Zsúfolásig megtelt június 27-én az esztergomi bazilika: négyezer szlovák zarándok, számosan népviseletbe öltözve, velük két szlovák püspök érkezett a Szepesi Egyházmegye alapításának 250. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi ünnepségre. Sokan már az éjszaka közepén útnak indultak, mások előző nap érkeztek Magyarországra.
Árva, Liptó, Szepes és a történelmi egyházmegye más vidékeiről több száz kilométert utaztak autóbusszal és személyautóval, hogy együtt adjanak hálát közös egyházi gyökereikért. A bazilikában alig fértek el a zarándokok. Az ünnepen egy mintegy 80 fős kórus és zenekar szolgált, és közel száz pap, szerzetes, diakónus, valamint papnövendék vett részt.
Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka František Trstenský szepesi püspök volt, a jelenlévőket pedig Erdő Péter bíboros, prímás köszöntötte Srankó László tolmácsolásával. Beszédében a bíboros hangsúlyozta: ez a jubileum nemcsak a Szepesi Egyházmegye ünnepe, az egykori Esztergomi Főegyházmegye, illetve a mai Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára is kiemelkedő jelentőségű.
Felidézte, hogy amikor 250 évvel ezelőtt a pápa és a király létrehozta a Szepesi Egyházmegyét, nem egyszerű közigazgatási változás történt. Rámutatott: a Szepesség hívő közössége már jóval korábban saját arculattal és hagyományokkal rendelkezett. „Amikor 250 évvel ezelőtt úgy határozott a pápa és a király, hogy új egyházmegyébe tömöríti azokat a hívőket, akik a Szepesség területén éltek, nem egy olyan egyházmegyét alakított ki, amely csupán az egyházmegyék politikai határait vette volna figyelembe.” A bíboros emlékeztetett arra, hogy a szepesi hívek hosszú évszázadokon át különleges önkormányzati jogokat élveztek az Esztergomi Főegyházmegyén belül. Ez a közösség már az önálló egyházmegye megalapítása előtt is erős identitással rendelkezett, amelyet a hívek elfogadtak és tiszteletben tartottak. Beszélt arról is, hogy a Szepesség nemcsak egyháztörténeti, hanem kulturális szempontból is meghatározó szerepet töltött be Közép-Európában.
Példaként említette azt a középkori Krisztus-mellszobrot, amelyet nemrég adtak kölcsön a krakkói Nemzeti Múzeumnak. Ennek kapcsán kijelentette: „Olyan művészi értéket tartunk a kezünkben, amely a középkorból származik, de olyan finom művészeti értékeket árul el, amilyeneket Szepesföldön és Lengyelországban látunk viszont.” Hozzátette: a művészeti alkotások arról tanúskodnak, hogy a térség népei és egyházi közösségei évszázadokon át élő kapcsolatban álltak egymással. A bíboros kiemelte, hogy a Szepesi Egyházmegye létrejötte nem rombolta szét a korábbi kapcsolatokat. „Amikor 250 évvel ezelőtt a Szepességben immár egyházmegye alakult, a kapcsolatok és azok a kötelékek, amelyek az itteni egyházmegyéket egybefűzték, nem váltak szét, hanem éppen ellenkezőleg, az egyes egyházmegyék közti kapcsolatok inkább még szorosabbak lettek, mint addig.”
Erdő Péter két fontos útravalót is megfogalmazott a jubileumi ünnepen. Arra kérte a híveket, hogy a világegyházban éljenek valódi közösségként, és őrizzék a lelki, lelkipásztori kapcsolatot a szomszédos egyházmegyékkel is. „Krisztussal és a pápával egységben lesz igazán virágzó az a kapcsolat is, amelyet mi tudunk egymás között létesíteni.”
A bíboros beszédének legmeghatóbb része a húsz évvel ezelőtti magyar–szlovák kiengesztelődés felidézése volt. Emlékeztetett arra, hogy éppen az esztergomi bazilikában írta alá a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Szlovák Püspöki Konferencia azt a közös nyilatkozatot, amelynek vezérgondolatát Szent II. János Pál pápa szavai adták:
A bíboros személyes emlékeit is megosztotta a jelenlévőkkel. „Emlékszem a nagy pillanatra, amikor František Tondra akkori megyéspüspök úr, mint a Szlovák Püspöki Kar elnöke, tőlünk pedig én magam írtam alá a dokumentumot. Emlékszem arra is, hogy akkor mindannyiunk szemében ott csillogott a könny. Ezt az élményt ne felejtsük el.” Hangsúlyozta: akkor nem emberi elvárásoknak akartak megfelelni, hanem Krisztus előtt tettek tanúságot a megbékélés mellett.
Felidézte azt is, hogy később voltak ugyan olyan törekvések, amelyek ismét feszültséget próbáltak kelteni a két nép között, a püspöki karok egységesek maradtak. „Ekkor már mi nagyon is egyek voltunk, és a püspöki karok közötti egyetértés jegyében próbáltuk elsimítani azokat a feszültségeket, amelyek néha előkerültek.” Erdő Péter szerint az elmúlt húsz év legfontosabb eredménye, hogy a magyar és a szlovák egyház kapcsolata ma már túlmutat a megbékélésen.
Így tudunk egymásnak is hasznára lenni, és így tudunk a világnak is üzenetet adni.”
Beszéde végén XIV. Leó pápára utalva úgy fogalmazott, hogy a Szentatya ma is azt az utat mutatja az Egyháznak, amelyen közösen kell járni: „Ez az a pont, ahol úgy érezzük, hogy XIV. Leó pápa is megmutatja azt az utat, amelyen járnunk kell, hogy közösen, egységben tudjunk Krisztus követői, az Ő békéjének hirdetői lenni.” A bíboros végül Isten áldását kérte a Szepesi Egyházmegyére, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyére, valamint a magyar és a szlovák hívek közösségére.
