Húsvét 3. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 24,13–35)
Volt már olyan érzésed, hogy egy súlyos kudarc vagy veszteség után szinte jólesik a szomorúság? Amikor bezárkózol a szobádba, lehúzod a redőnyt, és bár vágyod a fényt, mégis van abban valami bizarr biztonság, hogy nem kell többé remélni semmit. Mert ha nincs remény, nincs újabb csalódás sem. Húsvétvasárnap délutánján két férfi pontosan ebben a biztonságos sötétségben gyalogol.
Gyakran mondjuk, hogy a tanítványok azért nem ismerték fel a melléjük szegődő Jézust, mert látásukban akadályozva voltak. Hajlamosak vagyunk valami misztikus, égi szemkötőnek látni ezt. De mi van, ha a panaszkodás az, ami elvakította őket? Amikor Kleofás sorolni kezdi: „mi pedig azt reméltük…”, valójában a saját kudarctörténetét kanonizálja. A panasz azért veszélyes, mert egyfajta sötét igazságot épít körénk.
A tanítványok, ahogy Ferenc pápa mondja, a „saját panaszaik levében főttek”. A panasz kényelmes, mert felment a cselekvés alól.
Jézus úgy tesz, mintha semmit sem tudna. Ez a jelenet az isteni humor és pedagógia csúcsa.
Nem vág a szavukba, nem kéri ki magának az értetlenségüket. Hagyja, hogy kiöntsék a szívüket, minden tévedésükkel és korlátolt messiásvárásukkal együtt. Itt ér össze az emmauszi út a mai életünkkel. Egy piarista rendi dokumentum fogalmazza meg ezt a fajta jelenlétet: „A tekintély jelentése ma szolgálat, sokkalta inkább a többiek meghallgatásának kötelessége, semmint a beszéd joga.” Jézus tekintélye ebben a pillanatban nem a kinyilatkoztatásban, hanem a meghallgatás szolgálatában mutatkozik meg, teret ad a másik fájdalmának. A hiteles kísérés ott kezdődik, amikor képesek vagyunk csendben maradni a másik tévedései mellett is, hogy ő maga juthasson el a felismerésig.
Ahogy közelednek a faluhoz, az este drámai fordulatot vesz.
Ez a pillanat a bűnbeesés tükörképe és gyógyítása. Amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret, áldást mond és megtöri, a tanítványok szeme ismét megnyílik. De most nem a saját szegénységüket látják meg, hanem Isten jelenlétét. Ez a kenyértörés közösséget teremt.
Mi is úton vagyunk. Talán te is épp távolodsz valamilyen „Jeruzsálemtől”, mert elfáradtál a reménykedésben. Talán neked is van egy listád a panaszaidról, amiket igazságként ápolsz a szívedben. Nézz körül! Ki az az „idegen” melletted, akit eddig nem vettél észre, mert túl sokat beszéltél a saját fájdalmadról?
Szerző: Zsódi Viktor SchP
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
