Nem régiben a sok NER megfejtés egyikeként olvastam, hogy valaki Francisco Franco Spanyolországához hasonlította. A logikát értem és kétségtelen, hogy a NER ezerszer inkább hasonlítható a francoi Spanyolországgal, mintsem az antiszemita, forradalmi ideológiájú Harmadik Birodalommal, ahogyan azt a liberális oldalon szeretik, azonban Spanyolország sokszor elfeledett és lenézett „kistestvérénél” sokkal pontosabb párhuzamra találtam. Ez pedig az 1933 és 1974 között fennálló Portugália, azaz az Estado Novo.
Mint minden történelmi hasonlat, ez is sántít valahol és messze nem tökéletes. Azonban ha már történelmi párhuzamokat akarunk vonni a NER-el, akkor az egyik legjobb az Estado Novo példája. A történelmi helyzet természetesen teljesen más és a társadalmi, geopolitikai viszonyok merőben eltérnek, de a létrejöttének alapjai a két rendszernek, hasonlóak.
A NER a Harmadik Magyar Köztársaság válságos, ingatag, morálisan és gazdaságilag teljesen szétzüllött, reményvesztett, rendszerváltás utáni világban és reményeiben végletekig csalódott társadalmának romjain nőtt ki és jelentette be 2010-ben Orbán Viktor, hogy ” nem egy új kormány, hanem egy új rendszer” született. A választást és az idáig vezető utat pedig forradalomnak minősítette. Ezt a nemzeti forradalmat és új rendszert pedig nem is volt rest azonnal alkotmányos alapokra fektetni és 2011 tavaszán elfogadni Magyarország új alaptörvényét. Az államigazgatás intézményei és a gazdaság gyökeres átalakítása és lojálissá tétele pedig rögtön kezdetét is vette. A Nemzeti Együttműködés Rendszere hangzatos kiáltványokon hirdette minden intézmény falán, hogy új világ jött el és a nemzeti-keresztény rendszer egy erős, hagyományaira és értékeire büszke Magyarországot épít, az aljas, viszontagságos liberális métely korszakának romjain.
Az Első Portugál Köztársaság a 20. századi, monarchiát követő köztársasági próbálkozásokhoz hasonlóan csúfos kudarccal zárult. Társadalmilag, morálisan és gazdaságilag megingott és labilis államalakulat volt, amiben a portugálok döntő többsége nem bízott, nem hitt, annál inkább megvetette és kívánta pusztulását, ahogyan ugyanebben a Weimari Köztársaság is hasonló cipőben járt a németek körében, ami így könnyen jutott Hitler kezére. A portugálok mediterrán virtusa viszont nem lacafacázott sokat a választásokkal és a katonai vezérkar már 1926-ban egy könnyed puccsot szervezett a Portugál Köztársaság ellen és a katonai junta bevezette a „nemzeti diktatúrát”. Igazán katonás megoldás volt ez, de katonai vezetőkhöz méltóan nem gondolták túl a dolgokat azon túl, hogy „rend lesz”. Mert bizony a gazdasághoz annyira nem értettek és a puszta erő kevésnek is bizonyult annak megzabolázására, így Portugália fő anyagi gondjai nem oldódtak meg. Ennek okán 1928-ban pénzügyminiszterré tették António Oliveira Salazart, aki híresen jó pénzügyi szakember hírében állt, miközben megvesztegethetetlen jobboldali volt, nyakas katolikus erkölcsiséggel és konzervatív értékekkel. Salazar valóban gatyába is rázta egyhamar a portugál gazdaságot és tekintélye pár év alatt mind a politikai, katonai körökben, mind a társadalomban hatalmasra nőtt. Salazar hasonló problémával szembesült, mint bármilyen messiásjelölt a jobboldalon Magyarországon is. A mindenkinek való megfelelés kényszerű paradoxonának. Emlékezhetünk még, hogy 2006 után miféle brigádok szaladgáltak a budapesti utcákon, akikben csak a balliberális oldal és a posztkommunisták gyűlölete volt a közös. Kezdve a mérsékeltebb nemzeti konzervatívoktól, a szélsőjobboldal megannyi ágán keresztül a királyságpártiakon át, az újmagyar vallású fejedelemséget kiáltó sámánokig. Aztán szépen lassan a Fideszbe és a NER-be végül mindannyian vagy így, vagy úgy, de megtalálták helyüket. Budaházytól, Bede Zsolton át, az ortodox, köznervatív zsidókig. Orbán-rendszere lett a legtöbbek számára a legkisebb közös minimum. Salazarnak a királyságpárti revizionistákkal, a nacionalista köztársaságpártiakkal, a fasiszta és náci szimpatizánsokkal kellett valahogy közös nevezőre vergődnie. Ezt pedig viszonylag ügyesen lavírozta ki az 1932-es új alkotmánnyal és lett első, diktátori rangú miniszterelnöke a frissen alakuló Új Államnak azaz az Estado Novonak, 1933-ban.
