„Megpróbálni Isten tekintetével nézni az embereket és a világot” – vallja Berta Tibor dandártábornok, katolikus tábori püspök. Azt is hozzáteszi: ez nem könnyű feladat, hiszen erre legfeljebb törekedni tudunk. Isten ugyanis ugyanazzal a szeretettel tekint a legelvetemültebb emberre, mint a legerényesebbre.
60. születésnapja, pappá szentelésének 35., valamint püspöki szolgálatának 5. évfordulója alkalmából a katonák és civilek lelkipásztori kíséréséről, a rajongás elkerüléséről, az irgalmasságról, valamint megmosolyogtató megszólításokról beszélgettünk Berta Tibor püspökkel.
– Június 19-én tölti be a hatvanadik életévét, 1991-ben szentelték pappá, 2021-ben pedig püspökké. Ha visszatekint erre a hat évtizedre, hogyan látja a saját hivatástörténetét? Volt pap a családjában, vagy „isteni hívásként” született meg a döntés, hogy a tábori lelkészséget válassza?
– Bár nagyon kiváló gyermekkori plébánosom volt, akadt egy pap rokonunk is, aki nagy hatással volt rám. Őt még Mindszenty József szentelte Veszprémben. Amikor a nyilasok letartóztatták a püspököt, ő is ott volt a veszprémi fogházban, majd Sopronkőhidára, onnan Sopronba került vele. Később számos helyen szolgált, végül Balatonberényben volt plébános élete alkonyán. Gyermekként sokat találkoztam vele, rengeteg történetet hallottam tőle. Emiatt korán ébredezett bennem a vágy a papság iránt, de aztán idővel – sok minden más mellett – erdőmérnök akartam lenni. Végül az érettségi előtt jött egy nagyobb lendület.
Egykori spirituálisunk, Gaál Endre mondta mindig, hogy a papsághoz bizony kedv is kell. Ez nagyon fontos megállapítás, sokszor eszembe jut. Persze a kérdés ezután is hullámzott még bennem: induljak, ne induljuk, menjek, ne menjek? Nem volt egyszerű döntés.
Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban (a mai Szent Antal Esztergomi Ferences Gimnázium és Kollégium) mindenesetre nagyon jó hatással volt rám, bár ferences szerzetes sosem szerettem volna lenni, de az esztergomi évek meghatározónak bizonyultak. Másodikosok voltunk, amikor Barsi Balázs atya hazatért Franciaországból. Szombatonként bűnbánati liturgiákat tartott, elmélkedéseit pedig stencilezett lapokon osztotta ki nekünk. Így nemcsak hallottuk, hanem olvashattuk is a tanítást. Sok ilyen lapot a mai napig őrzök, s bár az idő nyomot hagyott rajtuk, a tartalmuk ma is érvényes.
– Igaz, hogy gyermekként nem a ministránsok megszokott útját járta?
– Valóban keveset ministráltam, inkább felolvastam a szentmisén. Ez külön procedúrát jelentett, mert gyerekkoromban ért egy trauma, ami után dadogni kezdtem. Olyan görcsös dadogás, hogy bizonyos betűvel kezdődő szavakat csak nagy nehézségek árán tudtam kimondani.
– Meddig tartott ez az időszak?
– Édesanyám szülővárosomtól, Kaposvártól Budapestig számos specialistához elvitt, míg eközben a körzeti orvos mindig azt mondta: „Terike, ha sok fölösleges pénzük van, vigyék csak orvoshoz a gyereket, de higgye el, ez magától is el fog múlni.” Az o betűvel sokáig meggyűlt a bajom. Előfordult, hogy a templomi felolvasó emelvénynél, az ambónál állva hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni, amikor például azt kellett olvasni, hogy Olvasmány a Teremtés Könyvéből. Mindezzel együtt nem hagytam abba a felolvasást; ezen ma is csodálkozom. Ezzel a batyuval kerültem tizennégy évesen a ferences gimnáziumba. Kezdetben ugyan nehéz volt megszokni az új közeget, mégis fantasztikus élményt jelentett: az egész ország összeért ott. Győrtől Szegedig, a fővárostól a kisfalvakig mindenhonnan érkeztek fiúk, így megismertük Magyarország sokszínűségét. Az érettségi előtt döntöttem el, hogy megpróbálom a szemináriumot; a veszprémi püspökségre, a felvételi beszélgetésére a plébánosom és az említett pap rokonunk kísért el.
