Június 8-án, hétfő reggel a Szentatya magánkihallgatáson fogadta Spanyolország miniszterelnökét, Pedro Sánchez Pérez-Castejónt. Ezt követően a Palacio de las Cortes épületéhez utazott, hogy találkozzon a spanyol parlament tagjaival. A pápa a képviselőház elnökének, Francina Armengolnak a köszöntő szavai mondta el beszédét, melyet hosszan tartó vastaps fogadott.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közöljük.
Tisztelt Kormányfő, a Képviselőház elnöke, a Szenátus elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke, a Legfelsőbb Bíróság és az Igazságszolgáltatás Általános Tanácsának elnöke, a Képviselőház és a Szenátus tagjai, Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm Elnök Asszony szívélyes szavait, valamint a meghívást, amelyet az Apostoli Szentszék az ebbe az országba tervezett látogatásom alkalmából kapott, továbbá azt a megtiszteltetést, hogy fogadnak engem a képviselőház eme történelmi palotájában, amely a Spanyol Királyság intézményi, jogi és demokratikus életének kiemelkedő színtere. Róma püspökeként és a katolikus egyház pásztoraként állok Önök előtt, tudatában annak, hogy a Péter apostol utódjára mint a püspökök és a hívők egységének princípiumára és alapjára bízott küldetés (vö. Lumen gentium, 23) sajátos módon párbeszédbe állítja a Szentszéket a népekkel és az államokkal.
Az Önök körében való jelenlétem Spanyolország iránti közelségem jele kíván lenni a kölcsönös együttműködés keretében, valamint az emberi személy szolgálatából fakadó felkínált szó. Az egyház „együtt halad az emberiséggel”, osztozik reményeiben és sebeiben, meghallgatja minden kor kérdéseit, és hagyja, hogy megszólítsa „mindaz, ami a mai férfiak és nők életét érinti”. Ezért amikor a közélethez szól, azt az intézmények saját küldetésének és a törvényhozásra megbízatást kapott személyek törvényes felelősségének tiszteletben tartásával teszi. Elismeri „a földi valóságok autonómiáját”, „az egyházi közösség és a politikai közösség megkülönböztetését”; s éppen ennek tudatából kiindulva kínálja fel reflexióját, mely azon vágyából fakad, hogy szolgálja a közjót és emlékeztessen arra, ami az együttélést valóban emberivé teszi (vö. Magnifica humanitas, 18–19).
Ebben az ülésteremben öltenek jogi formát a társadalmi együttélés szabályai. Itt a különféle álláspontokat meghallgatják, feldolgozzák, és amikor lehetséges, közös döntéssé alakítják. Ezért az álláspontok jogos sokféleségén túl minden törvényhozói munka végső soron egy döntő kérdéssel találkozik: az emberi személy mely felfogása ihleti a törvényeket, és milyen társadalmat építenek ezek a törvények.
E kérdés kapcsán Spanyolország különösen gazdag emlékezettel rendelkezik. Földrajzi és politikai identitása olyan történelemmel fonódott össze, amelyben a hit és az értelem, a művészet és a jog, a hagyomány és a gondolkodás termékenyen találkozott egymással. Székesegyházaiban és egyetemein, halhatatlan irodalmában, jogi intézményeiben és népének lelkületében ma is élő örökség maradt fenn, mely alakot adott a szabadság megélésének, az igazságosság gyakorlásának és a közös élet rendezésének.
A Don Quijote egyetemes érvényű oldalaitól, ahol Cervantes kijelentette, hogy „a szabadság […] egyike a legdrágább adományoknak, amit az egek az embereknek ajándékoztak” (Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, II. kötet, ford. Győry Vilmos, Európa, Budapest, 1989, 513), Avilai Szent Teréz lelki mélységéig, vagy a nagy spanyol jogi hagyománytól Unamuno metafizikai nyugtalanságáig, aki arra emlékeztetett, hogy az ember „sohasem törődött bele, hogy teljesen meghaljon” (A tragikus életérzés, ford. Farkas Géza, Európa, Budapest, 1989, 8), Spanyolország úgy tudott tekinteni az emberre, mint aki több, mint a társadalmi, gazdasági vagy politikai rend egy darabja: felismerte benne azt a teremtményt, aki nyitott az igazságra, szabadsággal van felruházva, és az örökkévalóság szomja hajtja, amelyet semmilyen földi valóság nem tud csillapítani; egyszóval olyan személynek tekintette, akinek méltósága minden hasznosságot megelőz, és akinek szolgálatában kell állnia a törvényhozói tevékenységnek.
