Minden gyermekem születésénél vettem egy napilapot. Csak hogy tudják, mi történt aznap, amikor a világra jöttek. Ez bizonyítja, hogy a világ nem akkor lett, amikor ők, hanem volt már előttük is. (Annak idején az én gyerekfejembe ez elég nehezen fért bele.)
Ezt az újságot beletettük egy dobozba. Később sok minden került még mellé: a születéskor kapott kis karkötők, amiken először szerepelt a nevük, a levetett cumik – akinek volt egyáltalán –, kiérdemesült ovis táskák, iskolai emléklapok, ballagótarisznyák. Még nem tudjuk, mi lesz e gyűjtemények sorsa. Lehet, hogy nálunk maradnak, de az is lehet, hogy a gyerekek magukkal viszik majd első önálló lakóhelyükre.
Mindez attól is függ, hogy mit gondolunk: hozzánk tartoznak, vagy inkább az övék?
Ők vitték büszkén kis táskájukat a hátukon, az ő vállukon lifegett a tarisznya, de mi, szülők voltunk azok, akik – nemcsak meghatódva, megdöbbenve is – néztük őket. Az is igaz, hogy minél távolabb kerül e tárgyak eredete a születésüktől, annál erősebben kötődnek hozzájuk, és lazul a velünk való kapcsolatuk.
Ez a kifejezés A mi Urunk népe elbeszéléskötetében is előfordul, Az írónő lánya című novellában, csak ott „halhatatlan kacatként”. A két megfogalmazásnak más a hangulata: míg az előbbi kicsit fennkölt, és a dolgok értéktelenségét tartja szem előtt, addig az utóbbi inkább arra utal, hogy valamiképp elpusztíthatatlanok. Legalábbis addig, amíg él a gazdájuk.
Nekem is van dobozom – ez sosem volt másé –, egy idejétmúlt diplomatatáska képében. (Korosztályom még emlékszik az eszement divatra, amikor minden diák ilyennel járt iskolába. A tanárok meg szívbajt kaptak, amikor az egyik váratlanul feldőlt az osztályteremben.) A funkcióját véletlenül nyerte: ide kerültek a régi matricák, egykor oly becses minikártyacsomagok, ősöreg negatívok. És néhány – Ausztráliából kapott – fotó az első holdra szállásról. Csupa ócskaság, amitől soha nem fogok tudni megszabadulni. Majd a gyerekeim kidobják.
Vannak doboztalan emberek is. Akik számára a múlt nem sokat számít. Sem az országé, sem a nemzeté, sem a családé, sem a gyerekeiké. Sem a sajátjuk. Pedig ezt az egyet mindenki magával hordja, élete végéig, még akkor is, ha nem hajlandó szembenézni vele. Az ilyen ember szívesen megszabadulna az emlékeitől, néha egyiket-másikat felül is tudja írni, ám ez teljesen soha nem sikerülhet. Legfeljebb akkor, ha elveszti a fejét.
Sok filmben, sorozatban bukkan fel egy olyan doboz, amiben valaki az emlékeit őrzi. A szereplők hol nosztalgiával, hol elkeseredetten, de leginkább a szomorúságtól magukba roskadva nézegetik a múlt cserépdarabjait.
Nemrég az egyik népszerű sorozatban is előkerült egy doboz. A főhősnő felkeresi rég nem látott apját, szemére vetve, hogy vele és anyjával is megszakította a kapcsolatot. A férfi magyarázkodni kezd, majd elővesz egy cipősdobozt, amiben ott lapulnak a lányáról megjelent fotók, cikkek. Az apa figyelemmel kísérte felnőtt gyermeke életét, megőrizte őt a szívében, szeretettel gondolt rá. Csakhogy mindez nem pótolta a személyes kapcsolatot. A beszélgetést, a meghallgatást, a jelenlétet.
Mi tovább gyűjtjük a gyerekeink dolgait, rendszerezzük az emlékeket, dokumentáljuk a fontos pillanatokat. Elő-elővéve, önmagunktól és az elmúlás gondolatától meghatódva nézegetjük a képeket, kotorászunk a tárgyak között. Ám sokszor úgy érzem, ezek a dobozok csak arra valók, hogy erősítsék a nyilvánvalót. Azt, hogy nagyon fontosak számunkra. És ez nem változik meg sohasem.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
