A sepsiszentgyörgyi Református Kollégium egykori diákjával, az Óbudai Egyetem adjunktusával, Dénes-Fazakas Lehellel beszélgettünk egy testvériskolai program során, amelyet a Rudolf Kálmán Óbudai Egyetemért Alapítvány szervezett Future Bridge címmel március 8–11-e között. A program célja a hídépítés intézményi generációk és határok között a magyar fiatalok közös jövőjének erősítése érdekében. A Református Kollégiumból öt diák és két pedagógus, Nagy Mónika biológia szakos és Mágori Ágnes magyar szakos tanár vett részt a budapesti „hídépítésben”. Az Óbudai Egyetem tanárai és doktoranduszai bemutatták az egyetem kutatási lehetőségeit, emellett két középiskolába is ellátogattunk. Igazi tapasztalatcserén vehettünk részt, továbbá városnézés és múzeumlátogatás is színessé tette a közös programot.
– Meséljen a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumban töltött éveiről! – Kicsit megkoptak az emlékeim, mert már tíz éve végeztem. Ötödik osztálytól egészen tizenkettedikig voltam refis diák. Az iskolás évek alatt nem voltam éltanuló, bár az elsők között végeztem mindig. A nyolcadikos vizsgán matekból a legnagyobbat írtam itt, az iskolában. Az, hogy nem voltam az éltanulók közt, abból is adódott, hogy én inkább reál orientáltságú voltam, a humán tárgyak nem túlzottan mentek. Kilencedikben bekerültem az utolsó, Refiben induló matematika-informatika szakos osztályba, Gál Annamária volt az osztályfőnököm. Onnantól kezdve nagyon hosszú ideig orvosi pályára készültem. Nagy Mónika biológia szakos tanárnő vezetésével az ötödik osztálytól egészen tizenkettedikig minden biológia tantárgyversenyen ott voltam. Még kilenc-tizedikes koromban is úgy gondolkodtam, hogy orvosira megyek, ezért inkább a biológiát részesítettem előnyben. Eközben az informatika nagyon könnyedén ment. A félévi vizsgák tételeit általában 10–20 perc alatt megoldottam. Egyszer, a 11. osztály első felében Mónika tanárnő azt mondta: figyelj, Lehel, gondolkozz el, hogy van-e értelme a biológiai részen tovább tanulj, vagy inkább menj és végezz informatikát. Leültem a szüleimmel beszélgetni, ők is támogatták, hogy inkább informatikát válasszak. Így kerültem erre a területre. Azért maradtam nyolc éven át refis diák, mert előnyösnek tartottam a kisebb közösségeket, ahol a tanárok jobban tudnak figyelni a diákokra.
– Milyen folyamatok során került egyetemre? – Nekem az a hitvallásom, hogy anyanyelven lehet igazán jól tanulni. Nem akartam román nyelvű egyetemre menni, így eleve szűkítettem a kört. A szüleim azt mondták, hogy azért gondolkozzak el a mérnöki részen is. Elkezdtem nézni a marosvásárhelyi szakokat, így hamarosan rátaláltam a számítástechnikára, és végül csak Marosvásárhelyre adtam be a jelentkezésemet. Így kerültem Marosvásárhelyre, itt kezdett az informatikai tudásom magasabb szinteket ölteni. Elég érdekes négy év volt, az első időszak különösen nehéznek ígérkezett, hiszen idővel akaratlanul is elkezdtem függetlenné válni a szüleimtől. Nagyon felemelő volt viszont azt megtapasztalni, hogy a Refiben tanultaknak köszönhetően kivételes eredményeket érhettem el, relatív kevés erőfeszítéssel. Közben pedig felvettem párhuzamosan a pedagógia szakot is. Zavaró tényező volt, hogy a körülöttem lévő társaim nagyon hamar elmentek az egyetemről dolgozni, nekem ez nem volt opció. Viszont utólag ezt jó döntésnek tartom, mert láttam, hogy harmadéven, amikor már elkerültek egy-egy céghez, sokkal inkább a cég érdekelte őket, és nem az, amit tanultak. Én ebben az időszakban kezdtem el kutatásokkal foglalkozni, egy kolléganőmmel hamarosan el is nyertük a Tudományos Diákköri Konferencia második helyezését. Később elkezdtem egyedül kibontani a kutatás témáját, és nem sokkal később elhatároztam, hogy megszerzem a doktori diplomát. Más közegben akartam ezt elérni, így döntöttem Magyarország mellett. Érdeklődni kezdtek utánam Magyarországon, behívtak egy interjúra, ahol megkaptam az új kutatási témámat. Végül hosszú folyamatok során felvettek az Óbudai Egyetem Neumann karára mesteri képzésre, és innentől kezdődött életem második fejezete: katapultáltam Budapestre. És amikor már éppen kezdtem elhelyezkedni, jött az élet következő kihívása. Az ominózus 2020, amikor a Covid-19 miatt hazakerültünk. Mindenkit kiraktak, ki kellett költözni a kollégiumokból. Azon gondolkodtam, hogy miként lehet ebből a vesztes helyzetből győztesen kijönni. És volt egy „elvetemült” ötletem. Elhatároztam, hogy két év helyett másfél alatt fogom letenni a mesterit.
