Richard Linklater láthatóan a hetedik ikszhez közeledve sem lassít: a texasi filmrendező a közelmúltban egyszerre két vadonatúj filmmel is jelentkezett, melyeket nemcsak a sűrű gyártási naptár, hanem a témájuk is összeköt.
Mind a Nouvelle Vague – Az új hullám, mind a Blue Moon (Kék Hold) a művészlét örök dilemmáiról szól ugyanis, reflektálva többek között alkotójuk vívódásaira.
Az idén áprilisban bemutatott Nouvelle Vague nagy lendülettel neki is fut a(z utólag már) fényes kezdeteknek, hiszen rendezője olyan vállalást tesz, amiből egyszerűen lehetetlen jól kijönni. Filmünk Jean-Luc Godard kultúrtörténeti jelentőségű, agyonelemzett és szanaszét értelmezett filmjének, a Kifulladásig című alkotásnak a genezisét szeretné bemutatni, mégpedig fekete-fehérben. Annak a mozifilmnek a születését, amely legendás volt spontán, improvizatív forgatási módszeréről, a színészek és Godard rendszeres vitáiról, s melynek kirobbanó energiája egy egész nemzedéket szólított meg. Linklater szerencsére nem törekszik a történelmi hitelességre, hanem azt a fékezhetetlen kreatív hangulatot igyekszik átadni, ami minden valószínűség szerint a Kifulladásig forgatását jellemezte. Azt a varázslatot, amikor a semmiből születnek lélekformáló dialógusok két zseniális színész (Seberg és Belmondo) rögtönzése nyomán; vagy amikor a hirtelen megsértődött rendező három snitt után egyszerűen faképnél hagyja az egész stábot Párizs legforgalmasabb utcájának közepén. Linklater született amerikaiként megteheti, hogy feltétel nélkül rajong, hiszen a francia újhullámból nőtt ki egész generációjának függetlenfilm-termése. A Nouvelle Vague nem is palástolja jóleső nosztalgiáját, többet tesz annál: lelkesen ünnepli a konvenciókra fittyet hányó kreativitás dübörgését.
Ha az imént egy sokat ígérő pályakezdésről beszélhettünk, a múlt év novemberében bemutatott Blue Moon sokkal inkább egy művészi életút dicstelen végének krónikája. Lorenz Hart dalszövegíró (Ethan Hawke) a törzshelyén várja a legújabb musicalszenzáció, az Oklahoma! premierjét. Azét a darabét, amit korábbi állandó alkotótársa immár nélküle vitt sikerre. Hart jól megszokott pótcselekvésként alkoholhoz nyúl, és terjengős sztorikat mesél a bárban megforduló vendégeknek. Ők hiszik is, meg nem is a hallottakat: ki közönyösen elfordul, ki hangot ad megvetésének, ki pedig szánalommal közelít az egykor ünnepelt szövegíró felé. Miközben hősét mind hosszabb és kétségbeesettebb monológokban beszélteti, Linklater ezúttal lesötétíti a horizontot, és finom elégiát kerekít a fogatókönyvből. S felhívja nézője figyelmét arra a komor csendre, amelyet hiába nyomna el egyre harsányabb fecsegéssel Hart, a lelke mélyén tudja, hogy nem menekülhet előle. Ez a növekvő csend pedig az önismétlés kiábrándító köreit, a művészi eljelentéktelenedést, végső soron pedig a feledést jelenti. Az egyetlen helyszínen, szűk időkeretben játszódó Blue Moon igazi kamaradráma: édes-bús epilógusa egy alkotói életmű semmibe hullásának.
Egy művész két dologtól retteghet igazán: hogy sohasem képes befutni, illetve hogy ismeretlenül, elfedve hal meg. Richard Linklater két filmje e két végpont felől szemléli a valódi művészet lehetőségét és buktatóit – saját magának is tükröt állítva. Linklater lélekben örök kamaszként, elképesztő vagánysággal vállalja a szembenézést.
Richard Linklater: Nouvelle Vague – Az új hullám, ARP Sélection/Canal+, 106 perc, 2025;
Richard Linklater: Blue Moon, Sony Pictures Classics, 100 perc, 2025.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
