Popovicsné Palojtay Mártát nemrég a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Családbizottságának életvédelmi referensévé nevezték ki. Ennek apropóján készített vele interjút Antal-Ferencz Ildikó.
Palojtay Márta tizenöt éves volt, amikor édesanyja elhunyt, így lett kilenc kisebb testvérének pótanyukája. Papp Tihamér ferences szerzetes révén már egyetemistaként segélyszállítmányokat szervezett és vitt Kárpátaljára, ahol megismerte férjét, Popovics Bélát. Azóta is ott élnek. A háború kitörése óta kulcsszereplője a kárpátaljai magyaroknak szánt adománygyűjtésnek és -elosztásnak; néhány éve pedig egy lourdes-i zarándoklatnak köszönhetően Majnek Antal nyugalmazott munkácsi megyéspüspökkel a helyi életvédelemnek is.
– „Az ember akkor van jól, ha rendben vannak a kapcsolatai – kifelé a többi emberrel, befelé önmagával, és fölfelé a Jóistennel. Ezeket a kapcsolatokat ápolni kell, mert nagy erőt és békét adnak” – nyilatkozta a Kárpáti Igaz Szónak. A hit mellett a családja és a közösség a derűs békéje forrása?
– Nagyon sok ajándékot kaptam Istentől és az emberektől, beleértve a származási családomat. Minél több embert ismerek meg, annál jobban látom, nálunk mennyire nem volt kérdés, hogy Istenre tesszük fel az életünket. Amikor anya beteg lett, majd meghalt, még inkább felerősödött bennünk, hogy nincs más út, mint Istenben bízni, egymásba és belé kapaszkodni. És persze a közösségünkbe. A Zugligeti Szent Család Plébánia közösségétől rengeteg segítséget kaptunk. Keglevich István atyának – ő akkoriban a Regnumot próbálta titokban folytatni – volt egy lánycsapata, ők is nagyon támogattak. Egy olyan közösségben nőttem fel, ahol állandóan a jó felé tereltek minket – ez óriási dolog.
Most látom, milyen kevés gyereknek adatik meg, hogy családjában és közösségében (ha van) olyan példákat láthat, és olyan irányba terelődik általuk, amit szülőként jónak tartunk. Nekem mindezért nem kellett megküzdenem – ezért tartom ajándéknak. Persze nagyon sok minden mással meg kellett küzdenem, akár anya halálával vagy az azt követő időszakkal kapcsolatban, amikor első gyerekként parentifikálódtam, vagy akár saját, határozott természetemmel, hogy azt Isten valahogy lágyítani, másokkal együttérzőbbé formálni tudja. Ezekkel nekem is sok küzdelmem volt még úgy is, hogy közben rengeteg ajándékot kaptam…
Családi karácsony (Munkács, 2025)
– Mások segítésének szándéka ugyanonnan jön: család, közösség, hit?
– Mindenképpen. Tízen voltunk testvérek, és egyáltalán nem éltünk jó anyagi helyzetben, mégis mindig segítettünk valakinek. Például amikor beköltöztünk az új lakásba, anya azonnal megkereste a plébánost: van-e ott olyan idős, egyedülálló néni, akinek segítségre van szüksége – attól kezdve be volt osztva, melyikünk mikor megy szenet hordani neki. Amikor ‘89-ben jöttek az NDK-s menekültek, hazavittem egy családot – mivel nem volt telefonunk, apa tudta nélkül beállítottam velük. Kezdetben elég csúnyán néztek rám otthon, de végül befogadták őket, átadták a szobájukat, és amikor a menekültek átmentek a Páneurópai Piknik keretében a határon, apa odaadta nekik a vésztartalékunkat, hogy ne üres kézzel menjenek neki a világnak. Később egy másik helyről tízszer annyit kaptunk vissza – kézzelfoghatóan megvalósult számunkra az evangélium.
Csak megerősíteni tudom, amit a Kárpáti Igaz Szónak mondtam: „Hatalmas ajándék és méltóság, ha az ember Isten eszköze lehet”.
– A zugligeti közösséggel ma is szoros a kapcsolata, például az Ön számára ismertséget hozó beszámolói révén… Milyen a munkácsi közössége?
– Az éves zugligeti körlevelet csak azért kezdtem írni, hogy ne szakadjon meg teljesen a kapcsolatunk, miután elköltöztem Munkácsra. Kezdetben csak magunkról írtam, de mivel sokan megkérdezték, hogyan tudnak segíteni az itt élő magyaroknak, egy idő után elkezdtem hozzátenni információkat arról is. 2000 körül kezdtem, majd pár év szünet után 2015 körül folytattam – akkor kezdődött az első háborús időszak, és akkor született az első nagyobb visszhangot kiváltó levél. Emellett informálisan is tartom velük a kapcsolatot: ha Budapesten vagyok, néha ellátogatok Zugligetre – olyankor mindig nagyon örülünk egymásnak. Az 50. születésnapomra még egy fantasztikus meglepetést is szerveztek, ahova közel száz ember eljött; én semmit nem tudtam róla, mert azt kérték, valamilyen segély ügyben gyorsan menjek oda.
