Ferenc pápa egy éve, 2025 húsvéthétfőjén – ami akkor április 21-ére esett – adta vissza lelkét a Teremtőnek. Az alábbiakban Wappler Ádám egyetemi oktató, teológus írását tesszük közzé az évforduló kapcsán.
Amikor az értékek sérülnek, szükség van a prófétai hangokra.[1] Ez akár önvallomás is lehetett volna Ferenc pápától a saját küldetéséről. Már egy év telt el halála óta, és talán még nem is sejtjük, de Ferenc pápa az elmúlt évezred egyik legnagyobb hatású és jelentőségű pápájaként vonul be a történelembe.
Gyakran emlegette, hogy „vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül.”[2] Szimbolikus, hogy pápai szolgálatát a „Buona sera!” („Jó estét!”) egyszerű köszöntéssel kezdte, 13 évvel később pedig a „Buona pasqua!” (Áldott húsvétot!”) szavakkal zárta. Ezzel nemcsak keretet adott pápaságának, de
Így pápai szolgálata azzal a húsvéti örömmel zárult, amivel kezdődött: Evangelii gaudium, Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításának már a címet adó kezdő szavaival is világossá tette azt az egyházképet és utat, amit irányul kijelölt az elkövetkező évekre, mára is. Az emlékezés így válik emlékeztetéssé, ami azért fontos és érdemes, mert Ferenc pápa ideje és műve olyan lehetőséget nyújtott, amit talán már túl sokszor elszalasztottunk.
Abban az eredeti meggyőződése szerinti gyakorlatban ragadhatjuk meg ezt, hogy nem teret foglalt és időt sajátított ki, hanem folyamatokat indított el, amelyek visszafordíthatatlanul kibontakoztatásra és továbbszövésre várnak.
meghívás a keresztény üzenet harmonikus teljességére, hogy az felváltsa azt a gyakorlatot, amelyben „többet beszélünk a törvényről, mint a kegyelemről, többet az Egyházról, mint Jézus Krisztusról, többet a pápáról, mint Isten Igéjéről.”[3] Műve az Egyház frissességének és az „evangélium illatának” visszahozatala, elmozdulás a kazuisztikából és a merev sémák mentén való gondolkodástól Isten népének megértése felé, a már ismert területen való túllépés a perifériák és a frontvonalak felé.
Mindig is jellemezte az az éleslátás, amely képes meglátni azokat a kicsiket, szegényeket, akiket elrejtenek szemünk elől, vagy akik elől mi magunk takarjuk el szemünket.
a látszat helyett a lényeget, az álarcok mögött a valóságot, a múlt restaurálása helyett a jövő horizontját, izmusok oldalai helyett a testvéreket. A Szent Ignác-i megkülönböztetés művészete ez, amely nem hagyja figyelmen kívül a dolgok és emberi élethelyzetek sokszor drámai összetettségét.
Mindez olyan stílust és felfogást hagyományoz az Egyházra, amely a távollevőt és félreesőt keresi és meg is találja, amit nem kápráztat el a formalizmus és a számok bűvölete, és ami nem saját magát csodálja, hanem odaadja magát. A ferenci egyházat a doktrinális és morális kategorizálás és elemzés helyett az evangelizáció, a megrögzött kontroll helyett a kegyelem közvetítésén való fáradozás határozza meg.
Fáradhatatlanul ismételte, hogy „a remény nem csal meg” (Róm 5,5), és visszatérően hangsúlyozta Isten „stílusát”: közelség, gyöngédség, együttérzés. Ezekről nemcsak beszélt, hanem hiteles tanúságot tett a valóságból kiinduló, hatalmas pasztorális érzékével.
Ferenc pápa nyomán visszatért az Isten népe teológiai fogalma, valamint annak teoretikus értelmezései helyett konkrét valósága, hangsúlyozva, hogy az egyház nem „múzeumi tárgy vagy kevesek tulajdona”[6], hanem mindenki Egyháza, ahol a maga fáradságos életével mindenkinek helye van az asztal körül. Így a papság feladatát is világosan kijelölte: bürokratikus, hivatali funkcionalizmusra redukált és a néptől elszakadt egyházi szolgálat helyett emberek között lenni, nem pedig az emberek felett. Egyértelművé tette, hogy az Isten iránti szeretet az ember iránti szeretet (vö. Mt 25,31–46), vagyis „inkább a felebarát iránti irgalmasság, mint a kultusz tettei.”[7]
Azért, hogy megtanuljunk együtt járni egy szolidáris és testvéri világ felé, Ferenc felpezsdítette az egyház ősi gyakorlatát, a szinodalitást, nemcsak az egyház javára és az egyházi viszonyok, működés- és stílusbeli utak módszerének fejlesztéseként, „hanem az emberiségnek tett szolgálatként is, amely oly gyakran megdermedt véleménykülönbségekbe van zárva.” [8]
Az egyházi megújulás perspektívái közt kiemelt figyelmet fordított a nők Egyházban való jelenlétének és szerepének a felértékelésére, nem funkcionalizmust és nem szükségképpeni alkalmasságot sugallva, hanem abból kiindulva, hogy az Egyház nő, ezért „a máriás fontosabb, mint a péteri”[9].
