A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom (T72) 2014-ben alakult keresztény értelmiségiek közösségeként. Nevét Lukács evangéliumának (Lk 10,1–24) történetéről kapta, ahol Jézus hetvenkét tanítványt küld szét kettesével, hogy békét és jó hírt vigyenek a településekre.
A mozgalom is ehhez a küldetéshez szeretne kapcsolódni: jelen lenni a társadalomban, és a keresztény tanítás fényében hozzájárulni közéleti és kulturális kérdések megválaszolásához. Erdő Péter bíboros, prímás 2025 szeptemberében Rubovszky Ritát bízta meg a mozgalom vezetésével. Vele beszélgettünk.
– Az életrajza, munkája, szolgálata nyomán önnek mint a kultúra emberének, mi az ars poétikája?
– Röviden megfogalmazva: ott, ahol vagyok, legyek társteremtő. Ez nagyon lényeges az életemben. Erre törekszem anyaként és az oktatásért és kultúráért felelős szakemberként is. A létemhez tartozik, hogy valamit teremtsek, és ahol éppen vagyok, az Isten országát építsem.
– Mi és ki inspirálja az életében?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert teremtő családban nőttem fel. Édesapám hatása óriási volt, a maga tisztességével, becsületes kiállásával. Említhetem az Egyetemi templom karnagyát, Dauner János szalézi atyát is, aki gyerekkoromtól kezdve mindent megtanított nekem a Bibliáról. Nagyfokú alázat, ugyanakkor korlátokon és szabályokon átlépő rugalmasság jellemezte. Számára mindig a gyerek volt a legfontosabb. Rengeteget jelentett ez az életemben. A zenekarunk mindenkinek az útjában állt, a rendszer sem szerette, hogy több száz ember együtt énekel, jár templomba. Folyamatosan vándoroltunk plébániáról plébániára. János atya mindezt nem haraggal, nem sértettséggel, hanem a legnagyobb gyerekszeretettel élte át ott, ahol éppen voltunk. Ez a Szalézi Szent Ferenctől örökölt lelkiség rám kezdettől fogva nagy hatást gyakorolt. Ugyanígy
Neki köszönhetem, hogy maximális pontszámmal jutottam be az egyetemre. 1983-ban nem volt annyira egyértelmű, hogy valakit a Patronából fölvegyenek a bölcsészkarra, francia–magyar szakra. Én viszont „vörös szőnyegen” vonultam be, köszönhetően a tőle nyert tudásnak.
– Azon kevés emberek egyike ma Magyarországon, akinek alapos francia műveltsége van. Mennyire meghatározó ez az életében?
– Ez nekem nagyon sokat jelent. Franciaország és Magyarország szellemi útja a felvilágosodás óta gyakran párhuzamosan zajlik. Mindkét ország deszakralizált, a keresztény értékeket megtartó, de minden, ami teológiai értelemben vett értelmezése az életnek, kidobandó, erős a liberális és ateista vonulat. Ugyanakkor
Elég csak Adyra, Liszt Ferencre vagy Kis Szent Terézre gondolnunk. 2025-ben Franciaországban tízezer felnőtt-keresztelés történt. Ez az antitézise az 1968-as francia diáklázadásoknak. Magyarországon ma hasonló kezdetnek vagyunk tanúi. Ez óriási felelősségünk, nekem magamnak is mint iskolafenntartónak (Ciszterci Iskolai Főhatóság főigazgatója – a Szerk.), hogy ezt az Istenre való vágyakozást meglássuk a fiatalokban, és hogy válaszoljunk rá.
– Tavaly szeptember óta az elnöke a Hetvenkét Tanítvány Mozgalomnak. Hogyan látja, mi a feladata a szervezetben?
– A Hetvenkét Tanítvány Mozgalmat eredetileg ernyőszervezetként alapította Erdő Péter bíboros azzal az elképzeléssel, hogy különböző szakmai műhelyek találkozzanak, amelyek megfelelnek a Katolikus Egyház tudományos elvárásainak; másrészt az Egyház társadalmi tanításához hűen értelmezzék a világban zajló folyamatokat. A bíboros elképzelése az volt, hogy újraértelmezzük az egykori Actio Catholicát. Amikor tavaly augusztusban felkért a feladatra, megismételte: erre a szakmai civil tartalomgyártásra az Egyháznak szüksége van. De mindketten hozzáillesztettünk egy másféle szerepet: ez olyanfajta öndefiníció az Egyházban, amely ebben a nagy zajban, ami körülvesz minket – az internet, a közösségi média világa – kevésbé élő, mint akár a rendszerváltozás után is volt.
