Április 26-án, húsvét negyedik vasárnapján délelőtt a Szentatya tíz papot szentelt a római egyházmegye számára a Szent Péter-bazilikában. Beszédében többek között arra buzdította őket, hogy ne csak „jó papok” legyenek, hanem „tisztességes, készséges polgárok is, akik a békét és a társadalmi barátságot építik”.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Ezzel a köszöntéssel különösen azokhoz fordulok, akiket most mutattak be, és papszentelésben fognak részesülni, családtagjaitokhoz, Róma papjaihoz – akik közül sokan húsvét negyedik vasárnapján saját szentelésükről is megemlékeznek –, és mindnyájatokhoz, akik jelen vagytok!
Ez egy életben bővelkedő vasárnap! Még ha a halál körülvesz is bennünket, Jézus ígérete már most beteljesedik: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). A fiatalok készségében, akiknek pappá szentelését kéri ma az Egyház, nagylelkűséget és nagyfokú lelkesedést látunk. Amikor ilyen sokan – és sokfélék – egybegyűlünk az egyetlen Mester körül, olyan erőt tapasztalunk, amely megújít bennünket. Ez a Szentlélek, aki személyeket és hivatásokat összekapcsol a szabadságban, hogy senki se éljen többé önmagának. A vasárnap – minden vasárnap – kihív bennünket az elszigeteltség, a bezárkózás „sírjából”, hogy találkozzunk a közösség kertjében, melynek a Feltámadott az őrzője.
A papi szolgálat – melyről e testvéreink hivatása elgondolkodtat bennünket – közösségi szolgálat. A „bőségben való élet” ugyanis a Fiú személyével való egészen személyes találkozásban érkezik el hozzánk, de azonnal megnyitja szemünket a testvérekből álló népre, akik már megtapasztalják vagy még keresik azt a „hatalmat, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12). Ez tehát a papi élet egyik első titka. Kedves szentelendők,
Ég és föld között nincs ellentét, sem versengés: Jézusban örökre összekapcsolódnak. Ez az élő és dinamikus misztérium felbonthatatlan szeretetre kötelezi a szívet: elkötelezi és betölti. Kétségtelen, hogy miként a házastársak szeretetét, úgy az Isten országáért vállalt cölibátust éltető szeretetet is őrizni kell és mindig meg kell újítani, mert minden valódi szeretet idővel válik éretté és termékennyé. A szeretet sajátos, kényes, nehéz módjára kaptatok meghívást, s még inkább arra, hogy engedjétek magatokat – szabadon – szeretni. Olyan módon, amely nemcsak jó papokká tehet benneteket, hanem tisztességes, készséges polgárokká is, akik a békét és a társadalmi barátságot építik.
Ezzel kapcsolatban szíven üt bennünket az imént hallott evangéliumban (Jn 10,1–10), amikor Jézus erőszakos alakokra és cselekedetekre utal: közé és az általa szeretett emberek közé ugyanis idegenek, tolvajok és rablók törnek be, akik áttörik a határokat; csak azért jönnek – mondja Jézus –, „hogy lopjanak, öljenek és pusztítsanak” (Jn 10,10), és mindenekelőtt más hangjuk van, mint az övé, nem felismerhető (vö. Jn 10,5). Az Úr szavaiban nagy realizmus van: ismeri annak a világnak a kegyetlenségét, amelyben velünk együtt járja utunkat. Szavaival az agresszió testi formáira utal, de mindenekelőtt a lelkiekre. Mindez azonban nem téríti el attól, hogy odaadja életét. Ezeknek a tetteknek az elítélése nem válik lemondássá, a veszély nem készteti menekülésre. Ez tehát a papi élet második titka:
Az élet Ura az, aki meghív bennünket. A rátok bízott szolgálat, kedves testvéreim, a magát veszélyek között is biztonságban tudó ember békéjét adja nektek.
A biztonság iránti igény ma gyakran agresszívvá teszi a lelkeket, magukba zárja a közösségeket, ellenségek és bűnbakok keresésére késztet. Gyakran félelem vesz körül bennünket, s a félelem talán bennünk is ott van. Biztonságotok ne a szerepetekben legyen, hanem Jézus életében, halálában és feltámadásában, abban az üdvösségtörténetben, amelynek népetekkel együtt részesei vagytok. Ez az üdvösség már most működik abban a sok jóban, ami csendben a jóakaratú emberek között történik, a plébániákon és azokban a közegekben, amelyeknek útitársául szegődtök. Amit hirdettek és ünnepeltek, a nehéz helyzetekben és időkben is megőriz majd benneteket.