A sepsiszentgyörgyi Református Kollégium csapata Budapesten
Az online oktatás lehetővé tette, hogy egyszerre több tárgyat vegyek fel, így nekikezdtem. És ahogyan az lenni szokott, az élet ismét próbára tett. Édesanyám 2020 áprilisában infarktust kapott. Logisztikailag megvalósítható módon kellett egyszerre jelen lennem a munkahelyemen, a kutatásaimban és a családomban is. Viszont sosem azt néztem, hogy kényelmes legyen, az volt a szempontom, hogy a tetteim hova vezetnek. Végül megtörtént a mesteri védés, és jött a doktori jelentkezés. És sikerült! Ekkor jött a szakmámmal kapcsolatos eddigi életem utolsó fejezete: megkaptam a doktori témám. Első félévben nem tudtam semmi újat bebizonyítani a témámban. De sosem adtam fel! A második év első felében elkezdtem tanítani. Innentől, hosszú folyamatok során kezdődött a mélyebb kutatási területem, amikor már sokkal komolyabb modelleken kezdtem gondolkodni: a saját mesterségesintelligencia-architektúrámon. Telt az idő, közben egyre több minden sikerült, leadtam egy dolgozatot Japánban, részt vettem több adminisztratív folyamatban, kezdett kialakulni a saját kutatócsoportom, a lehetőségek a csillagos eget érték, én pedig kihasználtam őket. És akkor jött életem egyik legnehezebb megpróbáltatásának időszaka: 2025 januárjában lejárt a doktori képzésem. Fél évet vett fel az életemből, hogy megtörténjen a védés, ezalatt pedig meg kellett tanulnom együtt élni azzal a tehetetlenséggel, amit a várakozás jelentett. A védést végül online és élőben is végigvezettük, hihetetlen mennyiségű jelenlévővel, az eredmény pedig magáért beszélt. Emlékszem, még Nagy Mónika tanárnőnek is írtam egy köszönő üzenetet, hiszen az elmém alig fogta fel, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Annyi próbatétel és kihívás után sikerült. Bár mindenki megtapasztalhatná ezt a fajta érzést! A védés után nem sokkal elkezdtem tanítani a Sapientián is. Azóta enyhe túlzással én úgymond kétlaki életet élek, de így közel érzem magam a szülőföldemhez, és ez magabiztosságot ad a mindennapokhoz.
– Meséljen egy keveset a doktori disszertációjáról! – A doktori disszertáció 4 évnyi folyamatos munka eredményét foglalja össze. Nekem két nagy tématerületem volt, az egyik a diabétesszel, a másik képfeldolgozással foglalkozik. A diabéteszkutatás az inzulinadagolás hatékonyabb formáinak fejlesztését jelentette, amit azért emelnék ki, mert ez a témakör volt az, amelyben először világszintű lépést tettünk a dolgozat által: ez a megerősítéses tanulással való inzulinadagolás. Mertem újat álmodni. Nem tudtam, hogy be fog-e válni, de megvalósítottam épp olyan odafigyeléssel, mintha biztos lett volna a siker.
– Hogyan kapcsolódik az ön munkájához az erdélyi diákok támogatása? – Köszönetem szeretném kifejezni mind az Óbudai Egyetemnek, mind pedig a Rudolf Kálmán Alapítványnak, hogy ezt a programot biztosították. Engem az erdélyi gyökereim és kapcsolataim miatt kerestek fel, így ajánlottam a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium részvételét a megszervezett tanulmányi kiránduláson. A program célja természetesen az is volt, hogy megismertessük a diákokkal egy felszerelt kutatóegyetem lehetőségeit, de elsősorban azt tartottuk szem előtt, hogy a különböző magyar csoportok hidakat, kapcsolatokat építhessenek egymás között. A diákoknak is fontos megérteniük az erdélyi tanulás előnyeit, elvégre én is azért jártam ebbe az intézménybe, hogy amit itt kaptam, azt idővel vissza is tudjam adni.
Juhos Kata és Karácsony Vivien, a Református Kollégium IX. osztályos diákjai
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
