Most, hogy ömlenek az elemzések, nyilatkozatok a kormánypártok brutális vereségéről, egyre-másra belefutok egy olyan narratívába, amely a vereség egyik okának az állam és a történelmi egyházak (főleg a katolikus és református) túlságos összefonódását tartja. Ennek az összefonódásnak a példájaként az egyházaknak juttatott állami támogatásokat szokás felhozni.
Most, hogy ömlenek az elemzések, nyilatkozatok a kormánypártok brutális vereségéről, egyre-másra belefutok egy olyan narratívába, amely a vereség egyik okának az állam és a történelmi egyházak (főleg a katolikus és református) túlságos összefonódását tartja. Ennek az összefonódásnak a példájaként az egyházaknak juttatott állami támogatásokat szokás felhozni.
Kétségtelen, hogy felerősödött az egyházfinanszírozással kapcsolatos egyházellenes hangulat. Viszont rendre elfelejtődik, hogy a rendszerváltás után nem volt olyan politikai erő, amely az egyházak politikafüggetlen finanszírozását meg akarta vagy meg tudta volna oldani. Így az egyházak – akaratuktól függetlenül – valóban függő helyzetbe kerültek. Miből gondolja bárki is, hogy az egyházaknak az jó, ha folyton azt kell lesniük, milyen a politikai széljárás? A magam részéről nagyon örülnék, ha a Tisza Párt kétharmados felhatalmazással – szakítva az eddigi gyakorlattal – egyszer s mindenkorra megteremtené az egyházfinanszírozás politikafüggetlen modelljét.
Annak megítélésében pedig, hogy az Orbán kormány valóban öntötte-e a pénzt a történelmi egyházakba – nem mellesleg közfeladatot ellátó iskolákba, szociális intézményekbe – ,s az egyházak ezt bűnös módon elfogadták, javasolnék egy csipetnyi méltányosságot.
Ugyanis az rendre-másra feledésbe merül, hogy az egyházak finanszírozása azért vált szükségessé, mert a kommunista diktatúra tönkretette őket. Földjeiket elvették, társadalmi bázisát szétverték, évszázados iskoláit bezárták, értelmiségét lefejezték, tagjait megfélemlítették. Ugyan hogyan maradt volna az egyházakban annyi erő, hogy évszázados infrastruktúrájukat újraépítsék és fenntartsák? Vajon ki lehet-e fejezni pénzben azt az irtózatos eszmei kárt, amelyet az egyházak a múlt század másik felében elszenvedtek? Aztán jött a rendszerváltás, teljes kárpótlás nem történt, történelmi jóvátételről nem is beszélve.
A csipetnyi méltányosság pedig az lenne, ha azok, akik most dühösek az egyházakra, figyelembe vennék azt az iszonyú méltánytalanságot, amit a kommunizmus az egyházakkal szemben elkövetett.
Ezzel pedig nem akarom az egyház bűneit takargatni. Vannak. De az sem járja, hogy az egyházak azért is bűnhődjenek, mert kifosztottságuk miatt nem képesek önerőből fenntartani történelmi örökségüket.
Noha jómagam, mint fentebb írtam, nem vagyok maradéktalanul elégedett a jelenlegi egyházfinanszírozási modellel, mert ez folytonos kiszolgáltatottságot jelent, köszönöm Orbán Viktornak, hogy a kereszténység történelmi szerepének kérdését civilizációs kérdésként értelmezi, és ennek az európai politikai térben hangot is tud adni. Lehet, hogy ez a világkép most vereséget szenvedett, de történelmi távon számomra nem kérdéses, hogy a keresztény civilizációhoz való viszony fogja eldönteni Európa sorsát.
Köntös László
(A szerző református lelkipásztor, publicista)
Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