Nem feltétlenül szükséges, hogy ezek a találkozások mindig sajtónyilvánosak legyenek.
– Ez a mozgalom küldetése?
– Igen. A cél, hogy találkozzanak és beszélgessenek, akár több szinten is fölvállalják újra az értelmiség hagyományos szerepét. Ez rendkívül lényeges feladata a T72-nek. Nem gondolom, hogy a jól működő lelkiségi mozgalmaknak, a Regnumnak vagy a cserkészeknek szüksége van olyan típusú ernyőszervezetre, amely finanszírozza, összehívja, kontrollálja őket. A világ túlhaladt ezen. Ám arra, hogy a különböző közösségekben működő emberek tudjanak egymásról, adott esetben meghívják egymást, segítsenek egymásnak, hogy ne kizárólag a közösségi oldalakról tájékozódjon egy katolikus értelmiségi, arra mindenképpen szükség van, és nagy szerepe lehet benne a T72-nek. Helyzetbe hozni a fiatal katolikus értelmiségieket, startup-vállalkozókat. Tekintsük értelmiségieknek azokat a hitüket megélő vállalkozókat, akik az elmúlt húsz-huszonöt évben önmaguk erejéből építették ki birodalmukat.
Honnan szerezne muníciót az Egyházunk, vagy kitől tájékozódna bizonyos szakmai kérdésekben, ha mondania kell éppen valamit, ha nincsen mögötte egy olyan hálózat, amelytől kérdezhet.
– Tizenöt évvel ezelőtt volt a Vigiliának egy pályázata azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán van-e keresztény, katolikus értelmiség Magyarországon? Utána Lukács László atya azt mondta, nem egyértelmű a válasz. Mi a véleménye erről, mi az írástudók felelőssége ma, 2025-ben?
– A pályázatot Görföl Tibor nyerte meg, Török Csaba lett a második. Mindketten nagyon fontos dolgokat mondtak, például a szabadságról.
Az értelmiségi kételkedik, megkérdőjelezi a világot és önmagát is.
– A katolikus értelmiségi is?
– Természetesen. Mintha a katolikus értelmiség ma félne feltenni a lényeges kérdéseket, mert egyrészt az igazodás vágya egész Európában nagyobbnak tűnik, mint a fontos kérdések iránti vágy. Másrészt mivel nincsenek nagy kataklizmák, mintha elkényelmesedett volna egész Európa. Jól élünk, az értelmiség betagozódott különböző ideológiai és szakmai áramlatokba, és mintha elfelejtette volna eredeti hivatását.
Többféle kataklizma is fenyeget bennünket: a világ több pontján dúló háborúk – így a szomszédunkban az orosz–ukrán háború –, a migráció, az egyre nagyobb és áthidalhatatlan szakadék a gazdagok és a szegények között, a talán minden korábbinál súlyosabb gazdasági, pénzügyi válságok, egyes országok vészes eladósodása, a klímaválság, a fejlett világot uraló erkölcsi relativizmus, és még sorolhatnám. Ezek közül egynek a megoldása is iszonyatosan nehéz feladat, és azt látjuk: a krízisek halmozódnak, mélyülnek. Vajon mi lesz ennek a vége?
Az értelmiségnek éppen az lenne a feladata, hogy értelmes, jól és közérthetően megfogalmazott válaszokat adjon a fenyegető kataklizmákra. Ugyanígy
Nagyon nehéz elválasztani, mi az, amikor kreált valóságok diskurzusába lépünk bele, és mi az, amikor ténylegesen válaszolnunk kell a világ jelenségeire. Nyilván nem a politika fogja ezeket a megkülönböztetéseket szofisztikáltan elvégezni. A katolikus értelmiségnek azonban meg kellene tennie, hiszen ez többször is előfordult az Egyház kétezer éves történelme során.
