Klemencsics István gerincsebész, ortopéd-traumatológus szakorvos, Sándor Réka Zsuzsanna gyermekgyógyász szakorvosjelölt. Az orvos házaspár négy gyermeket nevel.
Réka és István az egyetemen találkoztak, harmadévben közös előadásokra jártak, sokat utaztak együtt a metrón, így volt alkalmuk beszélgetni, és egyre jobban megismerni egymást. István elmesélte, hogy amikor már fontolgatta a lánykérést, a Magyar Kurír egyik cikkében – amit a mai napig őriz – olvasta Ferenc pápa gondolatait arról, hogy kérjük a Szűzanya segítségét, és merjük elhatározni magunkat, döntéseket hozni. Ez megerősítést jelentett számára. Megismerkedésük után négy évvel, a Tihanyi Bencés Apátság előtt álló keresztnél megkérte Réka kezét, és az első csókhoz képest napra pontosan öt évvel később összeházasodtak. Mindketten úgy érezték, hogy megtalálták a társukat, akit kerestek. Ők úgy fogalmaznak: egyszerre „pendülnek”. Sokszor ki sem kell mondaniuk, mit szeretnének, szinte belelátnak egymás gondolataiba. Idén nyáron tizenkét éve lesz annak, hogy házasságot kötöttek Budapesten, az angyalföldi Szent Mihály-plébánián, ami meghatározó hely az életükben. Most is itt találkoztunk velük.
István
Klemencsics István a Budai Egészségközpont szakkórházában, az Országos Gerincgyógyászati Központban – ahogyan ő emlegeti – „tevékenykedik”. „Nem születtem orvosnak, bár a családban voltak előttem mintaként orvosok – kezd mesélni. – Édesapám erdőmérnök, édesanyám gyógyszertári szakasszisztens, ez az irány tehát bennem volt. A nagyszüleim polcáról levettem Az emberi test című könyvet, ami izgalmas olvasmánynak tűnt számomra. Az életem egyik nagy mérföldköve azonban az volt, amikor a középiskolában a biológiafakultációt választottam. Az érettségihez közeledve döntést kellett hoznom a továbbtanulásról, és felcsillant bennem a gondolat, hogy orvos leszek. Ez egy lelkileg mélyebb időszaka volt az életemnek, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy csak a fizikai testet akarom-e gyógyítani, vagy esetleg a lelkeket is” – idézi fel emlékeit István.
Kavarogtak benne a gondolatok. Néhány év kihagyás után éppen akkoriban tért vissza a Babér utcai plébánia közösségébe, és kezdte el a ministránsok képzését, vezetését. Esetleg ezen az úton kellene haladnia? – merült fel benne. „Bosco Szent János, a fiúk apostola a bérmavédőszentem. Emlékszem, meg is kérdeztem az Urat, hogy mit kezdjek ezzel. Mit üzen nekem ezzel? Most már, a négy fiunk mellett, jobban értem, tisztábban látom a gondviselés kísérését ebben is. Végül megerősítést kaptam, és jelentkeztem a Semmelweis Ignác Orvostudományi Egyetemre. Az első évek nehezek voltak, és harmad-negyedévben még mindig nem tudtam, milyen szakirányt válasszak. Akkor jött elém az ortopédia, és belevágtam. Kiváló témavezetőm lett, az akkor kialakult jó kapcsolatok még ma is megvannak. Jöttek a sikerek: előadások, felkérések, tudományos diákköri konferenciákon (TDK) vettem részt.
A keresztfiam édesapja révén sikerült bejutnom az Országos Gerincgyógyászati Központba. Itt is TDK-tevékenységeket végeztem, aztán még több lehetőséget kaptam, voltak eredményeim, majd PhD-hallgató lettem. Csendesen haladtam az úton, és idővel gerincsebésszé váltam. A mai napig rengeteg kiváló kolléga mellett tanulhatok és dolgozhatok.”
Életének ezt az időszakát István váltófutáshoz hasonlítja, mert mindig csak a következő lépés volt meg, és csak arra figyelt, hogy meddig kell eljutnia. Most, hogy belevágott az infektológia (fertőző betegségek gyógyítása) szakképzésbe, kicsit megint ebben a helyzetben érzi magát. „A szakmai vezetőim támogattak a második szakvizsga megszerzésében, ami egy újabb nagy lehetőség. Nagyon hálás vagyok érte. Valahogy szimbiózisban próbálsz élni a környezeteddel, és közben haladsz előre: táplálod a rendszert, és te is belőle táplálkozol… Mindehhez fontos a családi háttér, a harmónia, Réka támogatása. Ezek nélkül nem tudnám csinálni.”