A munkácsi közösségünk tagjai a munkatársaim: a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye pasztorális irodája és az egyházmegyei karitász dolgozói – utóbbinak nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa vagyok –, valamint a Család és Élet Egyesületünk tagjai. És persze a barátaink, akik többnyire hasonló módon gondolkodnak, de nem feltétlenül mindenki – viszont
Életvédelmi konferencia (Pósaháza, Munkács mellett, 2024)
– Az életvédelem Kárpátalján három nagy területből áll. Hogyan tudtatak – egy itt elképzelhetetlen – plakátkampányba fogni, illetve iskolákba járni? Mikor kezdett abortuszon átesett nők lelkigondozásával foglalkozni?
– Eredetileg egyáltalán nem akartam perinatális gyásszal foglalkozni, mert nem vagyok érintett – bár közben két vetélést sajnos mi is megéltünk, de nem értettem hozzá, túlságosan mély dolognak tartottam, és tartottam a sebek felszakadásától is. Ezért először a megelőzésre koncentráltunk. Arra gondoltam, ha a média mindenféle tárgyakat meg információkat reklámozhat, miért ne lehetne a magzati életről szóló információkat is hasonló módon hirdetni? Így kezdtük el tulajdonképpen az élet marketingjét, és ez Kárpátalján nagyon komoly eredményeket hozott. Drasztikusan csökkenni kezdett az abortuszok száma, és sok visszajelzést kaptunk a kampányok után:
Ez azért is nagy dolog, mert az abortuszon gondolkodást ritkán szokták felvállalni, elmondani.
A megelőzés másik részeként iskolákba jártunk, tájékoztató előadásokat tartottunk – mindenhova elmentünk, ahova csak hívtak. Akkoriban nem volt kérdés, van-e jogunk bemenni. Ukrajnában ez egy szabályozatlan terület volt; mára valamennyire változott a helyzet, de még most is könnyebb bejutni, mint Magyarországon.
Utána pedig segíteni akartunk a nehéz vagy krízishelyzetbe kerülő nőkön, babaruhákkal, babakocsival, pelenkával, ezért adománygyűjtést is szerveztünk. Meg kell jegyeznem, hogy erre sokkal kisebb mértékben volt szükség, mint gondoltuk, mert kiderült:
Tehát olyan nem nagyon fordul elő, hogy egy várandós odajött volna azzal: „Márpedig ha nem adtok nekem három csomag pelenkát, akkor elmegyek abortuszra”. Viszont gyakran felbukkantak olyan kismamák, akik vacilláltak, vagy nagyon nehéz helyzetben voltak, és olyankor jól jött ez a fajta segítség is.
Ezek után tulajdonképpen számomra váratlanul kerültem bele az életvédelem harmadik területébe, az abortuszon átesettek lelkigondozásába. Amikor hazajöttem a lourdes-i imakonferenciáról, megérintett, hogy milyen komoly lelki következményei vannak a terhességmegszakításnak, és mennyit szenvednek ezek a nők. Mivel nem értettem hozzá, megkértem Antal püspök atyát, hogy kérdezzen utána: Magyarországon a papok közül ki foglalkozik ilyen történetekkel? Kiderült, hogy senki. Viszont volt egy diakónus, Kovács Ferenc, akinek a felesége, Treer Mária a gyásztanácsadói praxisában már találkozott ilyen esetekkel. Elhívtuk őket Kárpátaljára, hogy ezt az egészet átbeszéljük, és akkor együtt kitaláltunk a „Ne félj, nem ítéllek el” lelkigyakorlatot. Így kezdődött, aztán ők Magyarországon folytatták, mi meg itt, Kárpátalján.
– Öt éve egy interjúban Marton Zsolt váci megyéspüspök, az MKPK Családbizottságának elnöke a mentálhigiénés képzés fontosságát hangsúlyozta a papok számára. Ön frissen kinevezett életvédelmi referensként az életvédelmet vinné közlebb a papokhoz. Jól értelmezem?
– A kettő valójában összekapcsolódik, hiszen csak mentálhigiénés szemlélettel lehet jól segíteni. Célunk, hogy életvédelem az evangelizáció részévé váljon minden szinten. Fontos, hogy mindvégig az emberek nyelvén beszéljünk és átjöjjön, hogy az egyház nem a szabadságukat akarja elvenni, nem azt akarja, hogy nekik ne legyen jó, hanem ellenkezőleg: azt szeretné, hogy teljes életük legyen.