– Később mennyire volt nehéz összeegyeztetni a papi hivatást a katonai tisztséggel?
– Valójában az, hogy ide kerültem, nem az intézményhez, hanem egy konkrét személyhez kapcsolódik: dr. Ladocsi Gáspárhoz (nyugállományú vezérőrnagy, emeritus esztergom-budapesti segédpüspök, 1994-től 2001-ig tábori püspök – a szerk.). Ő tanított Esztergomban, és amikor Marcali után már Kaposváron voltam káplán, megkeresett azzal: vállalom-e, hogy a titkára legyek a tábori püspökségen.
Nézze, magamtól biztosan nem jelentkeztem volna katonalelkésznek. Marcaliban voltam sorkatona, ami nem igazán volt kellemes időszak, bár a ferences gimnázium zárt, karakterisztikus és szabályozott fiúintézeti légköre után a katonaság nem ért váratlanul. De nem vágytam vissza. Gyerekkoromból is csak annyi „katonaélményem” volt az indiános játékokon túl, hogy a pap rokonunktól kaptam egyszer egy játék harckocsit, amivel eljátszogattam, amíg össze nem tört. Eleinte kizárólag a Gáspár püspök iránti tiszteletből vállaltam a feladatot, de aztán menet közben mélyen megszerettem a katonákkal való törődést.
Jókat mosolygok magamban, amikor mostanában a férfiakkal való lelkipásztori törődést egyfajta újdonságként mutatják be.
Az indulás azonban nemcsak személyes, hanem történelmi léptékkel is nehéz volt. Amikor 1994-ben elkezdtük a szolgálatot, munkát, a rendszerváltoztatás még közeli valóságnak számított. Egy olyan országban és közegben voltunk kénytelenek elindulni, amely korábban papok bebörtönzésével, a szerzetesrendek feloszlatásával üldözte, később „finomabb” eszközökkel igyekezett ellehetetleníteni és térdre kényszeríteni az Egyházat. Zárójelben: bár nem ide tartozik, de a térdelő helyzet, előnyös pozíció az Isten imádására. Nem beszélve arról, hogy az Apostoli Szentszék alighogy megalapította a Katonai Ordinariátust, egy kormányváltás miatt az építkezés azonnal megtorpant. Végül csak ’94 őszére rendeződtek valamiképpen a sorok, és indulhatott el érdemben ez a küldetés.
– Az iménti válaszában is említette a Katonai Ordinariátus megalapítását, miközben az állami megnevezés Katolikus Tábori Püspökség. Két külön intézményről, vagy egyazon szervezet két arcáról beszélünk?
– 1989-ben a Magyar Királyi Honvédség egyik még élő, második világháborús lelkésze levélben kérte az akkori honvédelmi minisztertől a szolgálat visszaállítását. Később a védelmi vezetés is felismerte: a megcélzott NATO-csatlakozáshoz elengedhetetlen a tagállamokban már jól működő katonalelkészi rendszer bevezetése. Így 1994 januárjában megköttetett a megállapodás az Apostoli Szentszék és a magyar állam között, majd II. János Pál pápa áprilisban kinevezte Ladocsi Gáspárt tábori püspökké, egyben a Szentszék megalapította a Magyarországi Katonai Ordinariátust.
jogilag ez egy (katonai) egyházmegyét jelent, amelynek élén egy ordinárius – ideális esetben egy püspök – áll. A Honvédelmi Minisztérium Katolikus Tábori Püspökség pedig a szervezet állami, honvédségi megnevezése. Egyébként magam a közvetlenebb és talán szemléletesebb „katonalelkészet” kifejezést kedvelem.
– Adódnak ebből mosolygásra okot adó helyzetek, amikor valaki nem tudja, hogy miként szólítsa meg Önt, aki egyszerre excellenciás úr, tábornok úr és ordinárius?