Ezért amikor ma az emberi személyről beszélünk, ez az emlékezet természetes módon Salamancához és az ott kibontakozott gondolkodáshoz vezet. Izabella királynő és Ferdinánd király jelképes jelenléte ebben a teremben arra az időszakra utal, amikor Spanyolország egyetemes jelentőségű történelmi feladatok elé került; néhány évvel később Salamanca különös éleslátással vállalta magára a helyzet által megkövetelt erkölcsi és jogi reflexiót. Azon az egyetemen ötszáz évvel ezelőtt, amikor új világok tárultak fel és mérhetetlen lehetőségek nyíltak meg a népek közötti kapcsolatokban, egyes professzorok megértették, hogy az észre nem lehet hivatkozni annak igazolására, amit az erő vagy az érdek kívánatosnak mutat. Így vezették be a történelmi mérlegelésbe a minden emberi lény csorbíthatatlan értékére és a hatalom erkölcsi korlátaira vonatkozó kérdést. El kell ismerni, hogy a társadalom és maga az egyház sem mindig volt méltó azokhoz a felismerésekhez, amelyek saját keresztény hagyományában visszhangra találtak.
Mindazonáltal ez a kérdésfelvetés olyan szellemi és erkölcsi távlatot nyitott meg, amely túlmutatott saját történelmi korszakán. A totus orbis gondolata – vagyis annak felismerése, hogy létezik az egyes politikai hatalmaknál tágabb emberi közösség – lehetővé tette annak kimondását, hogy a népeket jogi és erkölcsi kötelékek kapcsolják össze. Spanyolországból kiindulva a salamancai iskola gondolkodása – és különösen Francisco de Vitoria domonkos szerzetes, valamint más domonkosok és jezsuiták munkássága – hozzájárult egy olyan jogi és erkölcsi tudat kialakulásához, amely emlékeztet arra, hogy a hatalom mindig felelősséggel jár, és hogy minden embert jogok és kötelességek alanyaként kell elismerni. Ez a törekvés ma is érvényes üzenetet hordoz: hogy a méltóság, az igazságosság és a közjó legyen a társadalmi kapcsolatok mércéje, mind országon belül, mind nemzetek közötti viszonylatban.
Ez Spanyolország egyik nagy öröksége: hogy a történelmi cselekvést össze tudta kapcsolni az erkölcsi ítélőképesség tisztánlátásával. Ez a Tormes partján született örökség túlnőtt a tantermek és a könyvtárak világán, és részévé vált annak a tágabb gondolkodásmódnak, amelyet a nemzetközi közösség is magáénak vall, és amely ma is azt keresi, miként lehet a békét a személy elismerésére és nem az erő kényszerítő alkalmazására építeni. Ez az örökség e parlament falai között is él, valahányszor a törvényhozó azt kérdezi magától, hogyan tehető az, ami lehetséges, egyúttal igazságossá is; hogyan válhat a törvényes valóban emberivé; és miként óvhatja meg a többség akarata azokat az értékeket, amelyek mindenki közös javát szolgálják, miközben tiszteletben tartja azt, amit semmilyen többségnek nincs joga megsérteni.
A salamancai kérdés továbbra is kíséri a közélet szolgálatában állók feladatát. Ma az előttünk feltáruló új világok már nem a térképeken jelennek meg: a technikában, a gazdaságban, a biomedicinában és a digitális térben bontakoznak ki, ahol az emberi hatalom a személyes és társadalmi élet egyre érzékenyebb területeit éri el.
A haladás csodálatos lehetőségeket kínál, és ezt ma különösen a mesterséges intelligencia és az új technológiák fejlődésében láthatjuk. Amint arra legutóbbi enciklikámban emlékeztettem, a technológia önmagában nem semleges, mert annak az embernek az arcvonásait viseli, aki megalkotja, finanszírozza, szabályozza és használja (vö. Magnifica humanitas, 9); ezért korunk átalakulásai közepette elsősorban azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen helyet foglal el az emberi személy döntéseinkben, és miként vetődnek fel ma – új módon – a munka méltóságának, a szolidaritásnak, a szociálpolitikának és a közjónak a kérdései.