Akkor is, ha vannak nehéz, illetve nagyon kemény döntésekkel járó pillanatok, de végső soron minden, tehát a nehézség is javunkra válik, s nemcsak az örök élet, hanem már a földi élet szempontjából is.
Viszont csak akkor tudjuk Isten válaszát elvinni az emberekhez, ha az ő stílusában tesszük: azzal a szeretettel, elfogadással, ugyanakkor az igazságban való kitartással, ahogyan Jézus tette. Hozzá bőven mentek teológiában nem jártas emberek, bűnösök, betegek, koldusok, és ő nemcsak szóba állt velük, de az ő szintjükön beszélgetett velük, belement az ő valóságukba.
– ami nem egy jó, hanem egy sebzett valóság. Nagyon szeretem Ferenc pápa tábori kórház képét: egy hely, ahova bárki odamehet, nemcsak a tökéletesek, hanem a sebzettek is, ahol irgalommal fogják mindenkinek elmondani az igazságot, szeretetteli elfogadással, ami magát a sebzettet elfogadja.
Ugyanakkor az egyház tanítása nagyon gyakorlatias is kell legyen.
vagy: „Már van öt gyerekünk, és most nem bírunk többet, mit csináljunk?”, „Mit csináljunk az agyhalott nagynénivel?”, „Kérjünk-e még egy kezelést a haldokló nagymamának?”, „Hogyan viszonyuljunk a homoszexuális hajlamú családtaghoz?”. A hívek ilyen életbe vágó kérdésekkel keresik meg az egyházat, és konkrét válaszokat várnak, amelyekért azért fordulnak paphoz, mert tudni szeretnék, mit gondol Isten erről.
Végül pedig, a gyakorlatias válaszokon túl gyakorlati segítséget is kell nyújtani. Ha egy férfi szóba hozza az életvédelmet, gyakran megkapja mostanában: „Miért beszélsz, te fogod megszülni?”. Pedig a férfiaknak is lehet véleményük bármiről, akár az életvédelemről is, ahogy az egyháznak is. Az is fontos, hogy az egyházban mindenhol ténylegesen elérhető legyen segítség, ezért tervünk egy olyan hálózat kiépítése, ahol az egyházmegyei felelősök mellett plébániai szinten is lennének olyan felelősök, akik a szívükön viselik az élet védelmét, és azt nem n+1-edik feladatuknak tekintik, ezért aztán nem is veszik túl komolyan. Emellett legyenek felszerelve olyan készségekkel és válaszokkal, hogy hitelesen és szerethetően tudják képviselni az élet védelmét és örömhírét, és el tudják juttatni a hozzájuk fordulókat a konkrét, megfelelő segítséghez.
– Hol tart a folyamat, és milyen a fogadtatása az egyházon belül?
– A stratégia már elkészült, a megvalósítás stádiumába lépünk át, már a leendő plébániai jelöltek számára készített tananyag tartalmát és formáját véglegesítjük, hogy ne csak lelkes amatőrök legyenek, hanem szakmailag hitelesek is. Kérdés, mennyiben lesz online képzés és mennyiben jelenléti, mert a személyes találkozás is nagyon fontos. A végén a helyi életvédelmi felelősök a tervek szerint az egyház által elismert tanúsítványt kapnának, amit fel tudnak mutatni a helyi papnak egy püspöki levél kíséretében; ez alapján a plébánián képviselhetik az életvédelmet. Ennek részleteiről még a püspök atyákkal is egyeztetünk. Először azt kell elérnünk, hogy valamilyen szinten érzelmileg megérintse őket a téma. Ezek a kérdések jöhetnek saját papjaiktól is: például amikor megkérdezik, mit csináljanak azzal a nővel, aki már századszor gyónja meg az abortuszát, és még mindig nem hiszi el, hogy az Úristen megbocsátott neki. Azok a püspökök, akiket már megérintett a téma, nagyon készségesek. Ilyen például Majnek Antal, akivel Kárpátalján elindítottuk az egyesületet, vagy Marton Zsolt és Székely János, és lehetne még másokat is említeni, akiknek szívükön van ez a téma, hajlandóak erőfeszítést tenni érte, és várják, hogy legyen valami konkrét és kézzelfogható tudás, amit átnyújthatnak papjaiknak. Ugyanakkor sokan nagyon leterheltek, ezért ezt egy sokadik feladatuknak érzik, vagy esetleg túlságosan szélsőséges témának gondolják – sajnos korábban sokszor előfordultak nem túl vállalható stílusban előadott életvédő megnyilvánulások is.
