Május 2-án, szombat este a Lateráni Szent János-bazilikában a Szentatya püspökké szentelte a római egyházmegye négy új segédpüspökét: Alessandro Zenobbit, Stefano Sparapanit, Andrea Carlevalét és Marco Valentit.
Ferenc pápához hasonlóan arra buzdított, hogy „legyünk tábori kórház Egyház, legyünk utcai pásztorok, hordozzuk szívünkön az anyagi és egzisztenciális perifériákat”, fordítsuk meg az uralom logikáját, és keressük meg az elvetetteket, a „történelem hulladékát”.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Krisztushoz kötődve szilárd szegletkőn álló és befogadó házzá válunk: ez az az öröm, amelyet főképp a húsvéti időben tapasztalunk meg, és ma különösképpen is, amikor püspökké szenteljük a római egyházmegye négy új segédpüspökét.
A feltámadt és élő Krisztussal való különleges kapcsolata révén ennek az egyháznak sajátos hivatása van az egyetemességre és a szeretetre. Krisztus az alapja az élő kövekből álló lelki épületnek, amely Isten szent népe. Krisztushoz közeledni tehát azt jelenti, hogy közeledünk egymáshoz, és együtt növekszünk az egységben: ez az a misztérium, amely bevon bennünket, és belülről a várost is átformálja. Péter és Pál apostolok hozták Rómába ezt a dinamizmus, és ennek szolgálatára szenteljük püspökké, Andrea, Stefano, Marco és Alessandro testvéreinket.
Egyházmegyei közösségünk ma a Szentlélek segítségül hívásában gyűlik össze, aki felkeni az új püspököket, hogy teljesen Krisztus evangéliumának szolgálatára legyenek szentelve. Ő az elvetett kő, amelyet „Isten kiválasztott”, és amely „szegletkő lett” (1Pt 2,4.7; vö. Zsolt 118,22).
Az első keresztények számára ez a metafora – melyet jól ismertek, mert egy zsoltárban szerepel –, különösen kinyilatkoztató jellegűnek tűnhetett. A Messiás Jézust nemcsak azért vetették el, mert nem ismerték fel Isten Fiaként, hanem még inkább azért, mert magára vette a teremtményi állapotot, amelyet Istenhez méltatlannak tartottak. Hűségesen az irgalmas szeretetnek ehhez az útjához, ő az elvetett juhok keresésére indult, asztalhoz ült velük, és lefegyverezte azok kezét és szívét, akik meg akarták kövezni őket. Így – amint a mostani liturgiában hallott evangélium mondja – a Fiú megmutatta az Atya arcát: a Fiúban teljesednek be az Atya művei. „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem?” (Jn 14,9–10). Ó, Rómában élő egyház, az elvetett kő a messiási igehirdetés szíve – különösen azok felé, akiket a társadalom elvetett és ma is elvet. Ez a mi örömhírhirdetésünknek és küldetésünknek a szíve. Láttuk a Szentet megérinteni a tisztátalant, az Igazat megbocsátani a bűnösöknek, az Életet meggyógyítani a betegeket, a Mestert megmosni tanítványai poros és fáradt lábát.
A hatalom logikáját megfordítva – azok logikáját, akiket az az értelmetlen ambíció vezet, hogy meghatározzák a föld felépítését –, Krisztusban az történik, hogy az elvetettek visszanyerik méltóságukat, és Isten országa választottainak érzik magukat. „Ha nem így volna – mondja Jézus tanítványainak –, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni nektek? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,2–3).
Kedves testvéreim, íme ezért válik az ember a mai napig az emberek által elvetetté és Isten által választottá: amikor életével és szavával szembeszáll azokkal a tervekkel, amelyek eltiporják a gyengéket, nem tisztelik minden ember méltóságát, a konfliktusokat az erősebbek kiválasztásának eszközévé teszik, miközben elhanyagolják azokat, akik lemaradnak, akik nem boldogulnak, és a legyőzötteket a történelem hulladékának tekintik.
Most pedig hozzátok fordulok, szeretett testvéreim, akik ettől a naptól kezdve ennek az egyháznak a segédpüspökei lesztek, amelynek gondozását ajándékként kaptam; hozzátok, akik a bíboros helynökkel együtt segíthettek nekem abban, hogy a Jó Pásztor visszfénye legyek a római nép számára, és hogy Isten egész, földön szétszórt, szent népének szeretetének élén járjak.
Ebben a képben ott visszhangzik Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításának felhívása: legyünk „tábori kórház” Egyház, legyünk utcai pásztorok, hordozzuk szívünkön az anyagi és egzisztenciális perifériákat. Papként ti már elfogadtátok ezt a meghívást azokkal a plébániai közösségekkel együtt, amelyeket kísértetek. Most új meghívás érkezik, egy további meghívás, amelynek mindig ugyanaz a szíve: senki, de senki ne gondolja magát Isten által elvetettnek, és ti ennek a szép örömhírnek lesztek hírnökei, mely az evangélium középpontjában áll.
Szolgálatotokban akkor lesztek próféták, ha a béke és az egység emberei lesztek, ha a kegyelem és az irgalom szálaival szövitek át ennek az egyházmegyének a tágas és népes tereit, ha összehangoljátok a különbözőségeket, befogadtok, meghallgattok, megbocsátotok. Ne arra várjatok, hogy felkeressenek benneteket, hanem legyetek elérhetők, hogy rátok találjanak! És tegyetek meg mindent, hogy a papok, diakónusok, szerzetesnők és szerzetesek, az apostolkodásban elkötelezett világiak sose érezzék magukat egyedül! Segítsetek nekik, hogy újraélesszék a reményt szolgálatuk különböző formáiban, és hogy ugyanazon küldetés részének érezzék magukat! Tudjátok mindig, fáradhatatlanul motiválni az embereket és a közösségeket, egyszerű módon utalva az evangélium szépségére!
Róma szegényei, a zarándokok, a látogatók, akik a világ minden szegletéből érkeznek ide, azt az anyaságot találják meg e város lakóiban, intézményeiben, pásztoraiban, amely az Egyház hiteles arca! A Salus Populi Romani, bizalmunk anyja vezessen és őrizzen meg bennünket mindig utunkon!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