Réka
Sándor Réka Zsuzsanna a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Tűzoltó utcai részlegén dolgozik, jelenleg az onkológiai osztályon.
Az orvosi segítségnyújtás mellett egy-egy öleléssel, beszélgetéssel, babusgatással is igyekszik támogatni a kis betegeket. „Ez nekem is erőt ad, hiszen tudom, hogy kinek adom és kitől kapom. Akár végstádiumban lévő gyerekektől, akiknek esetleg szüleik sincsenek, akik megölelnék őket. Ez fájdalmas és szomorú – meséli Réka, majd hozzáteszi: – De sok felemelő élményben is részünk van. A nappali osztályra, ahol most vagyok, a már gyógyult gyerekek jönnek vissza. Hosszú hónapokon át tartó kemoterápiás kezelések után érkeznek, záróvizsgálatokra. Csodálatos érzés, amikor azt mondhatjuk az édesanyának: most elengedjük a kezüket, mert a gyermeke már jól van. Persze nagyon megterhelő az egyetemi oktatások mellett a munkámat is ellátni, sokszor enni sincs időm, de megéri. Feltölt mindez, és jó azt éreznem, hogy »nemcsak anyaként« számítok – persze ezt nagyon idézőjelesen értem –, hanem a társadalomnak is hasznára lehetek, más családoknak is segíthetek. Tudom, hogy jó helyen vagyok” – fogalmaz Réka.
A család
Mindketten vallásos családból származnak, de mint mondják, nem csak az számít, hogy „beleszülettek a vallásosságba”, hanem a körülöttük lévők életpéldája is segítette őket a hitük megélésében, megtartásában. Négy fiúgyermeküknek ők is ilyen példát szeretnének mutatni.
A középiskolás évek mindkettőjük számára meghatározóak voltak, biztos alapot adtak a hitéletükben. István a bencés évei után a budapesti piaristáknál érettségizett, Réka pedig katolikus általános iskolába, majd evangélikus gimnáziumba járt, egyetemistaként bérmálkozott. István fiatal felnőttként tanította és vezette a plébánia ministránsközösségét, évek óta ő a pásztorjátékok szervezője, rendezője. Összefogja és irányítja a csapatot, az óvodáskorúaktól kezdve az egyetemistákig. Rékával együtt tavaly már mind a négy fiuk is szerepelt az előadásban.
Nagyon fontosnak tartják, hogy a gyermekeik jó mintákat követhessenek. István így fogalmaz: „Nem elég, ha csak beszélünk nekik vagy számonkérjük őket. A tetteinknek is tükrözniük kell a hitbéli elköteleződésünket. A nyitottságuknak és a saját szintjüknek megfelelően igyekszünk mindegyiküknek válaszolni a mindennapjaikban bennük felmerülő kérdésekre.”
Elmesélik, hogy sokat beszélgetnek a fiaikkal akár egy vasárnapi mise, az ovis hittan vagy az épp aktuális egyházi ünnep kapcsán is. Az esti közös imádságok alkalmával mindenki meggyújtja a saját kis gyertyáját. A legkisebb, a hároméves Barnabás ilyenkor elmeséli, mi történt vele aznap. A legnagyobb fiú, a tízéves Andris megfogalmazza, hogy kiért, miért imádkozzanak, és Ágoston meg Vince is beszámolnak az aznapi eseményekről, a jótettekről vagy épp a huncutságokról.
Idén bevezettek egy új szokást, és a nagyböjti időben különösen odafigyelnek rá: a család minden tagjának van egy névre szóló nagy bödönje, amibe rizsszemeket gyűjthetnek a jótetteik után. A mérce a teáskanál, hogy látványosabb legyen a gyarapodás. „Mindennap azzal kezdünk, hogy mindenki kap egy kanállal, hiszen egy nap egykanálnyi jóságot biztosan cselekszünk” – mondja Réka. Rizsszemek járhatnak például segítségnyújtásért, az egészséges étkezésért, az edzésekért, vagy azért, ha dicséretet kapnak az óvodában, iskolában. Akinek megtelik az edénye, kérhet valami apró ajándékot. De van egy családi „óriásbödön” is, amibe a megtelt kisebb bödönök tartalmát egybeöntik. Amikor ez is megtelik, egy nagy, közös családi élmény lesz a jutalmuk. Ez a szülők és a gyerekek számára is még ösztönzőbb.