Ez a vizsgálat egy alapvető állítással kezdődik: minden valóban igazságos társadalom az emberi személy sérthetetlen méltóságának elismerésére épül. Ez a méltóság nem az államtól ered, és nem tehető függővé sem a változó társadalmi konszenzustól, sem az éppen aktuális többség akaratától (vö. XVI. Benedek: Beszéd a Német Szövetségi Köztársaság parlamentje előtt, 2011. szeptember 22.). Minden embert pusztán létezése tényénél fogva megillet, ezért minden pozitív jogrend irányadó elvének kell lennie. A keresztény hit a kinyilatkoztatás alapján hirdeti ezt; az emberi értelem pedig felismerheti mint az ember igazságába írt követelményt (vö. ugyanott). Amikor ez a meggyőződés élő marad, a jog mindenki védelmének eszközévé válik, és biztosítékot jelent a részérdekek és sajátos ideológiai vagy politikai programok másokra erőltetésével szemben.
Ebből kiindulva ma nyugodt, ugyanakkor határozott szavakkal szeretnék szólni azokhoz, akik a társadalmi együttélés jogi kereteinek alakításáért súlyos felelősséget viselnek. Ezt az együttélést fenyegetheti a kirekesztés kultúrája, amint arra Ferenc pápa oly sokszor figyelmeztetett (vö. Beszéd a Pápai Életvédő Akadémia plenáris üléséhez, 2021. szeptember 27.). Ha tehát az életet már nem tekintjük alapvető értéknek, milyen jövő várhat társadalmainkra? Nevezhető-e teljes mértékben igazságosnak az a közösség, amely figyelmen kívül hagyja a még meg nem született gyermeket, az időst, a beteget, a csendben szenvedőt vagy azt, aki teljesen mások gondoskodására szorul? Az emberi élet védelme nem részleges kérdés és nem felekezeti érdek, hanem civilizációs cél. Minden emberi életet el kell ismerni és védelemben kell részesíteni fogantatásától a természetes végéig, létének minden körülménye között. Amikor ez a bizonyosság elhomályosul, a legsebezhetőbbek lesznek az első áldozatok, és a törvény elveszíti legmélyebb értelmét: azt, hogy minden személyt szolgáljon és védjen. Ezért egy nemzet erkölcsi nagysága mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy képes-e kísérni, védeni és szeretni azoknak az embereknek az életét, akik a leginkább törékenyek.
A közjó bizonyos értelemben „az emberi méltóság társadalmi formája” (vö. Magnifica humanitas, 59). Nem a részérdekek puszta összege, hanem „azon társadalmi életfeltételek összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind egyes tagjaiknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket” (Gaudium et spes, 26). Amikor a közjó megszűnik közös távlattá lenni, a közéleti cselekvés annak a veszélynek van kitéve, hogy részérdekekre töredezik szét, melyek képtelenek megőrizni azt, ami mindenkié.
Ebben az összefüggésben különös jelentősége van a családnak, mely az elsődleges emberi valóság és a közösség természetes alapja. A családi otthonban összekapcsolódnak a nemzedékek, és ott adódik tovább az az élő emlékezet, amely belső folytonosságot biztosít a társadalom számára. Ahol támogatják a családot, ott a nemzetek lelki és társadalmi stabilitása is megerősödik. A család mindig az emberség első iskolája marad, ahol – minden más helyt megelőzően – megtanulható az együttélés elemi nyelvtana: az élet befogadása, a másikról való gondoskodás, a megbocsátás, a szolgálat és az összetartozás.
Az oktatási intézmények szintén döntő helyet foglalnak el ebben a feladatban. Bennük az új nemzedékek megtanulhatják keresni és szeretni az igazságot, feltehetik maguknak a kérdést az élet értelméről és minden ember méltóságáról. Ezért sok szülő, aki azt szeretné, hogy gyermekei megtanuljanak kapcsolatot építeni, kritikus szellemben gondolkodni és szilárd értékeket elsajátítani, nagy reményeket fűz ezekhez az intézményekhez, mint nevelői munkájának értékes szövetségeseihez. Ennek az együttműködésnek mindig tiszteletben kell tartania a szülők „elsődleges és elidegeníthetetlen jogát” arra, hogy „megválasszák gyermekeik számára a kapott nevelés és oktatás típusát, saját erkölcsi, kulturális és vallási meggyőződésükkel összhangban” (vö. Magnifica humanitas, 143; vö. Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, 18. cikk 4. pont).