Azok a közösségek, ahová küldenek benneteket, olyan helyek, ahol a feltámadt Jézus már jelen van, ahol sokan már példamutató módon követték őt. Felismeritek majd a sebeit, a hangját, és találtok majd olyanokat, akik megmutatják őt nektek. Olyan közösségek ezek, amelyek titeket is segítenek szentté válni! Ti pedig segítsetek nekik, hogy egységben járjanak Jézus, a jó pásztor mögött, hogy a feltámadó és önmagát közlő élet helyeivé – kertjeivé – váljanak. Gyakran az embereknek egy olyan hely hiányzik, ahol megtapasztalhatják, hogy együtt jobb, együtt szép, együtt lehet élni.
Az egybegyűjtés mindig és újra az Egyház elindítása.
Jelentőségteljes az evangéliumban az a kép, amellyel Jézus egy ponton önmagáról kezd beszélni. „Pásztorként” írja le magát, de hallgatói mintha nem értenék. Ezért változtat a képen: „Bizony, bizony, mondom nektek: én vagyok a kapu a juhok számára” (Jn 10,7). Jeruzsálemben volt egy kapu, amelyet éppen így neveztek: „a juhok kapuja”, a Beteszda fürdő közelében. Ezen keresztül vitték be a templomba a juhokat és bárányokat, amelyeket előbb a vízben megmostak, majd feláldoztak. Magától értetődő, hogy a keresztségre gondolunk.
„Én vagyok a kapu” – mondja Jézus. A szentév megmutatta, hogy ez a kép ma is milliók szívéhez szól. Évszázadokon át a kapu – gyakran valódi díszkapu – hívogatott arra, hogy átlépjük az Egyház küszöbét. Bizonyos esetekben a keresztelőkutat kívül építették meg, mint az ősi juhfürdőt, amelynek oszlopcsarnokaiban „nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták, bénák” (Jn 5,3). Kedves szentelendők,
A többi megkeresztelttel együtt nap mint nap átlépitek majd a Misztérium küszöbét, azt a küszöböt, amely Jézus arcát és nevét viseli. Sose rejtsétek el ezt a szent kaput, ne zárjátok el, ne akadályozzátok azokat, akik be akarnak lépni! „Magatok nem mentek be, akik meg bemennének, azokat akadályozzátok” (Lk 11,52): ez Jézus keserű szemrehányása azoknak, akik elrejtették annak az átjárónak a kulcsát, amelynek mindenki számára nyitva kellett volna állnia.
Ma különösen, amikor a számok azt sugallják, hogy az emberek eltávolodnak az Egyháztól, tartsátok nyitva a kaput! Engedjétek be az embereket, és legyetek készek kimenni hozzájuk! Ez egy újabb titka életeteknek: ti csatornák vagytok, nem szűrők! Sokan azt hiszik, már tudják, mi van a küszöbön túl. Magukkal hozzák emlékeiket, talán egy távoli múltból; gyakran van bennük valami élő, ami nem hunyt ki, és vonzza őket; néha azonban valami más van bennük, ami még vérzik és tiltakozik.
Ti mindenkiéi vagytok és mindenkiért vagytok! Ez legyen küldetésetek alapvető arculata: szabadon hagyni a küszöböt, és rámutatni, túl sok szó nélkül.
Jézus hangsúlyozza és konkrétan kimondja: „Én vagyok a kapu: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál” (Jn 10,9). Ő nem fojtja el szabadságunkat. Vannak fojtogató kötődések, olyan társaságok, amelyekbe könnyű belépni, de amelyekből szinte lehetetlen kilépni. Az Úr Egyháza nem ilyen, az ő tanítványainak közössége nem ilyen. Aki üdvözül, mondja Jézus, „ki- és bejár, s legelőre talál”. Mindannyian menedéket, megnyugvást és gyógyulást keresünk: az Egyház kapuja nyitva áll. Nem azért, hogy elszakítson az élettől:
Kedves testvéreim, menjetek ki, és kultúrát, embereket, életet találtok! Csodálkozzatok rá arra, amit Isten úgy növeszt, hogy mi nem vetettük el. Akikért papok lesztek – világi hívők és családok, fiatalok és idősek, gyermekek és betegek – olyan legelőkön élnek, amelyeket ismernetek kell. Néha úgy tűnik majd, hogy nincs hozzá térképetek. De a jó pásztornál megvannak, akinek oly ismerős hangjára figyelnetek kell. Milyen sokan érzik ma elveszettnek magukat! Sokaknak úgy tűnik, hogy már nem tudnak tájékozódni. Ezért nincs értékesebb tanúságtétel annál, mint amely így vall: „Zöldellő mezőkön terelget engem, csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti. Az igazság ösvényén vezet engem, az ő nevéért” (Zsolt 23,2–3). Az ő neve Jézus: „Isten megment!” Ennek vagytok tanúi. „Jóságod és irgalmad kísér életemnek minden napján” (Zsolt 23,6). Testvéreim, kedves fiatalok: így legyen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
