Rubovszky Rita, a Ciszterci Iskolai Főhatóság igazgatója április 24-én délután nyitotta meg a Pannonhalmi Főapátság „Iskola a láthatáron” című, a 2026-as ISKOLA tematikus évad időszaki kiállítását. Rubovszky Rita a megnyitó alkalmán túlmutató beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.
Különös helyzetben állok most Önök előtt. Egy olyan térben, mint a Pannonhalmi Főapátság, ahol az idő nem múlik, hanem rétegződik, és ahol a közelgő jubileum – a Bencés Rend 1500 éves fennállása – nemcsak ünnep, hanem tükör is.
A kiállítás címe, Iskola a láthatáron, természetesen megidézi a Iskola a határon világát. De számomra ez az elmozdulás a „határtól” a „láthatárig” nem irodalmi játék, hanem nagyon is személyes és nagyon is aktuális kérdés. Inkább kérdés, mint állítás. Mert ma mintha az iskola – és talán az, amit az iskola jelent – valóban kikerült volna a látómezőnkből.
Az elmúlt időszakban az én személyem körül kialakult polémia – amely sokak számára talán ismerős – valójában nem rólam, hanem erről a hiányról szólt.
Ez a vita – a sajtóban és a közösségi felületeken zajló, olykor indulatos népgyűlés – azonban furcsa módon éppen azt hagyta ki, amiről beszélni látszott. Az iskola nemhogy a láthatáron nem volt, de még a határon sem. Nem az iskoláról vitatkoztunk. Nem a mindennapjairól, nem a valóságáról.
Hanem képekről. Elképzelésekről. Vágyakról és félelmekről.
Ez fájdalmas tapasztalat volt. Egy olyan országban különösen, amely sokszor hordozza magában a feldolgozatlan múlt reflexeit, egyfajta közös, poszttraumás érzékenységet. De minden fájdalma ellenére ez a reakció mégis beszédes volt.
Mert kirajzolt három olyan fókuszt, amely köré ezek a kimondott és kimondatlan gondolatok rendeződtek.
A reményt. A sebezhetőséget. És a perifériát.
Ez a kiállítás számomra azért fontos, mert ezeket a fókuszokat áthelyezi a művészet terébe. Oda, ahol nem kell azonnal állást foglalni. Ahol nem kell győzni. Ahol nem kell leegyszerűsíteni.
Ahol lehet nézni.
A reményt – mint valamit, ami nem naivitás, hanem kitartás.
Amikor az iskolára gondolunk, történetek sokasága jut eszünkbe. Jó és rossz élmények nem egymást váltják, hanem egymást egészítik ki. Ottlik Géza ezt a kettősséget a „sár és hó” képével ragadta meg: a sár a kiszolgáltatottság, a fegyelmezés, a nehézség világa, míg a hó az emlékezet jótékony takarója, amely elviselhetővé, sőt értelmezhetővé teszi a múltat.
És ebben a térben különös súlya van Szent Benedek örökségének is. A regulája nem tökéletes embereknek íródott, hanem esendő közösségeknek. A remény itt nem absztrakció, hanem gyakorlat: a mindennapi újrakezdés lehetősége.
A sebezhetőséget – mint az emberi lét alapállapotát, nem pedig gyengeséget.
A kiállítás egyik legerősebb tengelye a sebezhetőség tapasztalata. Gálik András és Havas Bálint, a Kis Varsó alkotói Tulajdonság című művükben tizenkét, tornaruhában álló fiú gipszszobrát állítják elénk. Ez a látvány egyszerre idézheti fel a katonás rendet, a fegyelmezett testeket, és talán saját gyermekkori emlékeinket is – akár a reggeli futások kényszerét, amely Iskola a határon lapjairól is ismerős lehet.
Ebben a kontextusban különös jelentőséget kap Forgács Péter 1974 és 1978 között alsó tagozatos gyerekekkel folytatott esztétikai nevelési kísérletének dokumentációja is, amely a 20. századi alternatív pedagógiai gondolkodás érzékeny lenyomata. És Fátyol Viola könyvobjektjei, kollázsai, amelyek a nevelés és gondoskodás kérdését egy intimebb, személyesebb síkon közelítik meg.
Mindezek a művek arra emlékeztetnek bennünket, hogy a nevelés nem steril folyamat. Sebezhető testek, alakuló identitások, és sokszor kimondatlan tapasztalatok tere.
És a perifériát – mint olyan helyet, ahonnan néha tisztábban látszik a középpont.
A periféria az a hely, amelyet gyakran hiánynak érzékelünk, pedig lehet nézőpont is. Ferenc pápa gyakran beszél a perifériák teológiájáról: arról, hogy a világ és az egyház megértéséhez nem a középpontból, hanem a peremek felől kell közelítenünk. Onnan, ahol a tapasztalat élesebb, ahol a kérdések nem elméletiek, hanem egzisztenciálisak.
Ebben az értelemben az iskola sem a hatalomgyakorlás tere. Nem egy központ, amelyből rendet osztunk szét. Sokkal inkább határhelyzetek sora: találkozásoké, ütközéseké, átmeneteké. Olyan tér, ahol különböző világok érnek össze – és ahol éppen ebből a feszültségből születhet meg a megértés.
Mert az iskola – ha valóban az – nem birtok, hanem folyamat. Nem lezárt rendszer, hanem közeledés. Valami, ami mindig egy kicsit a láthatáron marad.
Köszönöm, hogy ma este együtt közelítünk ehhez a láthatárhoz.
Fotó: Simon Zsuzsi/Pannonhalmi Főapátság
Magyar Kurír
(ki)
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