Az emberi méltóság elismerése nem maradhat puszta elmélet, amikor oly sokan kénytelenek mindent maguk mögött hagyni, hogy békét, biztonságot és jövőt találjanak. A migráció tragikus drámája szintén kérdőre vonja a nemzetek lelkiismeretét és a nemzetközi rend erkölcsi alapjait. Számos férfi, nő és gyermek kényszerül arra, gyakran drámai körülmények miatt, hogy elhagyja közösségét, és maga mögött hagyja szeretteit, élettörténetét és kapcsolatait. Ez a valóság túlmutat minden pusztán demográfiai vagy gazdasági értelmezésen: kifejezetten erkölcsi és jogi kérdésről van szó. Ahol valakit nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi hovatartozása, illetve gazdasági vagy társadalmi helyzete miatt hátrányos megkülönböztetés ér, ott súlyosan sérül a minden ember egyenlő méltóságának egyetemes elve.
A migránsok és a menekültek helyzete olyan választ követel, amely a magukra az emberekre tekint, foglalkozik az őket távozásra kényszerítő okokkal, és többet kíván a migrációs áramlatok puszta kezelésén. Ebből a társadalmi igazságosság kettős követelménye fakad: biztonságos és törvényes utak biztosítása, tiszteletteljes befogadás és a valódi integráció lehetőségeinek megteremtése; ugyanakkor annak a jognak az előmozdítása is, hogy mindenki saját hazájában maradhasson, munkálkodás azon, hogy senkinek se kelljen elhagynia otthonát a béke, a biztonság vagy a méltó életfeltételek hiánya, a gazdasági egyenlőtlenségek és az éghajlati válság következményei miatt (vö. Magnifica humanitas, 81).
Az elmúlt években az egyre veszélyesebbé váló útvonalak nyilvánvalóvá tették ennek a sokszor elrejtett vagy figyelmen kívül hagyott valóságnak a rendkívül magas árát. Sokan továbbra is emberkereskedők és embercsempészek áldozataivá válnak, akik kihasználják kétségbeesésüket. Meg kell erősíteni a megelőzést, a mentést és az áldozatok támogatását, különösen a regionális és multilaterális együttműködés keretében.
Egyetlen nemzet sem képes egyedül megbirkózni ekkora kihívással. Ezért nélkülözhetetlen az összehangolt, szolidáris és hatékony válasz, mely képes védelmet, befogadást és valódi beilleszkedési lehetőséget biztosítani azok számára, akik elvándorolnak. Amikor az intézményi válasz közelivé, igazságossá és összehangolttá válik, a határok megszűnnek az elhagyatottság helyei lenni, és az emberi méltóság felelős védelmének tereivé válhatnak.
Tisztelt Képviselők!
A világ mély lelki és kulturális válságon megy keresztül, mely az erőszak, a polarizáció és a kölcsönös bizalmatlanság számos formájában nyilvánul meg. Ebben az összefüggésben a béke politikai törekvésként, de még inkább valódi erkölcsi követelményként jelenik meg. Olyan közéleti megszólalást kíván, amely tiszteletben tartja a másként gondolkodót; olyan intézményeket, amelyek a találkozás szolgálatában állnak; olyan történelmi emlékezetet, amely az igazságot és a kiengesztelődést keresi; valamint olyan társadalmi életet, amely képes fenntartani a polgárok közötti barátságot és a kölcsönös tiszteletet a nézetkülönbségek közepette is.
Nemzetközi szinten a béke diplomáciai bátorságot, erkölcsi felelősséget és olyan jövőképet kíván, amely minden nép identitásának tiszteletén és az államok azon kötelességén alapul, hogy vitáikat a nemzetközi jog által kínált békés eszközökkel rendezzék. Végső soron minden háború fájdalmas veresége a tárgyalási képességnek, valamint az emberiség azon közös tudatának is, amely elismeri az igazságosság kötelékeit a nemzetek között. A fegyverek kikényszeríthetnek ideiglenes csendet; valódi és tartós békét azonban sosem tudnak elérni.
