A csengettyűgombák különleges társaságot alkotnak. Többségük nem a talajon, hanem elhalt faanyagon él: fontos lebontó szervezetek, amelyek a holt fát visszaadják az élet körforgásának. A városi zöldövezetekben, fasorok mentén, korhadó mulcson vagy a talajban lapuló élettelen gyökereken is felbukkannak, mintha hidat képeznének a város és a természet között.
Selymes csengettyűgomba (Pluteus petasatus)
Nevét nem véletlenül kapta: kalapbőre selymesen fénylik, színe a fehérestől a krémszínűig terjed, olykor szürkés árnyalatokkal. Közepe rendszerint kissé sötétebb, és közelről szemlélve apró barnás pikkelyek is megfigyelhetők rajta. Nedves időben a felülete enyhén ragadós, szárazon viszont hajlamos a finom berepedezésre.
Lemezei sűrűn állnak és jellegzetesen szabadok: nem érintik a tönköt. Sokáig fehérek maradnak, majd a spórák érésével fokozatosan rózsaszínűre, végül húsvöröses árnyalatúra váltanak. Ez a rózsaszín spórapor a csengettyűgombák egyik legfontosabb határozóbélyege. A tönk szívós, hosszan szálas szerkezetű, „csuklósan” kifordítható a kalapból. Míg a legtöbb csengettyűgombának jellegzetes retekszaga van, ennél a fajnál ez alig érezhető; az idősebb példányok inkább édeskés, kissé émelyítő illatot árasztanak.
A selymes csengettyűgomba nem különösebben válogatós: elhalt tuskókon, korhadó fatörzseken, fűrészporon, forgácson, sőt, olykor még szalmabálákon is megjelenik. Kifejezetten kedveli a bolygatott, városi élőhelyeket, Sepsiszentgyörgyön például visszatérő vendég az Erzsébet park felső sétányán, ahol korhadó vadgesztenyetuskókat hódított meg. E
z a gomba hűséges lakó: ahol egyszer megtelepszik, ott gyakran hosszú éveken át visszatér. Kedvező időjárás esetén egy szezonban akár kétszer is teremhet. Többnyire 2–3 példányból álló kis csoportokban bukkan fel, de időnként nagyobb telepeket is alkot.
Bár a szakirodalom ehetőként tartja számon, gasztronómiai értéke csekély, íze nem különösebben vonzó. Ennél sokkal fontosabb, hogy ritka és visszaszoruló fajnak számít. Több európai ország vörös listáján szerepel, például Magyarországon és Romániában is veszélyeztetett, természetvédelmi szempontból figyelemre méltó fajként tartják nyilván. Városunk öreg fái és korhadó tuskói ezért fontos mikroélőhelyeket jelentenek számára.
Ökológiai szerepe sem elhanyagolható: korhadékbontó fajként részt vesz a holt fa lebontásában, ezzel tápanyagokat juttat vissza a talajba. Az ilyen gombák nélkül az erdei és parki ökoszisztémák anyagforgalma jóval lassabb lenne. Tanácsom a természet- és városjáróknak: ha rábukkannak erre a selymes fényű ritkaságra, ne bántsák, hagyják a helyén. Inkább örökítsük meg fényképen a találkozást.
Farkas János
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
