Nagy feltűnést keltett a Leó pápa által első enciklikájában, a Magnifica humanitasban idézett mondat, nevezetesen Gandalf mondata a Tolkien-trilógia egyik késői fejezetéből. Ezzel kapcsolatosan Valaczka András író, tanár, oktatási szakember írását adjuk közre.
„…Nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk, a mienk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek” – idézi XIV. Leó pápa Gandalf mondatát enciklikájában.
Sok minden felmerülhet bennünk, de már a legelső körben is eltűnődhetünk legalább három témán ezzel kapcsolatban. Először is azon, hogyan kapcsolódik a Szentírás népe az „írásokhoz”, a többi íráshoz, az irodalomhoz, ide értve az értékest és a szórakoztatót, a művészit és a lektűrt, az erkölcsünket emelő irodalmat s mind a többit is. Másodszor azon is eltűnődhetünk, ami immár belülről, a mondat tartalmából világít rá az életünkre: hogy miként hat ránk az idő tudata, miért jó és miért nehéz nekünk tudnunk, amit a teremtett világban egyedül az ember tud, hogy jön a jövő, hogy olyan dolgok jöhetnek, amelyekről fogalmunk sincs. Végül tűnődővé tehet bennünket az enciklika idézete kapcsán az is, honnan jön és hova tart civilizációnkban a valós és a kitalált, a létező és a virtuális, a megfogható és a képzelt viszonya, s hogy mi oka lehet egy ilyen valóságra reflektáló dokumentumban egy ilyen nem valóságos alaktól idézni.
Hogyan kapcsolódik a Szentírás népe az „írásokhoz”, a többi íráshoz, az irodalomhoz?
Gandalf mondata nem egy személyes tanács, és végképp nem valamiféle vigasztalás. Valójában a megjelenített világ igen fontos vezetőihez szól, amikor ezt mondja, így hát sokkal inkább politikai és erkölcsi iránymutatás egy végzetes, de szükséges vállalkozás előtt. Ezért egyidejűleg foglal magában biztatást és reménytelenséget, mert egyszerre mondja, hogy lehetetlen ma megoldani a jövőt, ám ugyanakkor azt is, hogy muszáj ma megoldani a mát.
Gandalf tehát semmiképpen nem a passzivitást hirdeti, de nem is az emberisten torz vízióját. Jól látja, hogy az ember hajlamos olyan felelősséget venni magára, amely valójában meghaladja a képességeit. Szeretné megszüntetni az összes rosszat, szeretné garantálni a jövőt.
Raszkolnyikovot is ez a téves emberi vágy vezeti a Bűn és bűnhődésben. Pedig az ember csak ott tud cselekedni helyesen, ahol valódi hatása van, ahol él. Erre mondja Kölcsey a Parainesisben: az ember parányi lámpa. Da ha azt a parányi helyet megvilágítja, messziről jövő vándoroknak is irányt mutat. És erről ír Camus is A pestisben. Rieux doktor tudja, hogy a lakosságnak csak egy egészen apró töredékét mentheti meg. Mégsem esik depresszióba, hanem megmenti azt az egészen kevés embert.
Máris láthatjuk: az írások írása, s az irodalom írásai átszövik egymást, s mint az emberi neuronok hálója, továbbviszik a szellem és a lélek ingerületeit. Amikor tehát Leó pápa nem fél irodalmat idézni, nem fél egy kitalált alak kitalált szövegéből idézni, akkor pontosan tudja, hogy ugyanazok az erkölcsi alapvetések, amelyek a Szentírás történeteiből elénk vetülnek, a vele és egymással szoros hálót alkotó művészeti alkotások történeteiben – sokszor számunkra még felfoghatóbb, még plasztikusabb, még érzékletesebb formában – térnek vissza, kerülnek egy-egy újabb fókusz gyújtópontjába, vagy éppen visszhangoznak.
Az irodalmi művek fontosságáról Ferenc pápa is sokat írt. Egyházi irodalom, világi irodalom – mesterkélt felosztás.
Miért nehéz az idő tudata? Miért nehéz, hogy jön a jövő?
A jövő dolga, a jövő idő tudata sokszor visszatérő tematika a francia jezsuitánál, Teilhard de Chardinnél is.
Ezért van, hogy az emberiség fejlődésével együtt nő a bizonytalanság, hiszen a jövő egyre nyitottabbá válik. Az állat ösztönök által vezetett; az ember előtt alternatívák nyílnak meg. A szabadság együtt jár a szorongással. A modern ember már nem egyszerűen él, hanem folyton kérdezi: merre tartunk? Van-e értelme a fejlődésnek? Mi lesz a civilizáció sorsa? Milyen jövőt válasszunk? Teilhardnál ez az emberiség kollektív aggodalma, vagy a jövővel kapcsolatos nyugtalansága. A tudat kitágult, de még nem találta meg azt az egységes célt, amely felé rendezni tudná a lehetőségek sokaságát.
Az állat tud, de nem tudja, hogy tud. […] Az ember azáltal, hogy intelligenssé vált, nemcsak egyszerűen egy új tárgyat lát meg a világban, hanem egy új dimenziót: a jövőt. És a jövő látványa megrémíti. […] Az ember az egyetlen lény a világon, aki ismeri a saját jövőjét, és éppen ezért az egyetlen, aki képes rettegni tőle… A reflexió megjelenésével a fejlődés (evolúció) szabaddá válik.
