A 2023-as esztendő irodalmi Nobel-díjasa, a norvég Jon Fosse tizenhat évesen tüntetőleg kilépett a Norvég Államegyházból. Ezt követően útkeresése során foglalkoztatta a gnoszticizmus, a keresztény misztika, közel került a kvéker mozgalomhoz, de végül a katolicizmusnál állapodott meg.
Eskil Skjeldal katolikus teológus a katolizáláshoz vezető útjáról kérdezi Fossét, s ennek kapcsán több téma is szóba kerül. Beszélgetnek hitről, Istenről, az író lelki és misztikus élményeiről, alkoholizmusról, betegségről, irodalomról, művészetről.
Jon Fosse szerint az igazi művészet elsősorban az emberi méltóság mellett áll ki, azt emeli a magasba. Az emberi méltóságot nem lehet bizonyítani, de a művészet, „valahol mélyen, Isten méltóságának emberivé alakítása, az ember egyedi és hétköznapi énjébe való transzformálás”.
A norvég író évekig küzdött az alkoholizmussal. Egyetért szellemi rokonával, az ugyancsak sokáig az alkohol rabságában vergődő – napi nyolc-kilenc üveg bort elfogyasztó – francia íróval, Marguerite Durasszal, amikor azt mondja: „Az alkohol nem vigasztal, nem tölti ki a pszichológiai hiányokat, csupán Isten hiányát tölti ki.” Fosse vallja: az írás és a bódulat is hasonló a hithez, „mert a hit is elszakít magamtól, befelé fordít ahhoz, aki valóban én vagyok, és ahol nem létezik félelem”.
A norvég író életének legsötétebb időszakában összeesett, bevitték a kórházba, delíriumos állapotban volt. Így emlékszik vissza erre: „Bizonyos értelemben láttam Istent. Engem a szenvedés és a kétségbeesés vezetett a hithez. Van valami igazság abban, hogy a jó művésznek szenvednie kell vagy szenvednie kellett, át kell küzdenie magát a szenvedésen. Azt hiszem, ez áll a hitre is. A hit szenvedésen és fájdalmon át erősödött meg bennem. Depresszión és részben az alkoholizmusba torkolló önroncsoláson át értem el a hithez. De amikor az összeesés után bevittek a kórházba, akkor a hitem nem volt se több, se kevesebb. És ugyanúgy nem féltem a haláltól, mint most.” Fosse az elvonási tünetek leküzdése után átállhatott volna a mérsékeltebb alkoholfogyasztásra, de úgy döntött, teljesen abbahagyja az ivást. „A mérsékletesség soha nem volt erős oldalam, semmilyen téren. Dohányzás, ivás, írás, olvasás. Mértékletes nem vagyok, habár szeretnék az lenni. A semmittevésben sem vagyok mértékletes.”
A katolicizmus azért is állt közel Fosséhoz, mert a felesége is katolikus. „A vele való beszélgetések elvezettek egy nemzedékek óta tartó, igen tudatos katolikus családi hagyományhoz. Együtt rájöttünk, hogy egy felekezethez akarunk tartozni. És eldöntöttem, hogy konvertálok.” Fosse hálát érez Arne Fjeld prior, a Szent Domonkos-kolostor vezetője iránt, aki tárt karokkal fogadta, és néhány beszélgetés után javasolta Bernt püspöknek, hogy vegye fel az Egyházba, ő pedig „megengedte egy ilyen bűnösnek, mint amilyen én vagyok, hogy az Egyházhoz tartozzam”. Fosse ötvenéves korában volt elsőáldozó. Állítja: „ha van lázadásra való hajlam a norvég társadalomban, de nemcsak ott, hanem európai intellektuális körökben is, az éppen a katolikus egyházhoz való csatlakozás, és az, hogy hívőknek mondhatjuk magunkat. Úgy érzem, hogy soha nem lázadtam olyan intenzíven, mint a katolizálásommal”. A norvég író hiszi: „van egy kötelék Isten és Jézus Krisztus között – aki élt, és akit keresztre feszítettek – és énközöttem. És hogy Jézus Krisztus felszabadítja az embert, engem is.”
Fosse vallja, kereszténynek lenni azt jelenti: a hit misztériumának lehető legigazabb és legteljesebb részévé válni. Elkeserítőnek tartja, hogy sok protestáns mozgalom megpróbálta kiűzni a misztériumot a liturgiából, a hitéletből. Egyetért Helmut Jaschke német íróval, aki szerint a kereszténység jövője a misztika. A legfontosabb, amiért Fosse katolikus lett, nem más, mint a hit misztériuma. Az a nagyszerű a Katolikus Egyházban, hogy sikerült megőriznie és továbbadnia a misztériumot. „Énnekem is” – mondja.
Az interjúkészítő Eskil Skjeldal közbevetésére, aki úgy fogalmazott: biztos, hogy a gonosz jelen van az életben, és Isten nem akarja vagy nem tudja elhárítani, Jon Fosse a következőket válaszolta: „Szeretet van. Ezért van szabad akarat is. Ha Isten a szeretet, nem tudja megakadályozni a rosszat. Akkor nem lehetne ő a szeretet, mert szabad akarat nélkül nem létezhet szeretet.” Fosse Nicolaus Cusanus (1401–1464) német bíboros, teológusra hivatkozik, aki azt mondta: a szeretet a lélek élete. Majd hozzáteszi: „Szabadság nélkül tehát nincs gondolat, nincs költészet, nincs tudás. Az ember – persze adott anyagi keretek között, ahogyan például Marx munkáiból láthatjuk – szabad, és szabadon választhat. És Wittgenstein szerint a jelen történései nem utalnak a jövőbeli eseményekre, és itt természetesen az emberről van szó, bizonyítja, hogy az akarat szabad (…). Isten a maga tehetetlensége által mindenható, a szeretete és a mi szabadságunk által. Azt hiszem, ezt aránylag nem nehéz megérteni.”
Fosse emlékeztet rá: gyakran halljuk, hogy Isten mindentudó és hatalmas, de jóval ritkábban esik szó arról, hogy mindenütt jelen van, ahogy Aquinói Szent Tamás mondja. „Talán ez a legfontosabb, ha megérteni nem is, legalább megélni lehet. Ha képesek vagyunk rá. Megélni Isten közelségét.” A norvég író szerint mondhatjuk azt is: a keresztre feszített Isten „a tehetetlenek Istene. Ő az, aki a tehetetlensége által győzött. Ő a keresztény Isten, akit Jézus megmutatott, és aki maga volt Jézus. Furcsa dialektika, hogy a tehetetlenség tehet mindenhatóvá, de így van. Nietzsche nem tévedett nagyot. Isten meghalt. Isten hagyta, hogy meghaljon. És a saját halálán keresztül, a saját teljes tehetetlenségén keresztül, mert a halál a totális tehetetlenség, a feltámadással ismét megnyerte az embert”. A kereszt felmagasztosította a szenvedést, „és valami olyanná változtatta, ami nem szenvedés (…), mivel a kereszt, maga a halál, a feltámadásban, ami a szenvedés ellenkezője lett, átváltozott csenddé (…). Békévé és szeretetté. A szeretet feltétele a szabad akarat. És a béke, a csend a szeretet országához tartozik.”
A hit misztériuma. Interjú Jon Fosséval. Fordította A. Dobos Éva. Pesti Kalligram Kft., 2025.
Fotó: Pesti Kalligram Kft.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