– Minden verzió előfordul, és valójában mindegyik kifejezésre igyekszem hallgatni. Vannak országok, ahol az excellenciás megszólítás a hétköznapok megszokott része, míg nálunk ez inkább protokolláris megszólítás, némelyeket egyenesen irritál. Persze molyosra ad okot, ha egy néhány soros levélben minden mondatban szerepel. Szóval, egyes egyházi szakszavaink nem könnyűek, és a használatuk is sok fejtörést tud okozni. Amikor általános helynökként dolgoztam itt, kaptam olyan hivatalos levelet is, amelyben a nehezen értelmezhető titulus helyett egyszerűen „általános ülnöknek” címeztek. Az ordinárius szót is sokan nehezen mondják ki, ebből is adódnak vicces nyelvbotlások. Ami a személyes megszólításomat illeti, nekem is időbe telik megszokni, amikor püspök úrnak vagy püspök atyának szólítanak, mert nagyon közel állt hozzám a helynöki beosztás.
– Nemrég zárult le a 66. Nemzetközi Katonai Zarándoklat a délnyugat-franciaországi Lourdes-ban. Évről évre egyre több magyar katona csatlakozik a zarándoklathoz, amely mára a katonapasztoráció egyik legfontosabb eseménye. Hogyan kapcsolódott be Magyarország ebbe a kezdeményezésbe, és miként alakult az elmúlt három évtizedben a magyar katonák lourdes-i jelenléte?
– A katonai lelkipásztorkodás egyetemes igény, hiszen a harcolók mellett mindig szükség volt valakire, aki a lelkükért felelt. Magyarországon ennek komoly hagyománya volt: a hivatalos Tábori Püspökség már 1920-ban, Zadravecz István ferences szerzetes vezetésével megalakult, nem beszélve a monarchiabeli vagy az 1848-as szabadságharc katonapapjairól. A világháborút követően azonban hazánkban évtizedekre betiltották a szolgálatot. Érdekes történelmi párhuzam, hogy
Mi, magyarok a történelmi kényszerszünet miatt értelemszerűen csak később csatlakozhattunk: 1990–94-ben még csupán sorkatonák utaztak ki néhány kiválasztott tiszt kíséretében, 1995-től viszont már az újjáalakult Katolikus Tábori Püspökség szervezésében, hivatalosan és folyamatosan jelen vagyunk.
– Ön 1995 óta rendszeresen visszatér a katonákkal Lourdes-ba. Mit jelent a résztvevők számára ez a zarándoklat?
– A közösségi programokon túl régóta arra biztatom őket, hogy egyedül is menjenek el a Grottához vagy a templomokba egyedül is imádkozni. A kereszténység ugyanis nem csupán közösségi „élményekből” áll, hanem az Isten közelségének megtapasztalásából: a forrásnál, a sziklafalnál vagy egy meggyújtott gyertya fényénél csöndes imában. Itt élhető át valamiképpen az, amit Bernadett Soubirous, vagyis a későbbi Szent Bernadett is megélt a legvégső, a tizennyolcadik jelenés során, amikor a legmesszebb állt a jelenés Szép Hölgyétől: az Isten közelsége nem attól függ, hogy fizikailag hol vagyunk.
Amikor például végig járjuk a lourdes-i keresztutat, szembesülünk szinte az összes emberi erénnyel és bűnnel. Ott van Pilátus félelme és cinizmusa, de megjelenik Cirenei Simon, Veronika és a bátor asszonyok segítő szándéka is. Ott látjuk a katonaságot a maga brutalitásával, ugyanakkor ott áll az a százados is, aki elsőként mondja ki a hitvallást: Ez az ember Isten Fia volt. Lourdes-ba a saját gyöngeségeinket és gyarlóságainkat kell elvinnünk, azzal a vággyal, hogy Isten meggyógyíthasson bennünket. Sokan megmerítkeznek a forrás vizében, de ami itt történik, az ugyanakkor a lélek gyógyítása.
– Lourdes mára szinte fogalom a katonák körében. Lát-e lehetőséget arra, hogy a jövőben más nagy kegyhelyek – Róma, Fatima, Međugorje vagy akár Jeruzsálem – is bekerüljenek a zarándoklataik célpontjai közé?
