Az európai politikusok számos képviselője a kommunizmus diktatúrájának valamiféle változatát óhajtja ráerőltetni a világ általunk is lakott népességére.
Most, hogy túl vagyunk a parlamenti választáson mi, magyarok, s tapasztalatairól, gondolatairól szinte mindenki rendre beszámol a nyilvánosság előtt, azt látom, hogy leginkább a közelmúlttal foglalkoznak, arra tekintenek vissza az emberek, amikor véleményüket ismertetik. Én most sokkal inkább az úgynevezett rendszerváltozásunkig mennék vissza. Mégpedig azért, mert a múlt mindig üzen. Máig. Üzen például az elmulasztott, rendbe nem tett dolgok miatt. Azt az időt többen is kirablásunk kezdetének nevezték, s igazuk volt, már csak azért is, mert akkor történt, hogy „illetékeseink” külföldi kézre játszottak át mindent, amit csak lehetett.
Okos emberek azt mondják, ma ugyanez történik és történt például Ukrajna esetében is. Ám legalább nálunk nem tört ki háború. Sok idő telt már el azóta, de a máig vezető útról nem árt tájékoztatni az érdeklődőket. Nos, bizony megtapasztaltuk, hogy a művelt Nyugatnak mindig volt energiája, s van mindmáig, hogy olyan segítőket találjon velejéig erkölcstelen és térfoglaló eszméinek terjesztésre és annak igazságosként beállítására, mint például évekkel ezelőtt a mi köztársasági elnöknek is jelölt „hazatalálónk”, a sajtgyáros Róna Péter. Aki folyton hirdette a nyugati politikusok és a nyugati politika dicséretét, s bírálta az akkori kormányt, csak éppen azt nem értette az ember, hogy miért is települt haza, ha odaát mindent jobban csinálnak? A sajtot is. Válasz nem született.
Hozzá hasonlóan jól boldogultak sokan mások is, akik, ha külföldről jöttek, maximális előnyben részesültek az úgynevezett privatizáció során. Így esett meg, hogy a magyar nép szegényedett, a külföldiek meg gazdagodtak. Vélhetően ez volt a hátsó szándék. S még csak nem is ezek a jelenségek voltak a legbántóbbak, hanem azok, amelyek „harminc-akárhány” év múltán is kinyitják azt a bizonyos bicskát a zsebünkben. Például a közművek – áram- és gázszolgáltatás és -kereskedelem –, melyek működtetésében is nagyarányú részesedést szereztek ezek a „külföldiek”. Ezen tények indítóokait, no meg esetleges hátsó szándékait nem ártott volna a nyilvánosság előtt sem fellebbenteni.
De menjünk tovább! Ha a múltban kutakodunk, meg kell említenünk, hogy az úgynevezett rendszerváltás azt az „eredményt” is elhozta, hogy annak idején gátlástalan kirablóink még azt is megkísérelték, hogy megannyi alkalommal üzentek nekünk, hogyan kell viselkednünk, gondolkodnunk, s mihez kell tartanunk magunkat. Mert ők az okosok. Ez így megy mindmáig a magasságos unióban. Ám maradjunk még az ezredforduló idején! 2010-ben például, ha jól jegyzeteltem, július végén dühösen távozott az IMF és az EU küldöttsége Magyarországról, a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásairól. Az akkor újnak mondható Orbán-kormány beleegyezését akarták megszerezni a további gátlástalan pénzszivattyúzáshoz. Nem sikerült. Akkoriban még a közlekedésünk reformját is saját receptjeik szerint óhajtották volna kierőszakolni. Valamint további nadrágszíj-összehúzást javasoltak a kormánynak. Magyarán: kifosztásunk tervei akkorra már elkészültek.
Ám készülőben volt más is. Mindig elismétlem, hogy én civil szemmel és gondolkodásmóddal ítélem meg a történéseket. Nos, civilként is tudom, hogy az ördög a részletekben rejlik. S az úgynevezett civilek megnyilvánulási lehetőségét, véleményét az ördög nagyon is elrejti ezekben a részletekben. Így például amikor bizonyos Olaf Scholz nevű úriember, aki 2025 előtt Németország kancellárja volt, azt találta mondani, hogy „Európa akkor válhat a világ központjává, ha véget vet az önző határozatok önző blokádjának, egyes országok nemzeti külön útjának, mert ez az egész uniónak árt”. Tehát azt magyarázgatta, hogy az unió – saját szabályait megváltoztatva – szüntesse meg az egyes országok vétójogát az olyan döntésekkel, elképzelésekkel szemben, melyeket ők nem tartanak elfogadhatónak. Felejtsük el a korábbi szabályokat, s fogadjuk el mindig az „eus” okosok elképzeléseit. Csak és csakis az övékét. Ez ám az igazi demokrácia! Azóta is ilyen az élet a brüsszeli elit fészkeiben. Aki bírál, az nyomban kirekesztett lesz. S bár civilek vagyunk, de hülyék nem, így aztán uniós múltunk éveiben keserűen tapasztaljuk mindmáig, hogy a mézesmadzagok orrunk előtti elhuzigálásának ideje már lejárt. Nem hiszünk már ezeknek a háborús fenekedőknek, a gazdasági fenekedőknek sem, s egyáltalán, ennek a sok-sok hiteltelen okoskodónak.
