A magyar szisztéma a stabil kormányozhatóságot előnyben részesíti az arányos népképviselettel szemben.
Arról, hogy mi, miért és hogyan történt (történhetett) április 12-én Magyarországon, még sokan sokat fognak írni, beszélni, töprengeni, elemezni, és persze vitatkozni. Egyetértek azokkal, akik szerint az első lépés a helyzetértékelés. Ahogy Kemény Zsigmond írta az 1848–1849-es forradalom után híres röpiratában: „Konstatírozni szükség helyzetünket. Nyilatkoznunk kell. (…) Akár örvendünk, akár bánkódunk a nagy változásokon, melyek bekövetkeztek – ösmernünk kell azokat.”
Az, hogy mi történt április 12-én, többféle szempontból és módon megközelíthető és értelmezhető. Én itt most csupán egy aspektusból írok az országgyűlési választásról: hogy a választási rendszernek milyen szerepe és hatása volt a végeredmény kialakulásában. Hiszen sokan nem értik, hogyan lehetséges az, hogy a választást megnyerő Tisza Párt az összes listás szavazat 53,18 százalékával megszerezte az összes parlamenti képviselői hely 70,85 százalékát, míg a második helyen végző Fidesz–KDNP a szavazatok 38,61 százalékával a mandátumok mindössze 26,13 százalékát.
Miért van a listás szavazatok közötti kevesebb, mint 15 százalékpontos különbséggel szemben majdnem 45 százalékpontos – azaz háromszoros (!) – különbség a két párt mandátumai között? Nincs itt valami hiba? Vagy legalábbis anomália?
Az április 12-i választás eredményeként hamarosan megalakuló új Országgyűlésben lesz egy kétharmadosnál nagyobb többséggel rendelkező domináns párt, egy középpárt és egy mikropárt. A parlamenti mandátumok száma, illetve aránya nem teljesen a választói akarat következménye, hanem a választási rendszerben lefektetett mandátumszámítási elvek és módszerek által determinált módosítás (az összválasztói akaratot módosító mechanizmus) eredményeként előállt képlet. Néhány napja itt megjelent cikkében ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász is felhívta a figyelmet arra, hogy a Tisza Pártnak nincs tényleges kétharmados választói támogatottsága – a parlamenti kétharmadot annak a választási törvénynek köszönheti, amely a Fideszhez köthető és a győztes pártot rendkívül előnyös helyzetbe hozza.
Magyar Péter tehát elfogadja a korábban elátkozott választási törvény adta privilegizált helyzetet, de azt rögzítsük: forradalmi helyzetről szó sincs Magyarországon.
A szavazatszámok alapján természetesen nem vitatható, hogy a Tisza Párt a választók akaratából április 12-én abszolút többséget és ezzel a legitim kormányzásra való demokratikus felhatalmazást kapott. A kétharmados mandátumtöbbség sem vonható kétségbe – a jelenleg hatályos választási rendszer alapján. Az viszont komolyan vitatható, hogy ez a választási rendszer alkalmas-e a magyar választók kinyilvánított politikai akaratának pontos, adekvát, hiteles, azaz legitim megjelenítésére, illetve érvényesítésére.
Mindazonáltal ez a választási rendszer nem a Fidesz „találmánya”, hanem alapjában véve és lényegét tekintve az 1989–90-es rendszerváltoztatás során az akkori állampárt és a demokratikus ellenzéki pártok között létrejött politikai kompromisszum eredménye.
Azóta létezik és működik Magyarországon a sajátos, vegyes választási rendszer, amely két fő elv: a többségi és az arányossági kombinációjával váltja mandátumokra a szavazatokat.
A többségi elvet az egyéni választókerületek érvényesítik, ahol az országosan legtöbb szavazatot elérő párt képviselőjelöltjei általában aránytalanul sok mandátumot szereznek. Igaz, ezt korábban némileg korrigálták a vesztes jelöltekre eső maradékszavazatokra épített kompenzációs (országos) listán kiosztott mandátumok. Az arányossági elvet a területi pártlisták képviselték, az azokra leadott szavazatok országos aránya alapján részesültek mandátumban a pártok.