– Tervek és kísérletek már voltak erre, de egy ilyen zarándoklat megszervezéséhez egyszerre kell teljesülnie a logisztikai, a pénzügyi és más feltételeknek. Ahogy Gáspár püspök úr szokta mondani: ehhez az kell, hogy „a Jóisten és a ninivei hatalmak is engedjék”. A ninivei hatalmak alatt természetesen az állami szektort, a döntéshozókat értjük. Egyébként korábban volt már példa más külföldi utakra is. A ’90-es években a párizsi Ifjúsági Világtalálkozóra utaztak ki katonák, később pedig Rómában is jártunk egy hasonló világeseményen, amelynek volt egy kifejezetten katonai szekciója. Önállóan, saját szervezésben eljutni a Szentföldre, Fatimába, vagy akár a hozzánk közelebbi Mariazellbe szép elképzelés, de eddig a „csillagok állása” ezt sajnos nem tette lehetővé. Reméljük, a jövőben erre is sor kerülhet majd.
– Civil egyházmegyékben az állandó diakónusok szerepe felértékelődik. Mi a helyzet a Katolikus Tábori Püspökség – Katonai Ordinariátus sajátos struktúrájával; kik végzik ezt a szolgálatot, és hogyan jellemezhető az ő feladatuk?
– A diakonátus intézményét azért vezettük be az ordinariátusnál, mert a tábori lelkészek mellett a hozzánk tartozó börtönlelkészek között is szolgálnak diakónusok, akik szintén egy rendkívül sajátos területen végzik a munkájukat. Az apostolok által kiválasztott hét diakónus óta sokat változott ez a szolgálat: feladatuk nem merülhet ki a liturgikus szolgálatban és közreműködésben vagy a karitatív munkában: a közösségek szervezésétől, koordinálásától kezdve akár a plébániai feladatok egy részének ellátásáig széles a mozgástér, ugyanakkor
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a diakónusok nem a papok helyettesítésére vannak; a cél nem az, hogy a paphiányt pótolják, mert objektív okok miatt ez nem is lehetséges. Éppen ezért szükséges az állandó diakonátus szolgálati szerepének átgondolása. Gondosan és részletesen meg kell határozni a feladatkörüket, és tisztázni kell, miként jelenjenek meg a közösségekben a liturgikus szolgálatban és azon túl úgy, hogy még véletlenül se tévesszék össze őket az áldozópapokkal.
– Az általános paphiány fényében különösen örömteli, hogy nemrég a budapesti Tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplomban pappá szentelte Woditsch Péter tartalékos hadnagyot. Mit jelent a szolgálat számára egy fiatal katonalelkész szolgálatba állása?
– Péter szentelése valóban óriási öröm számunkra, de a praktikus szempontok sem elhanyagolhatók: egy új katonalelkésszel gyarapodtunk, ami komoly segítséget jelent a szolgálatban. Ő eddig is a közösségünkhöz tartozott, mostantól azonban már papként erősíti azt. Fiatalos lendülete külön értéket ad a szolgálatnak.
A bővülés a Katonai Ordinariátus számára is fontos.
Egy új lelkipásztor megjelenése mindig kiemelt pillanat az Egyház életében.
– Ferenc pápa gyakran buzdította az Egyházat, hogy menjen ki a perifériákra. A tábori lelkészek olyan személyeket is elérnek a laktanyákban vagy a missziókban, akik talán soha nem lépnének be egy plébániatemplomba. Hogyan lehet megszólítani a mai honvédeket?
– Az elmúlt harminc évben nagy átalakuláson ment keresztül a honvédség, nemzedékek váltották egymást. 1994-ben még vastag falakba ütköztünk. Ideális elképzelés volt a tábori püspökség és a katonalelkészi szolgálat létrehozása, de hamar kiderült, hogy a lelkipásztorkodást nem lehet ugyanúgy végezni, mint egy plébánián. Nem voltak meg azok az intézményes keretek sem, amelyek egy egyházközségben természetesek. Ugyanakkor ez lendületet is adott. A katonalelkészek többsége már gyakorló lelkipásztorként érkezett ebbe a szolgálatba, de gyorsan szembesültünk azzal, hogy itt másképp kell dolgozni. Régebben is szoktam mondani:
Rá kellett döbbennünk, hogy itt nincs más út, mint, hogy a modern kor adottságai mellett, illetve azokkal együtt szólítsuk meg a katonákat azon a módon, ahogy az egykor az apostoli korban volt.
Írhatunk levelet, küldhetünk e-mailt, jelen lehetünk a Facebookon, YouTube-on vagy az Instagramon, sok eszköz áll rendelkezésre, de a „leghatásosabb” a személyes találkozás.