Az Estado Novo formálisan köztársaság maradt, ahogyan az 1926-os puccs előtti (de közjogilag utána sem rendezett) Első Portugál Köztársaság. Salazar a miniszterelnök volt, de gyakorlatban diktátori befolyással. Köztársasági elnöke pedig szintén volt, mérhetetlenül szimbolikus rangként. Személye pedig mindig Salazar akaratától függött. Salazar viszont nem Orbán Viktor volt, s nem állt mögötte addigra 20 évnyi politikai pályafutás, így nem volt egy saját Fidesz sem a háta mögött. Ezért az Estado Novo-val egyetemben létrehozta a Nemzeti Unió nevű pártot. A Nemzet Unió tömörítette magában azt a széles jobboldali világnézeti spektrumon elhelyezkedő tömegeket, akiket a Salazarban való hit kötött össze. Kivételt képeztek természetesen a legelszántabb monarchisták, akik a korabeli Mi Hazánk lehettek volna, ha pártalapítása lehetőségük lett volna. Ez azonban a ’30-as évek Estado Novo-jában nem volt lehetséges. Kezdetben az egyetlen legális párt a Nemzeti Unió volt.
A portugál Nemzeti Uniónak nem volt kifejezetten ideológiája, filozófiája. Sokkalta inkább egy „életérzés” volt ez, ami adott világnézeti halmazon belül lévő embereknek, csoportoknak a legkisebb rossz, vagy a legracionálisabb még működő formáját jelentette az elveik megvalósulásának. A 20. század közepén sokkal inkább a kommunizmusellenesség volt az, ami összefogó erőt képzett a Nemzeti Unióban. Konkrét ideológia helyett, sokkal inkább valami/ valakik ellen határozta meg magát. Ennek az ellekultúrának az építóanyaga pedig az antikommunizmus, antiliberalizmus, szabadkőművesellenesség, antiprogresszivizmus volt. Fontos kiemelni, hogy a korabeli áramlatokkal ellentétben Salazar és rendszere sohasem volt antiszemita, a zsidóságot semmiféle negatív kontextusban nem illette. Az olasz fasizmust és Franco Spanyolországát sok tekintetben példának látta, a hitleri Németországgal és a nemzetiszocializmussal nem volt kibékülve. Feloldhatatlan ellentét volt Salazar makacs feudális, katolikus, konzervatív társadalmi nézetei és a neopogány, forradalmi, tudományos és olykor szocialista rigmusokkal kooperáló nácizmus között.
Az Estado Novo a második világháború után enyhülésre kényszerült és engedélyezte az ellenzéki pártokat. Azok azonban csak jelképes, szimbolikus gőzlevezetői voltak a rendszernek valódi parlamenti jelenlét és befolyás nélkül. Ahogyan kimondatlanul a mindenféle baloldali vagy épp összellenzéki összefogások is tengették a mindennapjaikat a parlamentben a NER alatt. Salazar Portugáliájának bukását éppen a saját maga régóta fennálló belső, morális rothadása okozta. Salazar eszmeisége, ami egy puritan katolikus értékvilágot kívánt az egész társadalomra projektálni – függetlenül attól, hogy ezt a társadalom kérte-e-, azt eredményezte, hogy a jóléti, szociális szolgáltatásokat, de az emberek számára érezhető gazdasági fejlődést is messzemenően háttérbe szorították. A maradék Portugál Birodalom nagyságánák kétségbeesett védelme emésztette fel erejüket azzal, hogy a gyarmatok függetlenségét igyekeztem minden erővel meggátolni. A portugálok pedig belefáradtak az évtizedes harcba és háborúba külső ellenségeik ellen, akkor is valótlan, akkor is ha valós volt. Puritán katolikus erkölcs ide vagy oda, 1968-ban a rendszert megrázta egy pedofilbotrány is, ami a Nemzeti Unió magasabb rangú tagját érintette. Salazar maga ugyan 1970-ben meghalt, rendszerét még fenntartották kétségbeesetten pár évig, mikor is fellázzadt ellene az a bázis, amire a jobboldali militarista szellemisége legjobban támaszkodott, ez pedig a katonaság volt. 1974-ben baloldali érzelmű katonatisztek a szegfűforradalomnak nevezett tömegtiltakozásokkal együtt végül véget vetettek az Estado Novo-nak és pillanatok alatt tűnt el az évtizedek óta fennálló monolit úgy, hogy jobboldali pártok egészen azóta nem rúgnak labdába a Portugál nagypolitikában.
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