A középkor hajnalán a nagy katolikus egyetemek – Navarrától a Sorbonne-ig – megpróbálták értelmezni a világot egy barbár korszak után. Egyszerre ismerkedett meg a keresztény Európa az iszlámmal, a matematikával, a tudományos gondolkodással, a görög–római örökséggel. Mindez beépült a katolikus szellemiségbe, és hosszú évszázadokra meghatározta egész Európa történelmét. Amikor a középkorban a Katolikus Egyház kórházakat, ispotályokat épített, megteremtve a társadalmi igazságosság és szerepvállalás intézményi kereteit, olyat cselekedett, amit egyetlen más világvallás sem. Ahhoz, hogy mindez megtörténjen, kellettek a nagy katolikus gondolkodók, akik megpróbáltak választ adni a korszak nyomasztó, égető kérdéseire. Ma sincs ez másképp, csak mértéktelenül nagy a zaj a világban, és elborítanak minket a különböző csoportérdekeket szolgáló válaszok. Ezek fölé kellene emelkedni, és értelmes mondatokat mondani a kataklizmákról, például a klímaválságról vagy bármelyik más válságról.
– A T72-nek a feladata és küldetése jelenleg valamennyire kivonni az értelmiséget a nagy zajból, leülni, közösséget formálni, megteremtve így a párbeszéd lehetőségét és kérdéseket feltenni?
– Mindenképpen. És segíteni azokat a csoportokat, amelyek ezt csinálják. Ebbe belefér, hogy megerősítsünk bizonyos szakmai műhelyeket. Ilyen terület lehetne vágyaim szerint a média, amelyben nagyon nehezen mozog ma egy mélyen hívő katolikus értelmiségi. Mit mondjunk annak a húsz-huszonkét éves fiatalnak, aki például külpolitikai tudósító szeretne lenni vagy publicisztikát akar írni? A média tipikusan az a terület, ahol a katolikus értelmiségnek meg kellene fogalmaznia, hogy a közszolgálatiságról, a véleménynyilvánításról, a szólásszabadságról mit gondol ma a Katolikus Egyház.
– Hogyan lehet elkerülni a mozgalom elefántcsonttoronyba zárkózását, azt, hogy elkülönüljön a valóságtól, a társadalomtól?
– Ez mindig veszély, ha értelmiség alatt a valóságtól elrugaszkodott, buborékban élő értelmiségieket értjük. Ám mi olyan értelmiségiekre gondolunk, akiknek a tevékenysége sok-sok ezer ember jóllétét befolyásolja; akik valóban gondolkodnak a világról. Én azt szoktam erről mondani: multiplikátor ember. Aki találkozik egy tartalommal, átgondolja, és utána a saját helyzetéből adódóan egy nagy cégnek, egy nagy iskolának vagy országos médiának átadja azt – így kevésbé fenyeget minket az elefántcsonttoronyba zárkózás.
– Napjainkban gyakran érzékelhetjük, hogy a különböző véleményen lévő emberek csak a saját nézeteikre igent mondó személyekkel állnak szóba.
– Sajnos ez nem csak Magyarországon fordul elő, hanem egész Európában is. Ha valaki egy liberális nyugat-európai egyetemen tanít, akkor kizárólag a saját woke-ideológiája zeng a fülében, és már el sem tudja képzelni, hogy azon kívül van más. Ha valaki Magyarországon azt a narratívát hallja reggeltől estig, hogy ez a legnagyobb veszély, akkor ez tölti ki a gondolatait. Ez pedig megakadályozza abban, hogy a valóságot összetetten lássa. Ezek mind monokróm képek, amelyeket az értelmiség lát. Azt nem fenyegeti az elefántcsonttorony, aki meghallgatja XIV. Leó pápa idei nagyböjti üzenetét, leül, figyel, átgondolja, hallgat. Vállalja azt a kényelmetlenséget, hogy esetleg a másiknak van igaza. Elfogadja, hogy a másik máshogyan látja a világot, mint ő. Ha eljutunk idáig, akkor nem kell félnünk, hogy elefántcsonttoronyba zárkózunk.
Az elefántcsonttoronyba úgy is eljuthatunk, hogy látva, mennyire másképpen gondolkozik a világ, mint mi, kényszerűségből visszahúzódunk – elkerülve így az állandó konfliktusokat a környezetünkkel. Vagy hallgatunk a hitünkről, ugyancsak elkerülendő az összeütközéseket.
Ma valós veszély az, hogy a klérus, a katolikus értelmiség és a hívek akaratlanul is megfelelnek a kor narratív elvárásainak, abban a reményben, hogy így tudunk evangelizálni és eljutni az emberekhez. Ez az egyik legnagyobb csapdahelyzet, ami leselkedik ránk. Ennek többféle változata van: a német katolikus egyház nagyon közel kerül a protestáns narratívához. Mi itthon közel kerülünk a hivatalos politikai propagandához. Vagy fölcseréli az Egyház az evangelizációs szerepét a társadalmi szerepvállalásával. Az az Egyház, amely nagyon hosszú ideig nem akart senkinek sem megfelelni saját magán kívül.