Közös otthonunk, a Föld gondozásáról párbeszédet kezdeményezett mindenkivel,[10] már a pápai szolgálatának kezdetétől felhívva a figyelmet a teremtett világ iránti tiszteletre és felelősségre.[11]
Jól emlékszünk, hogy személyében először látogatott el pápa Csíksomlyóra – minden akadályozó kísérlet ellenére –, és azzal, hogy minket ezzel együtt háromszor is felkeresett (2021: NEK zárómiséje a Hősök terén, 2024: magyarországi látogatás), annak jelét adta, hogy nekünk, magyaroknak kiemelt helyünk van a szívében.
Az értékelés persze messze nem teljes, hosszasan lehetne folytatni. Ugyanakkor e reflexió elsősorban nem teológiai munkásságára és hangsúlyaira irányul és nem ezek minden részletre kiterjedő summázata kíván lenni, hanem pusztán olyan emlékezés, amely egyben emlékeztetés is.
A halálára készülő ember utolsó gesztusai és szavai mindig fontosak azok számára, akik körbeveszik őt. Ezek jelentőségét gyakran csak később ismerjük fel és értjük meg teljes egészében. Ezért az emlékezés és emlékeztetés jegyében érdemes kiindulni életének utolsó, kvázi szentháromnapi állomásaiból.
2025 márciusában, ötheti kórházi kezelés után a Gemelli-kórház balkonján jelent meg újra a nyilvánosság előtt, hogy köszöntse az épület előtt összegyűlt sokaságot, akik közül észrevett egy 78 éves hölgyet. Egy egyszerű, kicsiny idős nénikét, egy csokor sárga virággal a kezében. Még a tömegből sem látszódott, mert alacsony volt, még a virágot sem tudta volna átadni, hiszen a pápa a kórház emeletén volt… Ferenc mégis észrevette, éppen őt, a sokaságban. A kimerültségét és meggyötörtségét pedig láthatóan felváltotta a kedvre derültség, és bár megszólalni alig tudott és nem is tervezett – addig –, de mikrofont kért és azt mondta:
Akár a Mester, aki észreveszi a kis Zakeust a tömegben (Lk 19,1–9); aki látta Natanaelt a fügefa alatt (Jn 1,48); aki látta a szegény özvegyasszonyt két fillért dobva a perselybe (Lk 21,2); aki még szenvedése közben is kereste az embert, hogy megajándékozza az irgalmasságot adó, szelíd tekintetével (Mt 26,75; Lk 43,23).
Nem lehet nem észrevenni azt az evangéliumi párhuzamot, amely utolsó nagycsütörtökében kiviláglik: ahogy a Mestere, úgy ő is vágyott arra (vö. Lk 22,15), hogy közel legyen azokhoz, akiket szeret. Erejében és hangjában megfogyatkozottan is fontosnak tartotta, hogy eredeti szokásához híven a fogvatartottakat – a periférián élőket – keresse fel a Regina Coeli börtönben, „még egy végső jelét adva szeretetének” (vö. Jn 13,1). A lábmosás szertartását – ahogyan minden évben elvégezte – már nem tudta megtenni, de közelségét ki akarta fejezni.
A nagypénteki colosseumi keresztúton személyesen részt venni már nem tudott, de az elmélkedést saját maga írta, amelynek sorai ma is üzenetértékűek: „Megvalljuk: olyan szerepek rabjai vagyunk, amelyekből nem akartunk kilépni, félve az irányváltással járó kényelmetlenségektől. […] Vallási érvek, jogi kiskapuk, a mások dolgaiba belegabalyodni nem akaró látszólagos józan ész lép színre: ezer indok, amely Heródes, a papok, Pilátus és a tömeg oldalára állít minket. De mégis lehetne másként (…) s most rajtunk a sor.”
Valóban lehetne másként, s most valóban rajtunk a sor.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
