Mihelics Vid (1899–1968) a keresztény politikai gondolkodás és a hazai katolikus sajtó kiemelkedő alakja volt. Budapesten magyar–történelem szakos diplomát és doktorátust, jogi végzettséget, jogtudományi doktori oklevelet szerzett; a párizsi katolikus egyetemen szociológiát és erkölcsbölcseletet tanult.
A két háború között az Új Nemzedék és a Nemzeti Újság belső munkatársa, 1934-től 1940-ig a Katolikus Szemle felelős szerkesztője, 1947 és 1949 között a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt parlamenti képviselője volt, illetve a párt hetilapja, a Hazánk főszerkesztője. 1946-tól haláláig az Új Ember munkatársaként írt cikkeket, 1949-től a Vigiliában is dolgozott, majd a folyóiratnak a ’60-as években felelős szerkesztője volt.
A Kairosz Kiadónál megjelent kötetet Mihelics Vid unokája, Frenyó Zoltán katolikus filozófus szerkesztette, aki 25 évvel ezelőtt Egy magyar katolikus gondolkodó – Mihelics Vid életműve címmel monográfiát írt nagyapjáról (METEM, 2002), és ezen kívül is több tanulmányban foglalkozott munkásságával. A szó hatalma című kötetben Mihelics legjobb irodalmi tanulmányait gyűjtötte egybe.
A könyv címadó esszéje 1960-ban jelent meg a Vigiliában. A szerző leszögezi: a szó hatalma még soha nem volt akkora, „mint napjainkban”. A szónak sokféle lehetősége van, sajtó, rádió, film, telefon és televízió útján. Mihelics Vid szerint joggal beszélhetünk az ember „dialógus létéről” is, azt értve ezen, hogy a személy lényegéhez tartozik a beszéd, a nyelv lényege pedig, hogy viszonyt létesít az Én és a Te között, s lényegileg ebből a kölcsönös viszonyból él az ember. A tanulmány írója állítja:
A „hely” pedig, ahol ilyen viszony keletkezik, a beszéd. A viszony Én és Te között a beszédben testesül meg. Hídnak is tekinthetjük a beszédet az Én és a Te között. „A másikat hallgatva viszem be őt az életembe, s ezzel felelősséget vállalok érte.” Így értjük meg Goethe szavait: „Mi tündöklőbb az aranynál, kérdezte a király. A fény, felelte a kígyó. Mi üdvözítőbb a fénynél, kérdezte amaz. A beszéd, felelte ez.”
Katolikus felfogás szerint a szó „bele van helyezve” az emberbe, adottság a számára. A szó így végső gyökerében attól származik, aki azt beléhelyezte az emberbe: a teremtő Istentől. Isten lényege a „háromságos élet mélységében” maga is „szószerű”. Mihelics Vid emlékeztet rá: Szent János apostol evangéliumában, de első levelében és a Jelenések könyvében is Isten Fiát mint Logoszt, mint Igét, mint „a Szót” jelöli meg.
A beszéd Atya és Fiú között „a szeretet beszéde. A szólás és a válaszolás Atya és Fiú között a szeretet lelkét leheli; ebben a beszédben egyik a másiknak a szeretet lelkét leheli… S ez az Atyától és Fiútól kilehelt szeretet tud önmagáról… Ez a szeretet személyszerű, ez a harmadik isteni személy, a Szentlélek.”
A Mi a katolikus irodalom? című tanulmány 1934-ben jelent meg a Világproblémák és a katolicizmus című kötetben. Mihelics kifejti: a katolikus író az élet apró mozzanatában is látja a világ zárt rendszerét, amelyben az embernek célja van. S meglátja a bűnt, az erkölcsi felelősséget. A kereszténység tanításának fundamentuma a bűn, az erkölcsi rossz, kezdve az eredendő bűntől a szerzett bűnökig, amelyek meggátolják az eszményi emberi élet és eszményi társadalom kialakulását. A katolikus írónak kiemelkedő feladata, hogy a bűnnek eme szerepére folyamatosan rámutasson. Nem hazugság és ámítás kell, hanem igazság és őszinteség. A katolikus irodalom principíuma csak az lehet, hogy az életet száz százalékig olyannak fesse, amilyen. Ha az író a világot a maga valóságában rajzolja, „rátorpan a bűnök és a rossz halmazára”, amely az élet látható síkján elhomályosítja az erényt és a jót. A katolikus irodalomnak „gondolatok és érzelmek keltegetésével éppen az a feladata, hogy meggyőzzön bennünket: ennek ellenére is szeretnünk kell az életet és – az embert”.
