Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Elég, igen, egy kéz elég amint…”
(Pilinszky János: Elég)
A képzőművészként is tevékeny s még mindig igen fiatal Nagy Leának már a harmadik kötetét (Kiállított káosz, Napkút Kiadó, 2026) üdvözölhetjük, de az alábbi versét még folyóiratközlésből illesztem ide. A Vigilia 2026. májusi számában jelent meg.
In memoriam Papae
Láttam, amennyit lehetett –
a kocsiból kilógott egy kéz.
Nem markolt, nem szorított,
csak intett felém,
mint mikor a csend
hirtelen rámutat valamire,
de nem magyarázza el.
Nem szólt hozzám, csak intett.
Nem volt sem tömjén,
sem arany, csak az út pora,
a kerekek súrlódása és a kéz:
kilógva a világból,
még egyszer hazafelé.
Láttam, amennyit lehetett.
A latin cím stilizált méltóságot sugall, sőt szakrális aurát ébreszt, különösen, mivel egy pápa emlékére jegyzett művet föliratoz.
A verset ismétlés foglalja keretbe. Ez a leválasztott egyetlen sor („Láttam, amennyit lehetett”) a látás korlátosságára utalva a nem láthatókba vetett bizalom hitéleti bizonyosságát is magában hordozza. Az „amennyit lehetett” a rendelkezésre álló teljesség jelzete, egyúttal a versbeszélő mértéktartó alázatának kifejeződése.
A fölütés végén a gondolatjel valóságosan is a gondolat, a gondolkodás terét nyitja meg. A folytatás egyensúlyos szerkezetben, négy háromsoros strófában idéz személyes emléket – hogy a történtekből személyen túli tanulságot vonhasson le.
Mi történt? A kocsiból (talán a pápamobilból) az egyházfő keze kilógott, látni a pápából csak azt lehetett. A hármas tagolás („Nem markolt”, „nem szorított”, „csak intett felém”) a köszöntés és az áldás energiáit olvassa ki a láthatóból; a folytatás („…mint mikor a csend / hirtelen rámutat valamire, / de nem magyarázza el.”) fogalmi szinten, egyetemes érvénnyel foglalja hasonlatba a földi szentség megnyilvánulását. A következő strófában egy szövegkohéziót támogató ismétlés („csak intett”) vezet be újabb hármas mondattani rendet („Nem volt sem tömjén”, „sem arany”, „csak az út pora”). Míg a por motívumán a por és hamu embertana dereng át, az út toposza az út, az igazság és az élet jézusi identitását ragyogtatja föl. A „kilógva a világból” („a kocsiból kilógott” közléstől elemelkedve) transzcendens miliőbe ágyazza az eseménysort. Az e világtól búcsúzó személy és a túlvilággal eleve érintkező létminőség adódik össze benne. Hasonlóképpen kapcsol össze világokat a „még egyszer hazafelé” sor: földi léptékben a rezidenciájára visszatérő, égi távlatban az Isten országába tartó pápáról beszél.
Mindezek után az említett, keretező mondat („Láttam, amennyit lehetett”) új értelmet nyer. A költemény nyitányában a kocsiból kilógó és a lírai énnek (is) intő kéz egyszeri látványára vonatkozik. A zárlatban – magába sűrítve a mű közlésrendjét – a másvilághoz hű szentség nyilvánul meg általa.
A kézre szűkült látványvilág lehetne a nyilvánosságtól elzárt (a lehetséges atrocitásoktól védett) Szentatya jelölője. De a költemény szellemiségéből inkább az következik, hogy e mozzanat révén a szenthez hozzáférő laikus tekintet rész szerint való lehetőségei hangsúlyoztatnak. És még inkább: a hozzáférés lehetősége. Ezt az emléket, ezt az élményt, de magát a pápát is óvó keretbe foglalja a sorismétlő lekerekítettség, azaz a formanyelv játéka a mondandó komolyságát nyomatékosítja.
Az épp 14 sor a kálvária 14 stációját (a háromsoros szakaszok összesen 12 sora pedig a tanítványok számát) is eszünkbe juttathatja. Ha eszünkbe jut sorokat számolni. Mindenesetre Nagy Lea finoman formált, csöndes tónusú szabadverse erre a szabadságra is fölhatalmaz. Miután kiolvastuk belőle, amennyit lehetett.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
