai hatóságok képviselőit, az önkénteseket, a papokat és a betegeket.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Isten mindig elsőként szeret bennünket. A tengernek, ennek a szigetnek és arcotoknak a szépsége az ő ingyenes kezdeményezésének visszfénye: a szeretet megelőz, körülölel és egybegyűjt bennünket. Hálás vagyok az Úrnak, amiért meglátogathatlak benneteket, Ferenc pápa nyomdokain járva, aki 2013. július 8-án, Péter utódaként tett első útján Lampedusára kívánt látogatni.
Amint tudjátok, az apostolok a Földközi-tengeren hajóztak, és megtapasztalták szigetei és partvidékei lakóinak vendégszeretetét; ezek a helyek évezredek óta civilizációk találkozási pontjai.
Ellenben elnémul ott, ahol mindenki szigetté teszi önmagát, ahol az emberek kerülik a kapcsolatot, és megszakad az egymás közötti érintkezés. Ebben az értelemben az irgalmas szamaritánusról szóló, imént hallott példabeszéd egy ma is folytatódó történetet ír le (vö. Lk 10,25–37). A Fratelli tutti enciklika segített, hogy újraolvassuk ezt a példabeszédet azok között a drámai történelmi körülmények között, amelyek még ma is jellemzik életünket. Isten igéje mindig a mához szól, és olyan párbeszédbe von bennünket, amelyből átalakulva lépünk ki. Hogyan válaszolunk tehát annak szeretetére, aki elsőként szeretett bennünket?
Kedves testvéreim, Lampedusa és Linosa ma olyan veszélyes útvonalon fekszik, mint a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út (vö. Lk 10,30).
A tenger fogadta magába a többieket, akiknek nem sikerült eljutniuk oda, ahová remélték. Mégis érezzük jelenlétüket, mely nem kevésbé szólít meg bennünket, mint azoké, akik partra szálltak, s akik figyelemre és segítségre szorulnak. Minden elméleti megfontolást és ideológiai meggyőződést megelőzően ugyanis az előttünk fekvő, mindenétől megfosztott emberrel való találkozás arra hív, hogy közel lépjünk hozzá, és felebarátként bánjunk vele. A Zsidóknak írt levél ezt mondta nekünk: „Emlékezzetek meg […] azokról, akiket bántalmaztak, hiszen nektek is van testetek” (Zsid 13,3). Ez az evangéliumi példabeszéd középpontja: közelivé teszi magát az ember, felebaráttá válik az ember (vö. Lk 10,36–37)!
Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak nektek, lampedusai testvéreim, azért a felebaráti közelségért, amelyet közületek sokan vállaltak. Ismét megtörtént az együttérzés csodája – „meglátta, és megesett rajta a szíve” (Lk 10,33) –: olyan belső forradalom ez, amely felszínre hozza bennünk Isten „érzületét”, kitágítja gondolkodásunkat, szívünket és életünket. Köszönetet mondok az önkénteseknek, a Forum Lampedusa Solidale keretében összefogott egyesületeknek, a közintézményeknek, a parti őrségnek, az egymást követő polgármestereknek és önkormányzatoknak; köszönet a diakónusoknak, a papoknak, a szerzetesnőknek, az orvosoknak, a pszichológusoknak, az oktatóknak; köszönet a biztonsági erőknek és mindazoknak, akik – akár megkapták a hit ajándékát, akár nem – úgy döntöttek, hogy együtt szeretnek. Igen, mert köztetek a szeretet szerveződött meg: az a szeretet, amelynek a testvért a tengeren észrevevő együttérzés mintegy az első rezdülése, mélyről fakadó hívás arra, hogy olyasmire merészkedjetek, amire korábban sosem gondoltatok volna. Köszöntöm az itt jelen lévő migránsokat: útjuk során ők maguk nemcsak kaptak, hanem sokszor tanúsítottak is szolidaritást, szegényként segítették a náluk is szegényebbeket.
Erről beszél nekünk a példabeszéd: a szeretet mindig a szabadságban születik, a szabadság pedig a döntésekben valósul meg. Vannak olyanok is, akik úgy döntenek, hogy nem lépnek közel, és olyanok is, akik úgy döntenek, hogy nem döntenek.
A közjóval szembeni közöny, a származási helyeken tapasztalható korrupció, a szegénységet és kirekesztést termelő világgazdasági rendszer, az előítéleteket és a megvetést tápláló félelem, az az elképzelés, hogy ezek a problémák nem tartoznak ránk, azoknak a bűnös számításai, akik mások tragédiájából húznak hasznot, továbbá a puszta vészhelyzet-kezeléstől az átfogó intézkedések közös kidolgozásáig vezető lassú és nehéz átmenet: mindez ma az evangéliumi elbeszélésben szereplő „továbbmenés” sietségét ismétli meg (vö. Lk 10,31–32).
A példabeszédben „történetesen” arra jár egy pap (Lk 10,31), utána pedig egy levita. Mindketten meglátják a szerencsétlenül járt embert, de továbbmennek. Sajnos minden korban vannak, akik félnek attól, hogy beszennyeződnek a másokkal való érintkezéstől, s ezért – még a szenvedés és a halál láttán is – megtagadják közös isteni eredetünket, minden ember végtelen méltóságát és a határtalan szeretetre szóló hivatást.
Ahol válaszfalak álltak, Krisztus lebontotta őket (vö. Ef 2,14). Nincs Isten iránti szeretet a felebarát szeretete nélkül, és nincs felebarát, ha én nem lépek közel hozzá. Megállni, megrendülni, lehajolni és sírni mások fájdalma láttán – ahogyan Jézus tette –, azt jelenti, hogy belépünk a szeretet mozgásába, amelyben Isten kinyilatkoztatta önmagát.