Viszont minél kiszolgáltatottabb egy ország mentálisan, minél kevésbé érzi magát szabadnak, az egyházi megszólalások annál inkább ezeket a kényszereket fogják kiszolgálni. Ez van Nyugat-Európában is. Mondhatom: a fejlett nyugati világban. A fiam mesélte: hamvazószerdán elment egy torontói templomba szentmisére, ahol kihagyták az evangélium előtti szakaszt bűnbánatostul, mindenestül, ugyanígy a Hiszekegyet is, de hosszasan imádkozott a templom a ramadán alatt böjtölőkért. Nagyon sok ilyen megfelelési kényszer létezik napjainkban. Nálunk is ez a helyzet: mielőtt kimondunk valamit, körbenézünk, felmérjük, hogy mit mondhatunk háborúról, bármiről. Ez nem jó. Az egyik legnagyobb kihívás ma a magyar és az európai katolikus értelmiség előtt az, hogyan utasítsuk el a megfelelés kényszerét,
– Miben hozott változást ebben az egyébként is zaklatott, kihívásokkal teli időszakban a mesterséges intelligencia?
– Szentmihályi Szabó Péter Mérték című versében írja: „Ez a kor sem rosszabb, mint a többi, csak több ember van, többet lehet ölni”. Egyetértek Gloviczki Zoltán professzorral: az AI megjelenése nem olyan korszakváltás, mint az írásbeliségé. A mesterséges intelligencia eszköz. Lehet többet ölni vele, ezt naponta látjuk az AI által kreált videókon, de jóra is lehet használni. Ezt is látjuk az orvostudománytól kezdve egészen a klímavédelemig. Az oktatásban hihetetlen lehetőség az AI, csak el kell szakadnunk attól a kényszerképzettől, hogy egy tizennyolc éves gyereknek mindent tudnia kell. Egyáltalán nem kell mindent tudnia. Az AI soha nem fogja helyettesíteni azt az intelligenciát és érzelemalapú tudást, amelytől ember az ember. Freund Tamás, az MTA elnöke nagyon szépen levezeti az előadásaiban: a tudás csak akkor hagy emléknyomot az emberi agyban, ha impulzivitással társul. Akkor emlékszünk valamire, ha az olvasmányélménnyel, zenével, illattal, érzelemmel függ össze. Az AI segítségünkre lehet abban, hogy egy olyan emléknyomot kreáljunk saját magunknak bármiről, ami katarzist hoz létre. Ám az AI nem hoz létre bennünk katarzist. A katolikus iskolának különösen nagy felelőssége van ebben, mert egyszerre kell értelmeznie ezt a világot, és emléknyomot úgy létrehoznia, hogy az Isten felé vezesse a ránk bízottakat.
– Ha öt-tíz év múlva visszatekint, hogyan szeretné látni a Hetvenkét Tanítvány Mozgalmat és annak hatását?
– Azt szeretném, ha mindazok, akik csatlakoznak hozzánk, létrehoznának egy olyan hálózatot, amely azt a reményt sugározza a látókörünkbe kerülőknek, hogy érdemes ebben az országban maradni, érdemes katolikusnak lenni, ezt a nehéz utat választani, mert ez egyrészt örömet ad, másrészt közösséget hoz létre. Sokan vannak olyanok, akiket világok választanak el a katolikus hittől, közösségektől. Olyan korban élünk, hogy minden folyamatosan változik, az emberek véleménye is. Ám egy ilyen időszakban minden másnál jobban vágyódunk az állandóságra.
Még akkor is, ha ennek a mélységét vagy az Istennek a folyamatos jelenlétét nem tudjuk elmagyarázni egy kávéházi beszélgetésben. Mégis, ennek a szilárdságát, stabilitását át tudjuk adni, és erre óriási szüksége van a mai kornak. Az emberek Európában ma sem felejtették el az Istent, sőt: az elmúlt harmincöt év legnagyobb tanulsága, hogy Isten nem halt meg. Nem volt igaza Nietzschének. A 20. század második felének az a jóslata, hogy Európa értékalapú, de spiritualitás nélküli lesz, összeomlott. Nagy spirituális vágyakozás él az emberekben, különösen a fiatalokban.
Szerző: Bodnár Dániel, Kuzmányi István
Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila (archív)
Magyar Kurír
A beszélgetés nyomtatott változata az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye húsvéti magazinjában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
