Itália földjére lépni még turistaként is több mint egyszerű utazási élmény. Nem túlzás, ha azt mondjuk: igazi életérzés.
A közismert olasz–amerikai játékfilm címe nem véletlenül lett Napsütötte Toszkána, Olaszországban tényleg sokat süt a nap, ez pedig kedvez a tengerparti fürdőzésnek, a szőlőtermesztésnek, a finom borok készítésének. Rengetegféle pizzát és spagettit is ehet, aki e mediterrán országba utazik… De ami talán mindezeknél is fontosabb: Itália az antik és a reneszánsz művészet kimeríthetetlen kincsesháza. Olyan sok ott a műemlék, hogy lehetetlen volna valamennyit országos nyilvántartásba venni.
Mi, magyarok is nagyon sok szálon kötődünk Olaszországhoz. Az elmúlt kétszáz évben sokan utaztak ki tőlünk Rómába hosszabb-rövidebb időre az ottani klasszikus művészet tanulmányozására. Voltak, akik kint is maradtak, mint például az idősebb Markó Károly, de tanulóéveik és itáliai utazásaik, kalandozásaik után a legtöbben hazatértek, és itthon fejtették ki munkásságukat. Ezek közé a művészek közé tartozott például Ferenczy István, Molnár-C. Pál, Egry József, vagy Aba-Novák Vilmos, hogy ezúttal csak ezt a néhány nevet említsem.
A Nemzeti Galéria mostani kiállítása rendkívül sokszínűen mutatja be az érdeklődő közönségnek a magyar művészek kötődését ehhez a csodás mediterrán országhoz. A nagyszabású tárlat címe: Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében.
A tárlat a 19. századtól, Ferenczy István Pásztorlányka (A szép mesterségek kezdete) című emblematikus szobrától egészen napjainkig, Benczúr Emese kortársművész cukorpapírkákból készített, nem túl igényes alkotásáig ível.
Ferenczyről mindenképpen érdemes megemlékeznünk. 1818-ban gyalog ment Rómába, az antikvitás hazájába. Hat évet töltött ott a dán mester, Thorvaldsen műhelyében, ahol márványba faragta a már említett Pásztorlánykát. 1824-ben hazaküldte Magyarországra az elkészült művet, amely nagy sikert aratott, amikor kiállították a királyi várban.
De miért is utazik az ember? Azért, hogy új inspirációkat nyerjen, s az új élmények, benyomások hatására szellemileg – és akár fizikailag is – megújuljon. „Firenzébe (…) művészembernek nem illik amúgy közönségesen beállítani, mint egy szimpla vizitre, ide csak zarándokolni illik” – idézte fel Lyka Károly Strobl Alajos szavait.
„A zarándoklás kifejezés, mint a szent helyek vallási, spirituális út során való felkeresése, érzékletesen festi le azt az általánossá váló, Itáliát övező szinte áhítatos tiszteletet, amely sok európai művészt és tanulmányait befejező tehetősebb utazót olasz földre vonzott. A művészek egykor gyalogszerrel mentek Itáliába, mára már a vasút és a repülés leegyszerűsítette és sokak számára elérhetővé tette az odajutást. A táj, a városok, a fények és a formák rögzítése az évszázadok során módosult: a vázlatkönyveket és az akvarelleket idővel fényképezőgépek és fotósorozatok váltották fel. Az új médium új látásmódot is hozott, de a folyamatosan mozgásban lévő művészek kíváncsisága állandó maradt. Számukra Itália és Olaszország egyszerre áhított és ismerős célpont, lüktető és inspiráló szellemi környezet” – olvashatjuk a tárlaton a magyarázó szövegek között.
A kiállítás igazi sztárja, ha lehet így mondani, Ligeti Antal (1823–1890), aki már 1860 körül felfedezte magának az olasz táj szépségeit. Az Agrigento (romantikus táj várrommal, 1860) című képe egyszerűen fogalmazva csodálatos. A festő, kihasználva a naplemente romantikáját, az aranybarna és a sárga árnyalataival fogalmazza meg vizuális mondanivalóját. Balra, a szikla tetején ókori templom oszlopmaradványaira figyelhetünk föl, jobbra, a sziklák és a zöldellő fák között egy szintén ókori, de jobb állapotban lévő templom romjai látszanak.
Ligeti Antal Taorminája jóval előbb keletkezett, mint Csontváry híres képe, A taorminai görög színház romjai. A szicíliai kisváros már a 19. század elejétől fontos úti célnak számított az európai művészek körében. Sokan tanulmányozták az ókori romokat és a környező természeti szépségeket. Taormina legismertebb látványossága a színház, melyet az időszámításunk előtti időkben a görögök építettek a hegyre, majd a rómaiak a saját igényeik szerint átalakították. Az antik romokat nemcsak Csontváry kereste fel, hanem Vaszary János is az 1936-os útja során. Őket azonban majdnem ötven évvel megelőzte Ligeti Antal, aki második itáliai útja során (1855–1856) látogatott el Taorminába. Amint a kiállításon megtudhatjuk, kalandos utazást élt át, hiszen abban az időben nem volt biztonságos egyedül bejárni Szicíliát. (Tegyük hozzá, a 20. században sem volt mindig az.) Ligeti csodálatos finomsággal nyúl az ecsethez, és puha vonásokkal részletezi a tájat, soha át nem lépve a jó ízlés határait. Ligetiről Antalról azt is muszáj megemlítenünk, hogy később, amikor a Nemzeti Múzeum gondnokaként dolgozott (ez a mai igazgatói pozíciónak felel meg), ő volt Munkácsy Mihály egyik, s talán legfontosabb mentora és biztatója.
