Május 8-án délután a Szentatya helikopterrel utazott Pompejiből Nápolyba, ahol először a papokkal és a megszentelt személyekkel találkozott a székesegyházban. Az oltáriszentség előtti rövid imát, Domenico Battaglia bíboros köszöntését és az evangéliumi szakasz felolvasását követően mondta el beszédét.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.
A Szentatya szavai a találkozó előtt:
Szervusz, Nápoly! Jó napot kívánok! Azért jöttem Nápolyba, hogy megtapasztaljam azt a meleg fogadtatást, amelyet csak Nápoly tud nyújtani! Köszönöm ezt a fogadtatást! Köszönöm! Isten áldása, hogy együtt lehetünk. Nagy öröm számomra, hogy ma délután itt lehetek veletek: rövid időre érkeztem, de ez a találkozás nagyon jelentős számomra.
Köszöntöm a bíboros urat, és köszöntelek mindnyájatokat. Köszönöm, hogy eljöttetek. Együtt imádkozunk, és Isten áldását kérjük mindnyájatokra és egész Nápolyra. Köszönöm! Köszönöm!
A Szentatya beszéde a találkozón a székesegyházban:
Tisztelt bíboros úr, püspök- és paptestvérek, szerzetesnők és szerzetesek, kedves testvéreim!
Köszönöm, bíboros úr, a köszöntést, melyet a jelenlévők és az egész nápolyi egyház nevében is hozzám intézett. Nagy öröm számomra, hogy meglátogathatom ezt a művészetben és kultúrában rendkívül gazdag várost, amely a Földközi-tenger szívében helyezkedik el, és amelyben egy összetéveszthetetlen, a sok nehézség és teher ellenére is örömteli nép lakik. Tiszteletre méltó elődöm, Ferenc pápa, amikor 2015-ben itt járt, azt mondta: „A nápolyi élet sohasem volt könnyű, de sohasem volt szomorú! Ez a ti nagy erőforrásotok: az öröm, a derű” (Beszéd a Scampia lakosságával való találkozón, 2015. március 21.).
A barátság és a testvériség eme szellemében szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, melyek – reményeim szerint – bátorítanak és támogatnak benneteket az úton, valamint hasznos szempontokat nyújtanak az egyházi élethez és a lelkipásztorkodáshoz.
Van egy szó, amely a szívemben visszhangzik, amikor az emmauszi két tanítvány evangéliumi történetét hallgatom: ez a szó a gondoskodás. Akárcsak az a két tanítvány, mi is gyakran úgy járjuk utunkat, hogy nem tudjuk értelmezni a történelem jeleit, olykor csüggedtek és csalódottak vagyunk a sok probléma vagy a nem teljesülő személyes és lelkipásztori várakozások miatt: szomorú az arcunk és keserűség van a szívünkben.
A gondoskodás ellentéte az elhanyagolás. És rögtön eszünkbe jut néhány példa: az utcák és a város zegzugainak elhanyagoltsága, a közös tereké, a peremkerületeké, és még inkább mindazoké az élethelyzeteké, amelyekben magát az életet hanyagoljuk el, amikor nehezünkre esik megőrizni annak szépségét és méltóságát. Azt szeretném azonban, ha mindenekelőtt a belső gondoskodás fontosságánál időznénk el, amely szívünk, emberségünk és kapcsolataink gondozását jelenti.
Elsősorban azoknak mondom ezt, akik az Egyházban vezető szerepre, kormányzási szolgálatra vagy különleges megszenteltségre kaptak meghívást. Elsősorban a papokra, a szerzetesnőkre és a szerzetesekre gondolok, mert a szolgálat terhe és a belőle fakadó belső megfáradás ma bizonyos tekintetben a korábbinál még súlyosabbá vált.
Nápoly ezer színű város, ahol a múltbeli kultúra és hagyományok a modernséggel és az újításokkal keverednek; olyan város, ahol az ösztönös és pezsgő népi vallásosság számos társadalmi nehézséggel és a szegénység sokféle formájával fonódik össze;
Ebben az összefüggésben a lelkipásztori tevékenységnek arra kell törekednie, hogy az evangéliumi üzenetnek folyamatosan konkrét megvalósulási formákat adjon, hogy a megvallott és ünnepelt keresztény hit ne korlátozódjék néhány érzelmileg felemelő eseményre, hanem mélyen átitassa az élet és a társadalom szövetét. A teher azonban – különösen a papok számára – nagy. Arra gondolok, hogy mennyire nehéz meghallgatni azokat a történeteket, amelyek az emberek bizalmasan megosztanak veletek; és észrevenni azokat a rejtettebb történeteket, amelyeknek napvilágra kell kerülniük. Arra gondolok, hogy mennyire nehéz kitartani az evangélium hirdetésében, mely képes reményteli távlatokat nyitni és a jó választására bátorítani. Gondolok a megfáradt családokra és a gyakran irányvesztett fiatalokra, akiket kísérni szeretnétek, továbbá mindazokra az emberi, anyagi és lelki szükségletekre, amelyeket a szegények bíznak rátok, amikor plébániáitok és közösségeitek ajtaján kopogtatnak. Ehhez gyakran társul a tehetetlenség és a tanácstalanság érzése is, amikor azt tapasztaljuk, hogy nyelvezetünk és cselekvésmódunk szemlátomást nem felel meg az új kérdéseknek és a mai kor kihívásainak, különösen a fiataloknak. Kétségtelenül súlyos emberi és lelkipásztori terhet hordozunk, és fennáll a veszélye annak, hogy rendkívül nyomasztóan hat ránk, felőrli erőinket és kimerít bennünket, s ezt olykor tovább súlyosbíthatja egyfajta magány és a lelkipásztori munkában tapasztalt elszigeteltség érzése.