– A szomszédunkban zajló orosz–ukrán háború vagy a globális biztonsági kihívások egyre nagyobb terhet rónak a katonákra és a családjaikra. Tapasztalata szerint a feszültségekkel teli helyzetben felértékelődik a tábori lelkészek szerepe?
– Ha a külszolgálatokról beszélünk, akkor érdemes felidézni, hogy a magyar katonák már nagyon korán, 1995-ben részt vettek ilyen missziókban: az egyik első külszolgálat az IFOR volt, és akkor már katonalelkész is szolgált a kontingensben. Sokszor mondom, hogy egy tábori lelkésznek a misszió igazi ajándék. Hónapokon át együtt élni egy zárt közösségben több száz katonával… Van-e ennél jobb lelkipásztori lehetőség? A megszólítás és a megszólíthatóság lehetőségeinek száma szinte kimeríthetetlen egy-egy külszolgálat több mint hat hónapja alatt.
Nézze,
Van, akinek megnyugvásra van szüksége, van, akinek támpontokra vagy segítségre. Olyan is akad, akinek elegendő, ha valaki meghallgatja, másokban pedig számtalan, akár még provokatív kérdés is megfogalmazódhat. A külszolgálat során sok emberi erősség és gyengeség is felszínre kerül, és azt gondolom, hogy ezekben a helyzetekben a jelenlévő katonalelkész valódi segítséget tud nyújtani.
De ugyanez igaz idehaza is. A laktanyákban, a katonacsaládok körében, a nemzeti zarándoklaton, a gyermektáborokban vagy akár a versmondó versenyeinken. Ezek mind olyan alkalmak, ahol kapcsolatot lehet és kell építeni és közösséget lehet formálni. Bízom benne, hogy a jövőben még tovább tudjuk bővíteni ezeket a lehetőségeket.
– A beszélgetés elején említett évfordulók alkalmat adnak a számvetésre is. Mi volt a legszebb ajándék a főpásztori szolgálatában és katonai pályafutásában?
– Kedvelem azt a gondolatot, amelyet talán már máskor is említettem: Jézus jeruzsálemi bevonulásakor a tömeg ujjongása és a „hozsannna” nem a szamárnak szólt. Visszatekintve az elmúlt időszakra, már az is hatalmas ajándék volt, amikor Gáspár püspök úr mellett titkárként szolgálhattam. Igyekezetem, hogy sokat tanuljak tőle a katonai és az egyházi világ találkozásáról, még a sajátos ügyintézést tekintve is.
Azt tartják, a férfiak – a katonák pedig különösen – nem szívesen beszélnek a lelki életükről. Mégis azt tapasztaltam, hogy
Ennek a titka talán az, hogy meg kell próbálnunk Isten szemével nézni a másik embert, de a világot is. Erre persze legfeljebb csak törekedni tudunk, de Isten ugyanazzal a szeretettel tekint a legelvetemültebb és a legerényesebb emberre is, hiszen mindannyian az ő gyermekei vagyunk. A több mint harminc év alatt persze a bukdácsolás, a csalódás és az elfáradás is jelen volt, de egy-egy zarándoklat, egy őszinte beszélgetés a laktanyában, egy esküvő vagy keresztelő mindig új lendületet adott. A katonalelkészi szolgálat célja ugyanis változatlan: nem egyszerűen tanításokat átadni, hanem magát Krisztust hirdetni, és közelebb vinni hozzá az embereket.
– A lourdes-i katonai zarándoklat keresztútján úgy fogalmazott: „nem azért lettem tábori lelkész, hogy népszerű legyek”. Mi az ars poetica, amely az egész szolgálatát meghatározza?
– Pappászentelésemkor azt írattam a szentképre: „Istenünk irgalmas jóságát mindörökké hirdetem”. Legszívesebben püspöki jelmondatnak is ezt választottam volna, mert ha van ars poeticám, akkor ez az.
Szoktam is mondani, hogy nem profi artista, hanem sokkal inkább „mezei akrobata” vagyok. Istennek mégis rendkívüli türelme van hozzám, és pontosan ezért érzem egyik köteles szolgálatomnak, hogy ezt a végtelen irgalmat mások felé valamiképpen meg tudjam jeleníteni.
Szöveg: Navarrai Mészáros Márton/Katonai Tábori Püspökség
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
