Az együttélés e formájának sok országban fontos szerepe van a magány, az elszigeteltség elleni küzdelemben. A Katolikus Egyházon belül a Sant’Egidio közösség kidolgozta a cohousing egy különleges modelljét, amely azon alapul, hogy a közösség tagjai, segítői is családtagokként, testvérekként tekintenek a ház lakóira, bevonódnak az életükbe. Magyarországon keresik a megvalósítás lehetőségeit.
A modern nagyvárosok fájdalmas, szinte járványszerűen terjedő jelensége szinte láthatatlan: a magány, a súlyos csend, ami körülveszi sokak életét. Sok idős ember él egyedül, akiknek már csak a televízió hangja adja a társaságot. Az Egészségügyi Világszervezet megdöbbentő adatai szerint
Nem elvont számokról van szó: arcok ők a szomszédunkban, a magukra maradt emberek a bezárt ajtók mögött.
Számos fogyatékkal élő ember is van körülöttünk, akik egy kis segítséggel, gondoskodással képesek lennének önálló életre. Az utcán vagy szállókon élő hajléktalan emberek is arra vágynak a leginkább, hogy fedél legyen a fejük felett, és sokaknak új életet jelent, ha van hol laknia, van honnan elindulnia munkába, van egy hely, ahol megoszthatja másokkal a problémáit és az örömeit.
Ezekre a helyzetekre ad innovatív és szép választ a Sant’Egidio közösség a co-housing, vagyis az együttlakás modelljével, amely messze túlmutat az egyszerű lakhatási támogatáson. A közösség tagjai a hétköznapokban, szabadidejükben segítik a barátaikká váló rászorulókat, a házakba olyanok költöznek, akik már régi kedves ismerőseik. Rómában és sok más olasz, illetve európai városban működnek ilyen házak: ahol egy ilyen otthon létrejön, hozza maga után a többit, mert valóban vonzó megoldás sokak számára.
A Sant’Egidio cohousingjának különlegessége a szellemiségében rejlik. Nem nagy, rideg intézményekről vagy személytelen idősotthonokról van szó, hanem valódi otthonokról, amelyek tele vannak élettel. Többszobás nagyvárosi lakásokban vagy felújított egyházi épületekben kis lakóközösségek jönnek létre, általában három-öt fő részére. A lakóknak megvan a maga szobája, amelyet saját bútoraival, emlékeivel, szerettei fényképeivel rendezhet be, vagy ha erre nincs lehetősége, segítséggel berendezik neki. Így megmarad az önállóság és a privát szféra. Ugyanakkor a konyha, a nappali közös, itt zajlik az élet, itt gyűlnek össze egy tea mellett, itt főznek és beszélik meg a napot. A fenntartási költségeket a lakók közösen, a maguk nyugdíjából vagy más jövedelmükből finanszírozzák. Ezt a közösség és az önkéntesek támogatása egészíti ki, lehetővé téve, hogy az alacsony jövedelműek is méltó, élhető környezetben lakhassanak.
Vincenzo Paglia érsek, a Pápai Életvédő Akadémia emeritus elnöke ezt a formát találóan úgy nevezte:
Amikor az ember idősödik, vagy nehéz élethelyzetbe kerül, a legnagyobb veszteség gyakran a feleslegesség érzése, az a tudat, hogy már nincs rá szükség. Az együttlakás során a dinamika megfordul, mert a lakók felelősséget vállalnak egymásért. Ha az egyikük nehezebben mozog, a másik visz neki egy pohár vizet, ha valaki szomorú, a mellette lakó meghallgatja. A segítő és a segített közötti határvonal elmosódik, és ez a kölcsönösség visszaadja az emberi méltóságot. A házak életét segítő önkéntesek nem külső szociális munkásként lépnek be ezekbe a terekbe, hanem barátként, akik osztoznak a hétköznapok apró örömeiben, együtt ünnepelnek születésnapokat, és osztoznak a betegségek terheiben, segítik a kapcsolatok alakulását, a problémás helyzetek megoldását.
Van kihez szólni reggel, van kiről gondoskodni, és ez az, ami igazán életben tartja az embert.
A modell rendkívüli gyakorlati haszonnal is bír, és valós alternatívát nyújt az intézményesítéssel szemben. Amikor egy idős ember egészsége megrendül, a családok gyakran tanácstalanok, és végső elkeseredésükben a hatalmas idősotthonokat választják. Az intézeti elhelyezés azonban sokszor trauma, mert kiszakítja az embert a megszokott környezetéből, a tárgyai közül, és egy merev, egészségügyi szabályzatok által uralt világba kényszeríti. Paglia érsek figyelmeztet, hogy nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy a cohousingot agyonszabályozzuk, mérőszalaggal mérve a folyosók szélességét, hogy alkalmas legyen, hiszen egy fiatal pártól sem kérdezzük meg, hány négyzetméteren akarnak együtt élni. A cohousing egy otthon, amelynek nem egészségügyi kódexre, hanem tiszteletre és szeretetre van szüksége.
Ez az írás egyúttal felhívás szeretne lenni azokhoz, akik ingatlannal rendelkeznek Budapesten és szívesen kiadják erre a célra, megfizethető áron.
A Sant’Egidio közösség elérhetősége: [email protected].
Fotó: Thullner Zsuzsanna archívuma
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