Ha szeretjük az életet, akkor harmóniát keresünk és akarunk teremteni benne. Ez adja meg az irodalom szociális jelentőségét, ezért kell lennie irodalompolitikának, ezért kell nagy tisztelettel viseltetnünk az igazi írók iránt. A katolikus irodalom nemesítheti meg legjobban az embereket, és készítheti elő az új társadalmi berendezkedést – írja a tanulmány szerzője. Egyúttal figyelmeztet: „Nem az a katolikus író, aki papokat és apácákat szerepeltet, himnuszt zeng a szentekhez, és megénekli a szentségeket, hanem az, aki
A tanulmánykötet Irodalmi arcképek című fejezetében Mihelics Vid költőkről, írókról írt esszéit olvashatjuk. Az angol Gilbert Keith Chesterton életművét vizsgálva kiemeli: önjellemzése alapján serdülőként pogány volt, kamaszként agnosztikus, majd amikor alaposabban megismerte Krisztus tanítását, a katolicizmus fanatikus harcosa lett, s 1905-ben megjelent, Heretikusok című könyvével „porondra vetette a kesztyűt”, s bejelentette a harcot a század önáltató hazugságaival szemben.
Chesterton bölcseletének gerince az észszerűség, és szinte babonás szeretettel csüng a logikán. A Pater Brown ártatlansága című regényfolyamának főhősét, Brown atyát kissé bambának, torznak rajzolja meg, mégis: ő képviseli az Egyház tanítását, az ő elméje old meg minden csomót, s alázatosságában ő hozza a dicsőséget a katolicizmusnak. Az angol író benne mutatja meg az Egyház „felülmúlhatatlan erejét, amely független szolgáitól, és éppen úgy működik a havasi papban, mint az aranyláncos és gyémántgyűrűs egyházfejedelemben azzal a különös erővel, mint annak idején a 12 gyalogjáró apostolban”. Ez a különös műfajú könyv is Chesterton látomását fejezi ki:
Mihelics Vidnek ez az írása 1921-ben jelent meg a Magyar Kultúrában.
A kötet írójának saját bevallása szerint élete első könyve, amelyet angol nyelven olvasott, a Happy Prince volt, amelynek „csodaszép meséit és megértésük gyönyörűségét” soha nem feledte. Ezért aztán nem csoda, hogy Oscar Wilde volt az egyik kedvenc szerzője, akinek művei meggyőzően tanúsítják: különleges módon vonzódott a magasabb, a természetfölötti, sőt a kimondottan vallási értékek felé.
A Vigiliában 1955 februárjában megjelent írásában az esszéíró idézi Giovanni Paolit, aki Wilde születésének 100. évfordulóján a L’Osservatore Romanóban megemlékezett a hányatott sorsú költőről. Azt írta: Wilde elveszett volna, ha a kereszténységhez az út csak a pápán, vagy Jézuson át vihetné el az embert. Ő azonban a Szűzanyához menekült, s őt köszöntötte, akit „örömmel és fájdalommal koronázott meg az Isten”. Zsenijének utolsó fellángolásában Rosa Mystica címmel olyan költeményeket írt, hogy életét ismerve el sem hinnénk: ő a szerzőjük. Paoli sajnálja, hogy Wilde halála „meggátolta az utolsó fordulat őszinteségének lemérését”. A hódolat és tisztelet azonban Mária iránt így is biztató tény marad. Ha nem is nevezte volna annak, a végső és felszabadító segítséget mégiscsak a katolicizmusban találta meg Oscar Wilde. Giovanni Paoli fölteszi a kérdést: „S lehetséges-e, hogy olyan Anya, mint Mária, s olyan két gyermek, mint Wilde gyermekei, ne tudták volna megmenteni az apát, aki már az üdvösség útján haladt?” Wilde két fia, Cyril és Vivien ugyanis mindketten szerzetesek lettek.