A hitélet
A szülők tudatosan beépítették a mindennapjaikba az egyéni feltöltődés lehetőségét. Hetente egy adott napon néhány óra „kimenőt” adnak egymásnak. István a plébánia apák-férfiak imaköréből kialakult InTeam csoportba jár, Réka pedig a megbérmált fiatal felnőtteknek szóló – az Alpha-kurzus nyomán – Bétának nevezett beszélgetős plébániai csoportba.
Ahogyan minden családban, náluk is állandó tervezést igényelnek a hétköznapok. Réka testvéréék és István szülei is besegítenek, ha szükséges. De mindenekelőtt a gondviselést tartják a legfőbb támaszuknak és erősségüknek. Húsvét hosszú ünnepnapjai alatt eddig beosztották, ki melyik liturgikus eseményen vesz részt, míg a másikuk vigyáz a gyerekekre, hiszen négy pici fiúval másképp nem tudták ezt megoldani. Idén már, azt tervezik, mindannyian együtt mennek a szertartásokra.
„Gyerekként elmentünk a húsvétvasárnapi misére, de a családi utazások miatt a nagyheti szertartások valahogy kimaradtak nálunk – emlékszik vissza István. – Én felnőtt fejjel éreztem meg igazán a Római Katolikus Egyház tanításának mélységét. Olyan ez számomra, mint egy spirál – az ember évről évre egyre mélyebbre juthat. A nagyböjti időszak is erre szolgál. Az elcsendesedés, kiüresedés időszaka ez, hogy helyet, időt, teret adjunk a mindennapjainkban a minket szerető és éltető Krisztusnak. Most már nem tudnám kihagyni a húsvéti liturgiákat sem, annyira mélyek és fontosak számomra. Lehetőséget adnak az Istennel való személyes találkozásra, hogy a hitünk élő lehessen. Minden húsvétkor a hitünk is új életre támadhat. Számomra ez a húsvét megtapasztalása.”
„Az idei nagyböjtben én azt tűztem ki magam elé célul – veszi át a szót Réka –, hogy letegyem a felesleges terheket, mindazt, ami eltereli a figyelmemet a lényegről. Egyszerűen át kell helyeznünk a fókuszt Istenre. Katarzisszerű érzés számomra, amikor a nagypénteki mély csendből nagyszombaton megszólalnak a harangok. Mindig nagyon várom ezt a felemelő pillanatot. Úgy gondolom, a húsvétvasárnap öröme és üzenete is úgy tud elérkezni hozzánk, ha sikerül még közelebb kerülnünk Istenhez.”
A hivatás
„Nagyon szeretjük a hivatásunkat – mondja Réka. – Mindkettőnkben megvan a vágy arra, hogy segítsünk a másik emberen. Én ebben is nevelkedem, hiszen édesanyám gyógypedagógus volt, közepesen és súlyosan sérült gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozott. Sérült fiatalok táboroztatásában is részt vettünk a testvéremmel, ez egészen beleivódott az életünkbe.”
Istvánt idén Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjra jelölték, ami már önmagában is nagy megtiszteltetés. „Végtelenül büszke vagyok rá. Csodálatos érzés, hogy más is látja, mennyire jó ember és mennyire jó orvos” – mondja férjéről Réka, szemében különös csillogással.
Mindehhez azonban kell a biztos és támogató családi háttér, egymás segítése, a harmónia. „A legfontosabb, hogy otthon minden rendben legyen, akkor tudsz máshová is adni magadból, másoknak is segíteni – véli István. – Úgy gondolom, harmóniában van az életemben a család, a munka és a baráti kapcsolatok. Ez a jelölés talán ennek a visszajelzése. Én nem tudnám ezt a díjat a család vagy a kapcsolataim elé vagy fölé helyezni. Nagyon jólesnek a biztatások, a jelöléssel kapcsolatos pozitív üzenetek, de számomra az az igazi díj, amikor beszélgetünk erről valakivel, és ez kedves összenézéseket, mosolyokat vált ki. A »de jó, hogy ő is van, hogy vele is barátok vagyunk, hogy ismerjük egymást« érzése az, ami igazán ösztönzőleg hat rám, ezért éri meg csinálni, az eredménytől függetlenül. Fontos, hogy az életünkben meglegyenek az egyensúlyok, a harmónia, mert ha bennünk és körülöttünk béke van, akkor tudunk töltekezni, és akkor lesz miből továbbadni másoknak. A gyógyításnak is ez lenne az igazi célja. Túl azon, hogy tesszük a kötelességünket, a gyógyításnak meg kell érintenie a másikat, hogy a testi-lelki gyógyulási folyamat elindulhasson.”
Fotó: Fábián Attila; családi archívum
Ujváry-Radics Gabriella/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
