Június 3-án az általános kihallgatást a Szent Péter téren tartották, ahol a Szentatya az Olaszországból és a világ minden tájáról érkezett hívőkkel és zarándokcsoportokkal találkozott. Ennek keretében folytatta a II. vatikáni zsinat dokumentumairól szóló katekézissorozatát. Mai beszédének témája: A Sacrosanctum Concilium konstitúció. A szertartás, a jel, a szimbólum (vö. Lk 24,28–31).
Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Folytatva a Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúcióról (SC) szóló katekéziseket, a szent liturgia néhány alkotóeleménél szeretnénk elidőzni: a szertartásról, a jelről és a szimbólumról lesz szó.
A II. vatikáni zsinat, hasznosítva a liturgikus mozgalom értékes munkájának gyümölcseit, segített újra felfedezni egy olyan igazságot, amely nagyon elevenen élt az ókori Egyház tudatában és erősen jelen volt az atyák tanításában.
Épp ezért a zsinat arra hív, hogy a hit liturgiában megvalósuló misztériumát a szertartásokon és az imádságokon keresztül értsük meg (vö. SC 48).
A szertartás formát ad a liturgikus cselekménynek, és azon keresztül életünknek: olyan lelki érzékenységet alakít ki bennünk, amellyel Jézus Krisztuson keresztül Isten jelenlétét tudjuk ízlelni. Ez természetesen csak akkor történik meg, ha nem maradunk kívülállók vagy a liturgia néma szemlélői (vö. uo.), hanem egész valónkkal – testünkkel, elménkkel, szívünkkel – részt veszünk benne, engedelmeskedve az Úr parancsának. A szent szertartás ily módon Isten igéjének hallgatására, hálaadásra és imádásra, testvéri megosztásra és egyházi közösségre formál bennünket. Felfedezzük, hogy sokarcú gyülekezet vagyunk, melyet ugyanaz a hit gyűjt egybe.
A szertartás gesztusok és imádságok jól meghatározott rendjébe kapcsol bennünket, mely olykor szemben állhat spontaneitásra való egyéni hajlamunkkal. Logikája azonban nem az, hogy merev keretek közé szorítsa szabadságunkat. Épp ellenkezőleg: ritmusának ünnepélyes józanságával megszakítja a lázas tevékenykedést, és visszavezet bennünket ahhoz, ami lényeges. Így a cselekvésnek egy másik, nem a termelékenységi számítások által irányított dimenzióját fedezzük fel, az időnek és a térnek pedig egy másfajta tapasztalatára teszünk szert. A szertartásban
A szertartás nyelvtanát a liturgia sajátos jelei és szimbólumai szövik át. Benne ugyanis – amint a zsinat mondja – „érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését” (SC 7). A Katolikus Egyház Katekizmusa tovább mélyíti e jelek értékét, emlékeztetve arra, hogy „jelentésük […] a teremtés művében és az emberi kultúrában gyökerezik, az ószövetség eseményeiben nyer körülírást, és Krisztus személyében és művében egészen napfényre kerül” (1145. pont). Kiváló példa erre a víz jele: a teremtés kezdetétől az özönvízig, a Vörös-tengeren való átkeléstől a Jordánig, egészen a Krisztus oldalából fakadó vízig, mely az ő halálába és feltámadásába való alámerülés szentségi jelévé válik.
A „jel” és a „szimbólum” kifejezéseket gyakran szinonimaként használják. Valójában egy jel akkor szimbolikus, ha nem csupán egy eszmére, hanem jelentések és értékek egész rendszerére képes utalni. Így például amikor meghintenek bennünket szentelt vízzel, feléled bennünk a keresztségben kapott ajándék tudata és a Krisztusban való új élet melletti elköteleződésünk. Továbbá a szimbólumok alapvetően gyakorlati jellegűek, mivel mindenekelőtt cselekvések: lehetnek egyszerűbbek és megszokottabbak, mint a térdhajtás vagy egymás köszöntése a béke jelével, vagy összetettebbek, mint az egyes szentségek alapvető cselekményei.
közösséghez tartozást idéznek elő, megérintik a szívet, az értelmet, és valódi egyházi kapcsolatokat hoznak létre.
A Desiderio desideravi kezdetű apostoli levelében Ferenc pápa, magáévá téve Romano Guardini egyik kijelentését, rámutatott arra, hogy „a liturgikus képzés munkájának első feladata […]: az embernek újra képessé kell válnia a szimbólumok érzékelésére” (44. pont). Engednünk kell, hogy a liturgia szertartásai neveljenek bennünket, nagy odafigyeléssel és minden önkényességet kerülve kell ápolnunk szertartásaink szépségét, és valódi, elkötelezett misztagogikus munkát kell végeznünk. Az élő, áhítattal végzett és megfelelő misztagogikus katekézissel kísért liturgia a legjobb eszköz ahhoz, hogy
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