A 19. század művészeinél maradva mindenképpen érdemes kitérnünk még idősebb Markó Károlyra. Amint már említettük, sokat élt Itáliában, persze időről időre hazalátogatott. Visegrád című festménye közismert. A kiállításon a Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel (1846), című képe egy meseszép blondelkeretben látható. Az alkotás naplementében jókedvűen táncoló alakokkal és persze a hegytetőn antik romokkal kápráztatja el a látogatót.
De lépjünk tovább, hiszen rengeteg itt a látnivaló. Csók István A tavasz ébredése (1900) című képe ténylegesen egyfajta életérzést fejez ki. Ez a kompozíció a századforduló dekoratív-szecessziós tendenciáit követi: az ábrándos ifjút és az éteri nőalakot virágba borult, idilli kert veszi körül. A korabeli divat szerint öltözött, aranysárga ruhás nő maga is szimbólum: a tavasz, a szerelem és a vágyak megtestesítőjeként, modern Vénuszként lép a férfi elé – és esetleg ihletőként a művész elé.
A kiállítás talán egyik legszebb képe Bernáth Aurél Genovai kikötő című alkotása. A nagy méretű képen sok minden látható, rengeteg hajó, nyeregtetős házak, magas hegyek. Jól kifejezi a mű, hogy Itáliában minden megtalálható egyszerre: tenger, pálmafák, hegyek, melyek legmagasabb szikláin még késő tavasszal is havat látni, a vízen tengerjáró hajók úsznak, míg strand és kávézó várja az embert a partokon.
Aba-Novák Vilmos 1929 és 1930 között, a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként tartózkodott Olaszországban. Sokat utazgatott, miközben számos vázlatot és rajzot készített, de a római múzeumok tanulmányozására is fordított némi időt.
Festményein a római műtermében dolgozott. Foglalkoztatta az architektonikus formák, az olasz városok ábrázolása: számos művet készített kikötővárosokról, halászfalvakról, középkori városokról. 1930 tavaszán Pátzay Pállal együtt látogatta meg a nagy történelmi múltra visszatekintő Subiacót, és még ugyanebben az évben festményt is készített róla. A madártávlatból látható, erőteljes színekkel megfestett kompozíció, amely a mostani tárlaton is látható, Aba-Novák olasz városokról készített vedutasorozatának egyik fontos darabja.
A kiállított mintegy százötven műtárgy között barabgolva mindenképpen kihagyhatatlannak számítanak Molnár-C. Pál képei, akinek művészete éppen a római ösztöndíja idején bontakozott ki. A tárlaton szerepel Angyali üdvözlet és Pulóveres Madonna című műve, melyek szintén római tartózkodása idején készültek. Ezeket a képtémákat többször is megfestette, nagy sikert aratott velük az 1930-as Velencei Biennálén, ahol a magyar és az olasz sajtó is rajongással fogadta.
A Nemzeti Galéria kiállításán a következőket olvashatjuk róla: „Műveinek szereplői – a keresztény ábrázolási hagyománytól eltérően – a 20. századi divatot idéző ruhát és frizurát viselnek, olykor a környezetük is modern. Molnár-C. tiszta színeit, az alakok arányait és vonalvezetését az olasz trecento és novecento inspirálta. Sajátos szentképeivel a magyar egyházművészet egyik megújítója, több ezer alkotást számláló életművével a 20. századi magyar művészet egyik legtermékenyebb festője lett.”
Nem hagyhatjuk ki az alkotók közül Vaszary Jánost sem, aki számtalan, színekben gazdag tengerparti képet festett, megörökítve a strandolókat, vízparti hangulatokat. Egyik képe mellett ezt olvashatjuk: „Velence, amely 1866-ban lett az Olasz Királyság része, a magyarok számára már a 19. században megközelíthető volt Triesztből hajóval és vasúton is. A kedvelt úti cél, a Lidó ábrázolásain a homok pasztellszínei versengenek a tenger és az égbolt kékjeivel és zöldjeivel. Az Adriai-tengerért és a Riviéra strandjaiért rajongó Vaszary János képein élénk színekben tobzódnak a ruhák, a kabinok, a napernyők, a halászbárkák és a vitorlák. Vaszary energikus ecsetkezeléssel festette meg a hétköznapok hedonizmusát, a napfényben és életörömben fürdőző strandolókat, akik – a festő szerint – »a nap fiai, a szín szerelmesei«”.
1883-ban megfestette a Lidót Mészöly Géza is a maga finom, érzékeny naturalizmusával. A tárlat kissé szokatlan képe az az alkotás, amit talán még sohasem láttunk kiállítva: Körösfői-Kriesch Aladár ábrázolása, amelyet három gyermekéről készített, amint a tengerparton játszanak. Mindhárman könnyed, légies, szellős, népies ruhában homokoznak a parton. Az önfeledten játszó Margit, Aladár, és Lajos vörössel hímzett kalotaszegi ruhát viselnek. Ebben is megmutatkozik a gödöllői művészeknek a magyar népművészet iránti érdeklődése.
Amikor a remekül megrendezett kiállítás végére érünk, egy kivetítőn részleteket láthatunk Fellini La dolce vita (Az édes élet) című filmjéből, amelyben Anita Ekberg és Marcello Mastroianni a főszereplők.
A katalógus és a kiállításenteriőr egy összefogott művészeti koncepció alapján formálódott, amely három, a mai hazai művészeti életben elismert alkotó, Albert Ádám, Fusz Mátyás és Visnyai Zoltán munkáját tükrözi.
A kiállítás kurátora Prágai Adrienn, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria művészettörténész munkatársa.
A Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében című kiállítás augusztus 23-áig látogatható a budavári Nemzeti Galériában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