Ezért aggodalomra ad okot, hogy a világ különböző részein – de Európában is – az újrafegyverkezés ismét szinte elkerülhetetlen válaszként jelenik meg a nemzetközi helyzet törékenységére. A valódi biztonság ezzel szemben az igazságosságból, a türelmes párbeszédből, a nemzetközi jog tiszteletéből és egy olyan politikából születik, amely a népek életét a háborúból hasznot húzó érdekek fölé helyezi. Az új technológiák és a mesterséges intelligencia katonai alkalmazásának fejlődése szintén szigorú etikai éberséget követel, hogy az életről és halálról szóló döntéseket sose bízzák automatizmusokra, és ne vonják ki azokat az ember erkölcsi felelőssége alól (vö. Beszéd a La Sapienza egyetemen, 2026. május 14.).
A nemzetközi közösségnek újra fel kell fedeznie, hogy nélkülözhetetlen értéke van a párbeszédnek mint olyan méltányos és tartós megállapodásokhoz vezető türelmes útnak, amelyek a szerződések tiszteletben tartásán, a diplomáciai tevékenység átláthatóságán és azon az őszinte szándékon alapulnak, hogy a békét a fegyveres erő alkalmazása elé helyezze. Ebből születik a bizalom és a remény.
Amint az Európai Unió jelmondata emlékeztet rá: In varietate concordia, az igazi egység nem egyformaságot hoz létre, hanem a sokféleségben kovácsol össze, és a kultúrákat, érzékenységeket és hagyományokat a kölcsönös gazdagodás alkalmává teszi.
Ugyanígy az egyes társadalmakon belül sürgető feladat a kölcsönösség kultúrájának építése. A politikai pluralizmusnak nem volna szabad az ellenfél állandó lejáratásává fajulnia. Érett együttélésben még a konfliktus is a békéhez vezető úttá válhat, amikor a különbözőségeket enyhíti meghallgatás, és azok mindenki szükségleteinek, vágyainak és képességeinek elismerése felé rendeződnek.
A béke azonban nem csupán politikai vagy intézményi valóság. A lelkiismeretben is megszületik, ahol a neheztelés, a közöny és a gyűlölet átadja helyét a kiengesztelődésnek. Ezért a beszédmód által is létrejön és védelmet nyer. A szavak utakat nyithatnak meg vagy zárhatnak le; megvilágíthatják a valóságot, vagy eltorzíthatják azt oly módon, hogy a találkozás lehetetlenné válik. Akik közéleti felelősséget viselnek, ezért különleges kötelességgel tartoznak a szó védelméért, hogy „lefegyverezzék a beszédet” (Üzenet a 2026-os nagyböjtre, 2026. február 13.). A határozottság nem igényel megvetést; a nézetkülönbség nem von maga után megalázást.
A másik ember iránti tiszteletből fakad annak kötelessége is, hogy védelmezzük azt a teret, ahol az ember meggyőződései kialakulnak, ahol lelkiismerete működik és Istennel való kapcsolata zajlik. Az erre a belső szférára fordított figyelem lehetővé teszi, hogy jobban megértsünk egy minden valóban demokratikus társadalom számára döntő kérdést: a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságot, azt az alapvető jogot, amely az ember legbensőbb világát védi. A szabadság, melyre a mai állam épül, ha valóban hiteles, elismeri az ember vallási dimenzióját, tiszteletben tartja és jogilag védelmezi azt; továbbá megakadályozza, hogy bárkinek le kelljen mondania a társadalmi élethez való hozzájárulásáról vallási meggyőződése miatt.
Anélkül, hogy összekevernénk a jogi és az erkölcsi síkot, érdemes emlékeztetni arra is, hogy a szabadságnak szüksége van önmaga teljes megértésére. Szabadnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy mentesek vagyunk a kényszerektől, vagy hogy sokféle választási lehetőséggel rendelkezünk; azt is jelenti, hogy képesek vagyunk felismerni a jót és felelősen ragaszkodni hozzá. Ezért minden valóban szabad társadalom megköveteli a közhatalom megfelelő korlátozását is, hogy a személyek, a közösségek és a társulások szabadságát ne szűkítsék le indokolatlanul (vö. Dignitatis humanae, 1).