Ugyanakkor, amikor Marton Zsolt püspök elhívott egy életvédő témájú gyűlésre, majdnem száz pap megjelent, akik közül sokan megemlítették azokat a kérdéseket, problémákat, eseteket, amelyekkel gyakran találkoztak, és hálásak voltak a közös gondolkodásért. Nagyon szeretnénk ezért minél több pappal és püspökkel beszélni, hogy őket is megérintse a téma és megértsék, miért fontos.
– Az életvédelem nemrég új aktualitást nyert a szívhangrendeletről szóló parlamenti vita kapcsán. Mit gondol a magyarországi társadalmi közbeszédről?
– Kárpátalján sokáig sokkal könnyebb volt erről beszélni, sokkal nagyobb volt a nyitottság a téma felé, pedig ott a nők 90 százalékának volt abortusza; ez az egész volt Szovjetunióra jellemző arány egyébként, ami azóta talán már javul. Viszont emiatt, vagy épp ennek ellenére, jóval nagyobb nyitottsággal fogadtak, meg talán azért is, mert nagyon nagy volt a tudatlanság. Például többször szült nők sem tudták, miről van szó, mert az orvos azt mondta nekik: az csak egy szövetdarab. Ma már nem nagyon hiszem, hogy van, aki még mindig így gondolkodik, mindenesetre Kárpátalján valahogy alázatosabbak az emberek, nem akarnak feltétlenül mindent azonnal darabokra szedni, kritizálni, eltörölni, saját szempontjukból megmagyarázni. Van egyfajta természetes vallásosság, egyfajta jóság, az élet normalitásához, a valósághoz való közelebbi kapcsolat. Azt hiszem, emiatt ott mindenképpen könnyebb az életvédelemről is beszélni.
Kárpátaljaiak lelkigyakorlata (Budapest, 2026)
Ami Magyarországot illeti, nem látom, hogy a „lövészárok két oldaláról” közelebb tudnánk egymáshoz kerülni az emberek.
Ahogy most szörnyülködve nézünk vissza arra az időszakra, amikor valakit a bőrszíne, származása, egészségi állapota, hasznossága miatt nem tekintettünk embernek, illetve legálisan elpusztíthatónak tartottunk, ugyanúgy fogunk visszanézni erre az időre, amikor valakit a tartózkodási helye (például anyaméh) vagy életkora, fejlettsége (például magzat vagy koraszülött) miatt nem tekintünk embernek, illetve törvényesen elpusztíthatónak tartottuk.
– Az életvédelem tehát alapvetően ezen a kérdésen dől el?
– Igen, és a következményekkel kapcsolatos tájékozottságon. Viszont ameddig e tekintetben van egy óriási társadalmi, illetve ideológiai nyomás, hogy ne tekintsük a magzatot a fogantatás pillanatától embernek, addig azzal, hogy mi, életvédők ezt hangsúlyozzuk, nem nagyon jutunk közelebb a megoldáshoz. Nem gondolom, hogy így bárkit is meg tudnánk győzni.
Sokkal nagyobb megértést tapasztaltam, amikor elkezdtem azokról a nőkről beszélni, akik átélték a terhességmegszakítást: kiderült, hogy egyáltalán nem segített rajtuk, sőt, rontott az életükön, legfeljebb pillanatnyilag könnyítette meg a szenvedésüket, de valójában katasztrofális hatása volt az életükre, a pszichés és a mentális egészségükre – ezzel kapcsolatban ma már komoly statisztikák léteznek –, még akkor is, ha valóban nem kívánt gyerekről volt szó, tehát még ebben az esetben is sokkal jobban jár a nő, ha megszüli a gyereket, mintha elveteti.
Nagyon fontos tehát, hogy a nő oldaláról is meg tudjuk közelíteni a kérdést.
Sok száz vagy akár ezer nővel való beszélgetés tapasztalata alapján állítom: abban, hogy az anya az életet választja-e, abszolút döntő személy az apa; vagyis az, hogy a férfi hajlandó-e a másik szülő lenni. Rendkívül szomorúak azok a tipikus csapdahelyzetek, amikor az apa azt kéri a várandós anyától, hogy válasszon közte és a baba között, és a nő a nyomás alatt sokszor a férfit választja, aztán tulajdonképpen mind a kettőt elveszíti, hiszen az esetek 80 százalékában utána már nem tudják folytatni a kapcsolatot, ami azzal a teherrel súlyosan megromlik, és a nő ott áll megfosztva mindentől, ráadásul ezért magát vádolja. Ilyenkor sokan teszik fel a kérdést: „Miért nem mondta senki, hogy ez fog történni, így fogok szenvedni, ezek lesznek a következmények?”.
Szöveg: Antal-Ferencz Ildikó
Portré: Fábián Attila (archív); fotó: Popovicsné Palojtay Márta archívuma; Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
