A berlini ifjú szociáldemokraták nekirontottak a polgári házasság intézményének és Magyarországnak.
Első számú kedvencem, Francesca Rivafinoli számol be a berlini ifjú szocdemek kongresszusáról, ahogy a címben megfogalmazza: „A berlini ifjú szociáldemokratáknak két fontos céljuk maradt: poliamóriára cserélni a házasságot – és elvenni Magyarország szavazati jogát. Igen, most. Íme Európa vezető országának kormánypártja, a világ egyik legrégebbi politikai tömörülése és annak kongresszusa.” Majd így folytatja: „Ritka ugyanis, hogy egyetlen iratanyag ennyire gazdagon illusztrálja és egyben dokumentálja az öreg kontinens elhülyüléssel párosuló önsorsrontását.” Hát igen.
És akkor lássuk a részleteket!
„Az egyik beadvány végig is futott a német sajtón: azt a berlini ifjúszocik nyújtották be, »Le a patriarchátussal, akkor is, ha romantikusnak érződik: töröljük el a polgári házasságot, vezessük be helyette a felelősségi közösségekkel« címmel. Mint kifejtik, az évezredek során a házasság intézményét is »a nők ciszférfiak általi elnyomásának bebiztosítása érdekében« fejlesztették ki.
Noha az idők folyamán alapja két ember egymás iránti szerelme lett, ez ne tévesszen meg senkit (intenek a fiatalok): »a szerelmesség ürügyével« csak leplezték, hogy miféle sors várt a feleségre.
És a helyzet ma sem rózsás, vélik: a továbbra is fennálló elnyomást mutatja például, hogy a poliamor partnerkapcsolatokra nem vonatkoznak az adókedvezmények, valamint, hogy egy erőszakos kapcsolatból különösen nehéz szabadulni, ha »a házassági viszony képezi a tartózkodási engedély alapját«. »A soviniszta, kapitalista nemzetállam számára a házasság a nőellenes, queerellenes, osztályelvű és rasszista politika végrehajtásának eszköze«
– méltatlankodik nem valami túltoltan szélsőséges hippicsoport, hanem az egyik német kormánypárt utánpótlás-szervezete.
Szorgalmazva, hogy a polgári házasság intézményének megszüntetése mellett (amelynek során a már meglévő házasságokban élőket is értesítenék, hogy dönthetnek, házasok maradnak-e vagy váltanak) tegyék lehetővé mindenki számára, hogy bármilyen konstellációban, egy egyszerű nyilatkozattal »felelősségi közösséget« hozzon létre, majd abból hasonlóan egyszerűen bármikor kiléphessen, egyoldalúan is […].”
Nehéz lenne tagadni, változnak az idők. Az én (ÉN!) beleragadt önmagába, olyan lapos és szánalmas lett, mint egy műanyag kertitörpe. Öntudata ellenben egyenesen Isten mellé – ha nem fölé – helyezi őt, korunk tömegemberét, a sosem látott ürességet. Hamvas Béla ezt írja a Bizáncról szóló esszéjében: „Ma, amikor a humanizmusnak látszatát is csak kétségbeesett erőfeszítéssel lehet fenntartani, kitűnt, milyen mélyreható életrendi változásokat idézett fel a társadalom életében éppúgy, mint a személyes életben.
A társadalom életét a humanizmus teljesen bevonta a maga eszmeiségével: a valóságot mindenütt az emberiesség látszata fedi el. A demokratikus, köztársasági, szocialisztikus alkotmányok, a parlamentarizmus, népképviselet, jogegyenlőség, közteherviselés – minden intézmény, amely az »emberiesség« nevében keletkezett, vagyis minden intézmény, amely ma, ingadozásának végső stádiumában összeomlófélben van, a humanizmus eszméjének történelmi következménye. De mindenki tudja már, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja; a köztársaságban éppúgy az érdekközösségek döntenek az állam sorsa fölött, mint a királyságban; a szocialisztikus állam részben az iparfejedelmek és munkásvezérek közös uralma a munkásosztályokon, részben új uralkodóosztály, hivatalnok-arisztokrácia kitenyésztése; […] a jogegyenlőség mindig illúzió volt, éppúgy, mint a közteherviselés. […] A modern államokban a lappangó egyéni szándék neve »emberi eszmék hordozója«, minden apró és nagy csaló a »nép barátja«, a szélhámos az »ideák szószólója«, mert az érdekek sohasem mernek a maguk valóságában mutatkozni, mindig hivatkozással élnek, és így válnak a bizantinizmus tenyészhelyei: az intrikáé, az alattomosságé, a rejtett hátsó gondolaté, a fülledtségé, történelemtelenségé, lassú megmérgezettségé, sorvasztó halálos betegséggé, tehát azé az eszméé, amely felvette az emberiesség ruháját, hogy uralkodhasson: a humanizmusé.”
Döbbenetes és felkavaró, riasztóan nehezen befogadható gondolat, igaz? Pedig igaz.
(Ajánlom figyelmükbe a holnapi – szombati – lapszámunkban megjelenő, kétrészes cikksorozatomat, amely nem fikció, nem kitaláció, hanem betűhív leírása annak a „beszélgetésnek”, amelyet a mesterséges intelligenciával folytattam szerda délelőtt.)
Brüsszel központjában áll a Bábel tornya, fedőneve az Európai Unió parlamentje. Lekéredzkedett Bruegel festményéről, acélba és üvegbe öltözött, megtagadta a bibliai történetet és magát a Bibliát, ami pedig odabent folyik s ami a mi Európánkkal történik, az maga a bibliai Bábel tornya históriája. A tömegember pedig felépítette a másik Bábel tornyát. Csak az nem az ég felé tör, hanem a föld középpontja felé, és úgy hívják, „közösségi média”.
Elkészült.
A föld középpontjában pedig ott ül Lucifer, megkóstolja az új Bábel tornyában tenyésző tömegembereket, és undorral kiköpi őket. Így azok egymást falják, rágják, egyre önfeledtebben.
Igaz, amit Hamvas évtizedekkel ezelőtt papírra vetett, és ebből nőtt ki mára minden, ami gender, ami LMBTQ, ami woke, ami torz, beteg, deviáns, korcs és elviselhetetlen.
Hát ezért teszik a német „ifjú szocialisták”, amit tesznek. Ennyit kell tudni erről – de ennyit tudni kell. S aki nem az új Bábel tornyában tenyészik, olvasson. Sokat. Például Hamvas Bélát.
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