Ebből a nézőpontból az evilági rend jogos autonómiáját sosem szabad a vallás jelenségével szembeni ellenségességként értelmezni. A hit nem kíván kiváltságok vagy kényszer útján érvényesülni; ugyanakkor nem lehet a magánszférába száműzni, mintha semmi mondanivalója sem volna a közélet számára.
Ebben az összefüggésben el kell mondanom, hogy a gyónási titok különleges jelentőségű a katolikus egyházban. A vallásszabadság tágabb körébe illeszkedik, mely biztosítja a hívő közösségek számára saját életük, szervezetük és belső fegyelmük terét (vö. Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet: Helsinki záróokmány, 1975. augusztus 1., VII. alapelv). Jogi védelme – ahogyan bizonyos foglalkozások esetében is történik – a belső szabadság azon szent terének megvédését jelenti, amelyben a hívő külső nyomástól való félelem nélkül tárhatja fel lelkét Isten előtt, amint azt a nemzetközi normák is elismerik (vö. Nemzetközi Büntetőbíróság: Eljárási és Bizonyítási Szabályzat, 73.3. szabály).
Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy egy pillanatra elidőzzek néhány képnél, amelyek ezt a termet díszítik. Ebben az ülésteremben a természetes fény a fölötte elhelyezkedő tetőablakon keresztül árad be. Ez a felülről érkező fény emlékeztethet arra, hogy a politikának is fel kell ismernie egy olyan mércét, amely azt megelőzi és meghaladja.
A főfal felső részén látható, az evangélium és a tízparancsolat befogadását ábrázoló festmények szintén valami lényegesre emlékeztetnek. Anélkül, hogy összekevernénk a politika és a vallás területét, ezek a jelek annak felismerésére hívnak, hogy a modern szabadságot egy hosszú lelkiismereti nevelés is előkészítette, amelyet mélyen áthatott a keresztény hagyomány. Ebben a belső iskolában tanulták meg a népek, hogy a jognak a jót kell szolgálnia, hogy az igazságosság korlátot szab az erőnek, hogy a hatalomnak legitimitásra van szüksége, hogy a szegények teljes jogú tagjai a közösségnek, hogy az idegent méltóságának megfelelően be kell fogadni, és hogy az emberi életet sosem szabad árucikként kezelni.
Egy törvény nem pusztán attól kapja valódi nagyságát, hogy formálisan elfogadták; akkor válik igazán naggyá, amikor amellett, hogy alakilag érvényes, megállhat az emberi méltóság előtt is, és e vizsgáról szégyenkezés nélkül távozhat.
Arra kérem hát Önöket, hogy emeljék fel tekintetüket: nem azért, hogy eltávolodjanak a valóságtól, hanem hogy emlékezzenek arra, hogy a közhatalom minden döntése hús-vér embereket érint, különösen azokat, akiknek kevesebb erejük van ahhoz, hogy hallassák hangjukat. Mert a távlatos látásmód éppen abban áll, hogy mélyebben látjuk azt, ami minden egyes közéleti döntésben kockán forog. Ezért a technikai válaszok és a jogi reformok mellett erkölcsi megújulásra is szükség van.
Spanyolország sokat tud nyújtani ezen az úton. Olyan nyelvvel rendelkezik, amely földrészeket köt össze; olyan kulturális, jogi és lelki hagyománnyal, amely képes volt párbeszédet elindítani a hit és az ész, a jog és a lelkiismeretet, az egység és a sokféleség között. Ez a történelmi tapasztalat a harmónia értékére és a békés, igazságos együttélésért végzett türelmes erőfeszítés jelentőségére is emlékeztet.
Adja Isten, hogy ez a nemes nemzet sose veszítse el gyökerei emlékezetét és a jövőbe tekintés bátorságát! Adja Isten, hogy Spanyolország továbbra is a találkozás, a kultúra, a szolidaritás és a remény földje maradjon, és hogy közélete mindig képes legyen egyesíteni a meggyőződések szilárdságát a párbeszéd nemességével és a szolgálat nagyságával!
Adjon Isten békét a föld minden nemzetének, egyetértést a családoknak és derűs nyugalmat az emberek lelkiismeretének! És adja Isten, hogy a Spanyol Királyságra, melyet meghatároz Szent Jakab apostol öröksége, amelyet a Pilari Szűzanya anyai oltalma kísér, a jólét, az igazságosság és a tartós béke napjai köszöntsenek!
Köszönöm szépen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