Mivel az 1990–2010 közötti Országgyűlés összesen 386 képviselői helyéből 176-ot (45,5 százalék) az egyéni kerületi rendszerben, legfeljebb 152-t (39,3 százalék) a területi pártlisták alapján osztottak szét (a maradék 15 százalékot a kompenzációs listáról), választási szakértők szerint
a magyar választási rendszer inkább a többségi, mint az arányos rendszerekhez áll közelebb. A magyar megoldás a szilárd parlamenti többséget, a stabil kormányozhatóságot előnyben részesíti az arányos népképviselettel szemben.
Ennek köszönhetően az elmúlt harminchat évben valamennyi kormány (régiónkban egyedüliként!) kitöltötte a négyéves ciklusát.
Ráadásul
2010 után a kétharmados parlamenti többséget szerző Fidesz úgy módosította a választási rendszert, hogy azt tovább tolta az arányos képviselet felől a többségi elv irányába, így az a korábbinál is nagyobb mértékben preferálja, honorálja a győztes pártot. Emiatt már 40–50 százalék közötti pártlistás eredménnyel is könnyen el lehet érni a kétharmados mandátumarányt,
mint ezt a Fidesz esetében 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is láttuk. Igaz, ennek az is feltétele, hogy a győztes és a második helyen végző párt(szövetség) között legalább 10-15 százalékpontos különbség legyen a szavazatok arányában (például 2022-ben mintegy húsz százalék volt).
E kis választási matematika konklúziója: április 12-én – rekordmagas választási részvétel mellett – a (levélszavazatokkal együtt) több, mint 6,3 millió magyar választópolgár több, mint fele a Tisza Pártra, tehát a kormányváltásra szavazott. A „rendszerváltást” – az elmúlt tizenhat évben felépített NER lebontását – lehetővé tevő kétharmados parlamenti többséget azonban nem csupán a választók összesített akarata, hanem az 1989–90-ben létrehozott vegyes és 2010 után a többségi elvet erősítő, az aránytalan népképviselet irányában tovább módosított választási rendszer „állította elő”. Ez tette lehetővé, illetve mozdította elő az inga radikális kilengését ahogy korábban (1994 és 2010), úgy most is az ellentétes irányba.
Ahhoz, hogy a domináns – már-már egypártrendszerhez közelítő – parlamenti képlet a jövőben kisebb eséllyel állhasson elő, és egy
kiegyensúlyozottabb, valóban plurális, hatékony fékekkel és ellensúlyokkal rendelkező politikai mező alakuljon ki, választási rendszerünket a többségi elvtől közelíteni kellene az arányosság elvéhez. Ez persze komoly önmérsékletet, önkorlátozást igényelne a most domináns hatalmi pozícióba kerülő politikai erőtől.
Ennél azonban vélhetően vonzóbb alternatíva az új miniszterelnök számára, ha a XIX. századi másfél évtizedes Tisza-korszak – és a tizenhat évi Orbán-rendszer után – ő akár egy újabb másfél évtizedes Tisza-korszak „generálisa” lehet. Kérdés, a magyar választópolgárok többsége – még a most a Tiszára szavazók hatalmas, de roppant heterogén tábora is – tényleg, komolyan ezt kívánja-e?
Azok a „protest” szavazók, akik április 12-én kinyilvánították, hogy elég volt úgymond a diktatúrából, a Fidesz-önkényuralomból, mikor fogják majd ugyanezt gondolni és mondani a Tisza-kormány korlátlan hatalmáról? Nyilván ez is kiderül előbb-utóbb. Mert ahogy Petőfi írta:
Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az.
Deák Ferenc régi, bölcs intelme pedig mindig időszerű: a rosszul begombolt mellényt újra kell gombolni. Egyszer – talán négy, netán nyolc év múlva, de lehet, hogy hamarabb – eljöhet ennek is az ideje.
Faggyas Sándor – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