Ezért gondoskodásra, törődésre, gondozásra van szükségünk. Mindenekelőtt belső és lelki életünk gondozására, az Úrral való személyes kapcsolatunk állandó táplálására az imádságban, azon képességünk ápolására, hogy meghalljuk azt, ami bennünk mozog, hogy megkülönböztetést végezzünk és engedjük, hogy a Lélek megvilágosítson bennünket. Ehhez bátorságra is szükségünk van:
Szolgálatunk gondozásához azonban a testvériségre és a közösségre is szükség van. Olyan testvériségre, amely Istenben gyökerezik, s a barátságban, a kölcsönös kísérésben, valamint a lelkipásztori tervek és kezdeményezések megosztásában fejeződik ki.
Ezt úgy kell tekinteni, mint „a szolgálattevők identitásának alkotóelemét, nem pusztán eszményként vagy szlogenként” (Jövőt fakasztó hűség apostoli levél, 16). Ugyanakkor, mivel egy összetettebb és széttöredezettebb kulturális környezetben élünk, s ezért ma jobban ki vagyunk téve a magány veszélyének, a testvériséget tudatosan ápolni kell és elő kell mozdítani, akár a „közös élet lehetséges új formáin” keresztül is (uo., 17), amelyekben a papok segíthetik egymást és együtt alakíthatják ki lelkipásztori tevékenységüket. Nem csupán arról van szó, hogy részt vegyünk néhány találkozón vagy programon, hanem arról, hogy komolyan munkálkodjunk az individualizmus kísértésének legyőzésén.
Ferenc pápa azt mondta, hogy egyházmegyéinkben az elterjedt individualizmus bizonyos formáira „a testvériség választásával kell válaszolnunk”. Majd hozzátette: „Ezt a közösséget úgy kell megélni, hogy korunkhoz és a terület valóságához illő konkrét formákat keresünk, de mindig apostoli távlatban, misszionáriusi, testvéries és egyszerű életstílusban” (Beszéd az egyházmegyés papokkal való találkozón, Cassano all’Jonio, 2014. június 21.).
Azt se felejtsük el, hogy ez a közösség iránti igény mindenekelőtt mint megkeresztelteket érint bennünket, akiknek Krisztus egyetlen Egyházát kell alkotniuk. Ezért ezt a közösséget keresnünk kell, ösztönöznünk kell, és meg kell élnünk minden emberi és lelkipásztori kapcsolatunkban, melyekben elsőrendű szerep jut a világi hívőknek és a lelkipásztori munkatársaknak. Az, hogy együtt haladjunk az Úr követésében és az evangelizáló küldetést a különféle karizmák és szolgálatok kibontakoztatásával mozdítsuk elő, épp az Egyház identitásának felel meg: az Egyház a közösség misztériuma, és keresztségénél fogva mindenki arra kap meghívást, hogy az épület élő köve, az evangélium apostola és Isten országának tanúja legyen.
Tudom, hogy ezzel kapcsolatban kegyelmi időt élhettetek meg egyházmegyei zsinatotokkal (szinódusotokkal), mely olyan folyamat volt, amely megmozgatta az egész egyházi közösséget, és arra hívta, hogy elgondolkodjon létmódján és azon, hogy miként hirdeti az evangéliumot ezen a földön. Arra szeretnélek hívni benneteket, hogy
Ez a meghallgatás világosan felszínre hozta a várakozásokat, a sebeket és a reményeket, visszaadva nektek annak az Egyháznak a képét, amelynek ki kell lépnie önmagából, meg kell változtatnia stílusát, és a nép körében a remény világosságaként kell megjelennie.
Ezért azt kérem tőletek, hogy hallgassátok meg egymást, haladjatok együtt, teremtsétek meg a karizmák és szolgálatok szimfóniáját, s így találjátok meg a módját annak, hogy áttérjetek a meglévő megőrzésére berendezkedett lelkipásztorkodásból a missziós lelkipásztorkodásra, mely képes megszólítani az emberek konkrét életét.
Ez a küldetés mindenki hozzájárulását igényli. Egy olyan városban, amelyet egyenlőtlenségek, a fiatalok munkanélkülisége, az iskolaelhagyás és a családok törékenysége jellemez, az evangélium hirdetése nem választható el a konkrét és szolidáris jelenléttől, mely mindenkit bevon: papokat, szerzeteseket, világi hívőket egyaránt.
Mindannyian a lelkipásztorkodásnak és az Egyház életének tevékeny alanyai, nem csupán munkatársai, hogy mindenkinek a közös elköteleződése és tanúságtétele olyan jelen lévő és figyelmes közösséget teremthessen, amely kovászként képes hatni a tésztában. Olyan közösséget, amely képes megteremteni és felkínálni olyan folyamatokat, amelyek segítik az embereket abban, hogy megtapasztalják az evangéliumot, és abból ösztönzést merítsenek Nápoly városának megújításához.
Kedves testvéreim, ismerem azt a különleges köteléket, amely benneteket védőszentetekhez, Szent Januáriuszhoz fűz; Isten kegyelme azonban oly bőségesen áradt rátok, hogy történelmetek során sok más szentet is támasztott körötökben. Rájuk és Máriának, a mennybe fölvett szűznek és gondoskodó édesanyának a közbenjárására bízlak benneteket.
Egyedülálló és nélkülözhetetlen mozaikdarabokként vagytok benne jelen. Azért vagytok benne, hogy még a legsűrűbb sötétségben is világosságot gyújthassatok.
Ne féljetek, ne csüggedjetek, legyetek Krisztus tanúi és a jövő magvetői ennek az Egyháznak és ennek a városnak a szolgálatában!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