Erdő Péter bíboros homíliáját az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük.
Főtisztelendő és Excellenciás Püspök Urak!
Főtisztelendő Paptestvérek!
Tisztelendő Diakónus- és Szerzetestestvérek!
Krisztusban Kedves Testvérek!
Nagy ünnepe van ma a Szepesi Egyházmegyének és vele a mi egyházmegyénknek, az egykori Esztergomi, majd később az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyének is. Amikor 250 évvel ezelőtt úgy határozott a pápa és a király, hogy új egyházmegyébe tömöríti azokat a hívőket, akik a Szepesség területén éltek, nem egy olyan egyházmegyét alakított ki, amely csupán az egyházmegyék politikai határait vette volna figyelembe. Az egyházmegye népe ugyanis hosszú évszázadok óta élt azzal a kiváltsággal, hogy az egyházmegyén belül önálló kormányzása legyen, amelyet a hívő nép is elfogadott és tiszteletben tartott. Tudjuk, hogy a szepesi régió mint prépostság már az egyházmegye alakítása előtt is nagy mértékben különbözött azoktól a régióktól, amelyek az akkori időkben egyúttal a hívő nép és a kulturális kapcsolatok identitását is hordozták. Ilyen értelemben nagyon régen megszületett már az a hívő közösség, amelynek később a Szentatya és a király valódi önállóságot adott. Mindezzel együtt hisszük, hogy már a szász bevándorlás előtt is létezett a területen olyan közösség, amelynek adatairól, népességéről csak kevés ismeretünk van.
Tudjuk azt, hogy ennek a népnek az alkotásai, a kultúrája és művészete kihatott más vidékekre is. Művészetüket ma is csodáljuk. Amikor most egy Krisztus-mellszobrot adtunk kölcsön Lengyelországba, a krakkói Nemzeti Múzeumba, akkor tudtuk azt, hogy olyan művészi értéket tartunk a kezünkben, amely a középkorból származik, de olyan finom művészeti értékeket árul el, amilyeneket Szepesföldön és Lengyelországban látunk viszont. Messzire vezetnek tehát az utak és a hívő közösség kapcsolatai, amelyek egész Közép-Európát behálózták, és amelyeknek valódi kapcsolata volt a hívő néppel.
Amikor 250 évvel ezelőtt a Szepességben immár egyházmegye alakult, a kapcsolatok és azok a kötelékek, amelyek az itteni egyházmegyéket egybefűzték, nemhogy nem váltak volna szét, hanem éppen ellenkezőleg, inkább még szorosabbak lettek, mint addig. Amikor ma ezt a nagy múltú egyházmegyét ünnepeljük, két dolgot szeretnék a lelketekre kötni. Az egyik, hogy a világegyházon belül valódi közösségként éljetek. A másik pedig, hogy az itt lévő egyházmegyékkel valódi lelkipásztori és spirituális kapcsolatban legyetek, hiszen ez teszi igazán elevenné azt a kapcsolatot, amelyből az egész világegyház részesedik. Krisztussal és a pápával egységben lesz igazán virágzó az a kapcsolat is, amelyet mi tudunk egymás között létesíteni.
Ügyes-bajos dolgainkon és az egyházmegyék különböző viszontagságain keresztül ma talán könnyebben látjuk, mint ezelőtt pár évvel, hogy nekünk egymással valódi testvéri kapcsolataink vannak. Ahogyan Szent II. János Pál pápa mondta: „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk.” Ez volt az a mondás, amelyet pont húsz évvel ezelőtt itt, az esztergomi bazilikában írt alá a Szlovák és a Magyar Püspöki Kar. Emlékszem a nagy pillanatra, amikor František Tondra akkori megyéspüspök úr, mint a Szlovák Püspöki Kar elnöke, tőlünk pedig én magam írtam alá a dokumentumot. Emlékszem arra is, hogy akkor mindannyiunk szemében ott csillogott a könny. Ezt az élményt ne felejtsük el. Szimbolikusan és a püspöki karok szintjén, amely az örökkévaló egyház jele itt a körünkben, valóban átéreztük, hogy most nem valamilyen közösségnek vagy társulatnak akarunk megfelelni, hanem hívő lélekkel és a nagy, de egyben keserű emlékek hitével akarjuk az életünket Krisztusnak ajánlani. Emlékszem arra is, hogy utána voltak talán mind a két részről is olyanok, akik valamiféle egyenetlenséget próbáltak kelteni közösségeink között. De ekkor már mi nagyon is egyek voltunk, és a püspöki karok közötti egyetértés jegyében próbáltuk elsimítani azokat a feszültségeket, amelyek néha előkerültek. Erre is emlékezünk, és most, amikor országaink, főleg pedig egyházmegyéink között kölcsönösen megerősödik a barátság és az együttműködés, már nemcsak egyetértés vagy megbékélés jellemzi ezeket a közösségeket, hanem egy nagyon erős együttműködés, amit nyugodtan lehet barátságnak is nevezni. Így tudunk egymásnak is hasznára lenni. És így tudunk a világnak is üzenetet adni. Ez az a pont, ahol úgy érezzük, hogy XIV. Leó pápa is megmutatja azt az utat, amelyen járnunk kell, hogy közösen, egységben tudjunk Krisztus követői, az Ő békéjének hirdetői lenni.
Így kérem egyházmegyéinkre Isten áldását.
Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