A Leó pápa által idézett karakter, Gandalf voltaképpen ugyanezt mondja. Nem lehet, de nem is kell a történelem összes lehetséges kimenetelét uralnunk, annál inkább szükséges a saját feladatunkat elvégezni. És ugyanezt veti fel az enciklika is az AI kapcsán: hogyan történhet meg, hogy te, 21. századi ember, olyan horizontokra ébredsz rá, és olyan félelmekre válsz fogékonnyá, amelyeket őseid sohasem ismertek?
Az internet és az AI jelenében szinte minden ember naponta szembesül a világ – Gandalf által emlegetett – összes áramlatával, miközben a lelke valójában nem arra fejlődött ki, hogy egyszerre száz jövőforgatókönyvet cipeljen, elviselve annak elviselhetetlen terhét. Teilhard ezt a reflexió terhének nevezné; Tolkien arra emlékeztet, hogy nem az összes áramlatot kell uralnunk; a Magnifica Humanitas pedig az emberi méltóság és a jövőt leuraló technológia kapcsolatáról szól.
A regényben (A király visszatér) ez a mondat a Gondor utolsó tanácskozása fejezetben hangzik el. A szövetségesek épp’ csak megnyertek egy hatalmas csatát (Pelennor mezején), de a háborút még nem. Szauron seregei még mindig nyomasztó túlerőben vannak, és ha Frodó elbukik Mordorban, mindennek vége. A vezetők tanácstalanok és kétségbeesettek. Ekkor áll fel Gandalf, és ekkor mondja nekik, hogy nem az ő feladatuk a világ összes viharát vagy áramlatát irányítani. Gandalf beszéde után a sereg egy szinte öngyilkos küldetésre indul: elmennek Szauron kapujához (a Fekete Kapuhoz), hogy magukra vonják a Sötét Úr figyelmét és minden seregét. Ezzel a kétségbeesett lépéssel akarnak időt és esélyt biztosítani Frodónak, aki ekkor már Samuval együtt a Végzet Hegye felé lopakodik.
És csakugyan így vagyunk mi is. Nem tudjuk egy csapásra megállítani vagy teljesen kontrollálni a globális technológiai forradalmat, ám ahogyan a regénybelieknek, úgy nekünk is megvan a magunk feladata.
Honnan jön és hova tart civilizációnkban a valós és a kitalált, a létező és a virtuális?
Fantasztikus regények, kitalált alakok, virtuális valóságok – hogyan válhatnak ilyen dolgok a pápai üzenet részévé? Ma szinte reflexszerűen beszélünk „virtuális világról”, mintha pontosan tudnánk, mit jelent ez a szó. A hétköznapi használatban a „virtuális” nagyjából annyit tesz: nem igazi, digitális, képernyőn létező, képzelt, kitalált. Ám ez a jelentés nemcsak leegyszerűsítő, hanem félrevezető is. Ha visszanyúlunk a szó eredetéhez, egészen más kép rajzolódik ki.
A „virtuális” a latin virtus szóból ered, amely erőt, képességet, lehetőséget jelentett.
Ebben az értelemben a „virtuális” sokkal közelebb áll a lehetőség és a megvalósulás közti átmenethez, mint a „nemlétezőhöz”.
Ez a gondolat jelenik meg Ropolyi László írásaiban is, aki szerint a virtualitás nem egyszerűen illúzió vagy utánzat, hanem a lét egy sajátos módja. A hagyományos – arisztotelészi – gondolkodás kétféle létet különböztet meg: az aktuálist és a potenciálist. Ropolyi szerint azonban ez nem elég: szükség van egy harmadik kategóriára is, a virtualitásra, amelyben aktualitás és potencialitás elválaszthatatlanul együtt van jelen.
Az emberi elme maga is virtuális terek sokaságát hozza létre.
Ezek mind olyan jelenségek, amelyekben a lehetőség és az aktualitás sajátos módon összefonódik. Az emlékeink, fantáziáink vagy vágyaink nem kevésbé valóságosak, mint a fizikai világ eseményei. Amikor felidézünk egy múltbeli helyzetet, a testünk reagál: szorongunk, meghatódunk, örülünk. Egy elképzelt jelenet képes izgalmat, félelmet vagy akár vágyakozást kiváltani. Ezek a reakciók nem „virtuálisak” abban az értelemben, hogy ne lennének valódiak – nagyon is testi, mérhető, átélt tapasztalatok.
Amikor tehát Leó pápa egy kitalált történet virtuális karakterének fantáziaszülte mondatát idézi, azzal legkevésbé sem távolodik el a valóságtól. Az irodalom, a művészet, a művészi alkotás eszméi, gondolatai, látomásai – és utaljunk csak vissza a Szentírásra – legfőképpen történetei József Attila-i értelemben nagyon is valóságosak.
Ezért tud eljutni a szívünkhöz, ezért képes megszólítani, ezért vezethet minket olyan tettekre, amelyek talán meghaladnák gyarló esendőségünket itt, az Édentől keletre.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