Kedves barátaim, ha valaki engedi, hogy magával ragadja az együttérzésnek, az irgalmasságnak ez a dinamikája, másként kezd élni, másként él polgárként, és másként dolgozik. Akkor valóban megszülethet a szeretet civilizációja, amelyet szent elődeim, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál felvázoltak. Ők a múlt század nagyszámú prófétáival és vértanúival együtt megértették, hogy az emberi szív szakadékos mélységeire és a háború borzalmaira egyedül az irgalmasság képes új kezdetekkel válaszolni. Most pedig, ezeknek az óriásoknak a vállán állva,
A mérhetetlen szenvedés, melynek tanúi vagyunk, segítsen felismernünk, milyen gyökeres választ kíván tőlünk ez a meghívás.
A szamaritánushoz hasonlóan mi is megváltoztathatjuk terveinket és útirányunkat. A szamaritánusnál több erőforrással és lehetőséggel rendelkezünk ahhoz, hogy a reményt történelmi valósággá tegyük. Ő „odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta” (Lk 10,34). Nekünk ugyanígy fel kell ismernünk, hogy „a szeretet civilizációja nem egyetlen látványos gesztusból születik, hanem a hűség számtalan apró megnyilvánulásából, melyek gátat vetnek az elembertelenedésnek” (Magnifica humanitas enciklika, 213). Ennek ti tanúi vagytok, lampedusai barátaim! Itt, veletek találkozva jobban megérthetjük korunkat, és mindenki felülvizsgálhatja, milyen irányt követ az élete. „Kétségtelen, hogy nem mindenki képes azonos mértékben alakítani a valóságot […].
és ott – nem máshol – kell eldöntenie, hogy az erőszak logikáját táplálja-e (akár pusztán közönnyel, cinizmussal, hazugsággal, gyűlölettel), vagy a béke logikáját őrzi (igazsággal, mértékletességgel, közelséggel, gondoskodással)” (uo., 212).
Ezért Európának erről a Földközi-tengeren található legdélibb földdarabjáról világosabban látszik az a korszakos felhívás, amelyet a migráció jelensége az európai társadalmakhoz intéz. E tekintetben is – akárcsak az ökológiai átállás és a béke előmozdítása terén – Európa egyedülálló lehetőségekkel rendelkezik, melyek történelméből és kultúrájából fakadnak, s ezért ezzel arányos felelősséget is visel. Földrajzi helyzetének és intézményi berendezkedésének köszönhetően
az első segítségnyújtást egy olyan hosszú távú stratégiai tervbe illessze, amely képes befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni a migránsokat, ugyanakkor a fejlődés érdekében is munkálkodjon, hogy senki se kényszerüljön elvándorolni. Mindezt úgy kell megvalósítania, hogy közben éberen őrködik minden ember méltóságának tiszteletben tartása felett. Ez a közintézmények feladata, de az egész civil társadalomé és az egyházé is.
Testvéreim, amint nemrég Tenerifén, spanyolországi apostoli utam során mondtam, Lampedusán is a befogadás kultúrájához turisztikai hivatás párosul, amely azonban – sajnos – fenyegetve érezheti magát a migrációs útvonalak miatt, s ezért könnyen közömbössé válhat, sőt akár szembe is kerülhet a migráció drámai valóságával. Sokak számára ugyanis a nyaralás csupán kikapcsolódás, könnyedség és gondtalanság. Ilyenkor
Lépésről lépésre, leleményesen el tudjátok majd érni, hogy bárki, aki – akár pihenés céljából – eltölt valamennyi időt ezen a szigeten, emberségesebbé váljon azáltal, hogy látja szereteteteket, mindazt, amire a tenger tanított benneteket, és a találkozásokat, amelyek formáltak benneteket.
Ebben a gazdaságban a teremtett világról való gondoskodás és a társadalmi barátság olyan egységbe forr össze, amelyet az emberiség ma keres.
Az olvasmány arra emlékeztetett bennünket, hogy a vendégszeretet gyakorlásával „némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (Zsid 13,2). Legyetek tehát kicsiben prófétai jelei annak, amire nagy léptékben együtt törekedhetünk. Ennek elsőként ti és családjaitok látják majd hasznát, felülemelkedve azokon a megosztottságokon és nézeteltéréseken, amelyeket csak a szeretet képes feloldani. Különösen a plébánia legyen olyan közösség, ahol az evangélium iskolájában együtt tanuljátok meg a befogadást, a kísérést és a beilleszkedés elősegítését, a közösségvállalás szellemében.
Itt van az oltár mellett a Porto Salvó-i Szűzanyának, Lampedusa védőszentjének a képe. Talán tudjátok, hogy Szent Ágoston szerette az emberi életet viharos tengeren való hajózásként, célját pedig védett és biztos kikötőként bemutatni. Ne engedjük, hogy a félelem legyőzzön bennünket, hanem úgy tekintsünk a mindennapi fáradozásokra, mint a kedvező lehetőségek és a tanúságtétel idejére!
Kedves testvéreim, ezek a megpróbáltatásokkal teli, ugyanakkor nagylelkű helytálással megélt évek mélyítsék el hiteteket! Szóljon hozzátok újra ez a tisztelt kegykép a hajdani idők erejével, amikor az, akitől tiszteletét örököltétek, teljes őszinteséggel ajánlotta magát a Szűzanya közbenjárásába!
Bennetek pedig, Lampedusa és Linosa közössége, sose fogyatkozzon meg a hit, a remény és a szeretet éltető ereje: „O’scià!” [A lampedusaiak jellegzetes köszöntése].
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