Néhány évvel ezelőtt már megírtam, hogy az európai politikusok számos képviselője a kommunizmus diktatúrájának valamiféle változatát óhajtja ráerőltetni a világ általunk is lakott népességére. Csakhogy mi ezt nem fogadjuk el, ezért aztán lássuk be, cseppet sem könnyű a dolgunk és létünk ebben a velejéig elromlott Európai Unióban.
S most a napokban aztán ránk szakadt a történelem! Hogy ezek után pusztulunk-e vagy tisztulunk, annak elemzését szakértőkre bíznám. Én maradok annál az elvnél, hogy a mostani választáson számos kérdés maradt a választókban. Például hogy vajon azok a bizonyos hazánkon átgördülő dollárok végállomása hol volt? Pártoknál? Melyiknél? Válasz nincs. Nem tudjuk. Megválaszolatlan kérdést persze még számtalant tudnék feltenni, ám nem óhajtanám fárasztani a tisztelt olvasót. S mivel ígértem, hogy nem a lezajlott országgyűlési választást illető kérdőjelekkel szeretnék foglalkozni, hanem inkább az eseményeknek akár a nem is oly régmúltba visszanyúló történéseivel, amelyek persze a mostani napoknak is „üzennek”, vagy legalábbis segítenek megérteni, hogyan jutottunk el idáig, s egyáltalán miből fakadt a jelen napok története és történelme.
Egy bizonyos Vlagyimir Bukovszkijt hívtam segítségül, aki már hét éve elhunyt, s ő volt az egyik legismertebb egykori szovjet emigráns, valamint emberjogi aktivista, s nem éppen a hatalom kegyeltje, viszont igen okos ember, aki így szólt a jelen történelmünket is meghatározó európai helyzetről: „Nem igazán érthető számomra, hogy miután végre eltemettük a Szovjetuniónak nevezett monstrumot, egy másik, hozzá hasonló monstrumot, az Európai Uniót éppen most építsenek fel. De mégis, mi ez az EU pontosan? Talán ha összevetjük kicsit a szovjet verzióval, abból megkaphatjuk a választ. A Szovjetuniót 15, soha meg nem választott ember irányította, akik egymást nevezték ki a pozíciókra, és akik nem tartoztak elszámolással senkinek. Az EU-t két tucat, soha meg nem választott ember irányítja, akik egymást nevezik ki a pozíciókra, titokban találkozgatnak, és nem tartoznak elszámolással senkinek, és akiket semmi lehetőségünk nincs leváltani. Erre valaki azt mondhatja, de hát az EU-nak van egy megválasztott parlamentje! A Szovjetuniónak is volt egy parlamentfélesége, a SZU Legfelsőbb Tanácsa. Annyi volt a dolga, hogy lepecsételte a politikai döntéseket, amiket fent meghoztak. Pontosan annyi, mint az EU parlamentjének, ahol a kamarában a felszólalási idő limitált, és a legtöbbször egy percre korlátozódik fejenként. Az EU-ban sok száz és ezer eurokrata van, mindegyik hatalmas fizetéssel, személyzettel, szolgákkal, bónuszokkal, előjogokkal, egy életre szóló mentelmi joggal, és ezeket csak az egyik pozícióból a másikba rakják át, függetlenül attól, jól végzik-e a feladataikat vagy sem. Hát nem pont olyan, mint a volt szovjet rezsim? Dehogynem! Az EU nem más, mint a régi szovjet modell, csak nyugati köntösbe öltöztetve. De ugyanúgy, ahogy a Szovjetunió, az EU is magában hordozza saját pusztulásának csíráit.”
Nem idézek többet Bukovszkij írásából, de megannyi alkalommal meg kellett állapítanom, hogy éleslátása páratlan. Ez önmagában is vigasz lehet azoknak, akik azt látják, hogy a világunk valamifajta kátyúban van, s többnyire tehetségtelen vezetői egyvalamitől félnek igazán, ez pedig nem más, mint az országok és a benne lakók függetlensége. Így aztán ismét, „független gondolkodóként” csak annyit tudok a fentiekhez hozzátenni, amit már sokszor idéztem ilyen-olyan cikkeimben, azaz Molnár Ferenc csodás A Pál utcai fiúk című regényében olvasott mondatot, miszerint: „Elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet.” Ehhez már csak annyit teszek hozzá, hogy egy újabb nagyszerű embertől, Wittner Máriától is idézek valami igaz és lélekemelő gondolatot. Az egyik jelszava ugyanis az volt: „Ha körülöttem hazudoznak, akkor is kimondom az igazságot.” Ez a tisztulás. Íme a feladat!
Kondor Katalin
A szerző újságíró
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