Részletesen foglalkozik a szerző a francia irodalom két világirodalmi rangú alakjának, Paul Claudel és André Gide levelezésével. 1895-ben találkoztak először, azonnal barátságot kötöttek egymással, s bár szünetekkel, de negyedszázadon keresztül leveleztek, majd elhidegültek egymástól. A levelezés szinte mindvégig Gide lelke körül forog. Claudel a maga módján meg akarta menteni azt. Gide viszont annak szabadságáért küszködött. Sohasem tárta fel igazi érzéseit és gondolatait Claudel előtt, tény azonban, hogy ő sem törekedett soha arra, hogy meg is értse azt. Claudel csak győzni akart, s hogy ezt meggyorsítsa, „rohamról rohamra indult”.
A Vatikán pincéi című regény Gide egyéni válságát jelezte, amikor leginkább szüksége lett volna barátra. Meg akarta vitatni a maga homoszexualitásának kérdését. Claudel segítségét kérte a választáshoz: „Nem tudom, hogyan oldjam meg ezt a problémát, amelyet Isten vésett a húsomba” – írta Claudelnek. Claudel viszont kárhoztató hangon szólította fel Gide-et, hogy bánja meg cselekedetét. Martin Turnell angol irodalmár szerint nem valószínű, hogy Gide-en lehetett volna segíteni, de Claudelnek több szeretetet és együttérzést kellett volna tanúsítani, nemcsak ezzel az üggyel kapcsolatban, hanem általánosságban is. Ugyancsak Turnell kiemeli: Claudel ritkán mondott jót valakiről anélkül, hogy mindjárt rosszat is ne mondott volna valaki másról. Boileau „az a szerző, akit mindenekfelett szeretek, minthogy gyűlölöm a romantikusokat”. Claudel jelen volt felesége egyik lebetegedésénél, „ami nagyon szép és nagyon megindító dolog, és semmiképp sem az a szenny és borzalom, amit az az undorító Zola csinált belőle”. Egy másik irodalmár, Rolf Schneider szinte telibe találja a Claudel–Gide harcot: „A keresztényt meg kell rendítenie annak a ténynek, hogy az igazságot nem tudja úgy szolgálni, ahogy kívánná, s ahogy feladata lenne; mert mindig és újból zátonyra fut a tanúságtételben.” Gide így írt a naplójában: „Barátaim között a néhány konvertita okosított másra. Sem Jammes, sem Claudel, sem Ghéon, sem Charles du Bos nem fogja valaha is megtudhatni, mennyire hasznos volt a példájuk nekem.” Schneider szerint nem tudnánk megmondani, mennyi az igazság e sorok mögött, de nyilván elhibázta hatását Gide-re az a hév, amellyel Claudel hangoztatta előtte:
Mihelics Vidnek ez a tanulmánya a Vigiliában jelent meg, 1953 januárjában.
A Vigilia 1952. januári száma hozta Mihelics Vid tanulmányát a Nobel-díjas francia íróról, Francois Mauriacról. Szerinte egyetlen eszmének lett rabja Mauriac, és ez a bűn eredendő volta, aminek ellenében csak a kegyelem segíthet minket. „A rossz bennünk van, körülöttünk és mindenütt. Ott húzódik meg a legártatlanabb ember szívében is, darázs, amelyet csak egy villanásnak kell érnie, hogy menten felbőszüljön. Annyira törékenyek emiatt a lelkek, hogy meg sem tudnak lenni egymás bántása nélkül. Mindannyian csíkot húzunk magunk mögött: vérből és szennyből. Felebarátainkkal szemben mindannyian gyilkosok és egyben áldozatok vagyunk.” A tanulmány írója fölteszi a kérdést: vajon helyes-e ez a szemlélet, amely egyetlen nagy cinkosságba von minden emberi közösséget? Ez az, amiről nem szűnnek meg a viták Mauriac körül.
Frenyó Zoltán professzor szerint nagyapja földi élete utolsó pillanatáig „elvi optimizmussal, egyházhűséggel s egy korszerű keresztény értelmiség kialakításának szándékával” írta rendületlenül cikkeit. A kötetet elolvasva nyilvánvaló, hogy mindvégig hármas egységben gondolkodott:
Mihelics Vid: A szó hatalma
Kairosz Kiadó, 2025
Fotó: Kairosz Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
