A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Nagypénteken annak járunk utána, hogy tényleg az emberek-e a legeszesebb lények.
Hosszú ideig azt gondoltuk, hogy az ember bármely kognitív képességben messze felülmúlja az állatokat (sőt sokáig nem is tulajdonítottunk nekik értelmet), mígnem
Ayumu a Kiotói Egyetem Főemlőskutató Intézetében él, ahol szabadon besétálhat a telefonfülkéhez hasonló, számítógéppel ellátott kis házikók valamelyikébe, hogy játékos feladatokat oldjon meg. A kérdéses memóriajátékban – amely ezen a videón látható – a másodperc tört részéig villannak fel számok 1-től 9-ig, a képernyőn véletlenszerűen elosztva, majd fehér négyzetek jelennek meg a helyükön. A feladat: visszaemlékezni a mögöttük rejlő számokra és azok növekvő sorrendjében megérinteni a négyzeteket. Aki kíváncsi a feladatra, ITT ki is próbálhatja.
Minél rövidebb ideig láthatóak a számok, annál gyengébb az emberek teljesítménye, ami jóval kevésbé mondható el a csimpánzokról. Ayumunak elég akár mindössze 60 milliszekundum, kevesebb, mint egy szempillantás a számok pozíciójának memorizálásához. Még egy brit memóriabajnok is kiállt ellene, sikertelenül.
Ha rendeztünk már húsvéti tojásvadászatot, akkor tudjuk, hogy legfeljebb egy-két tucat rejtekhelyet tudunk memorizálni. Ezzel szemben egy fenyőszajkó 20–30 ezer magot dugdos el 5–6 ezer helyre, amelyek nagy részét csőre egyetlen célirányos koppintásával hónapok múlva is megtalálja. Mi, emberek néha még arra sem emlékszünk, hogy egy órája hol parkoltunk le.
Hogyan jutottunk el attól a meggyőződéstől, hogy az állatok a genetikai kód által mereven meghatározott inger-válasz gépek, odáig, hogy memóriajátékot játszunk csimpánzokkal? Vagy máshonnan megközelítve: hogyan lehetséges, hogy évtizedeken keresztül az állati képességek mérése során olyan sok minden rejtve maradt? Egy mondatba sűrítve a választ: „Amit észlelünk, az nem maga a természet, hanem a kérdezésünk módjának kitett természet.” (Werner Heisenberg német fizikus)
Ma, április 3-án lenne 92 éves a világ legismertebb csimpánzkutatója és sokakat inspiráló természetvédője, Jane Goodall, aki utolsó leheletéig töretlen lendülettel és nem szűnő reménnyel küzdött nemcsak szeretett csimpánzaiért, hanem azért is, hogy Földünk minden lakójára és a következő generációkra egy igazságosabb, tisztább, továbbra is élhető bolygót hagyjunk. Gyermekkori álma az afrikai vadonba vezette, ahol nem fogságban, hanem természetes élőhelyükön tanulmányozta az állatokat hosszú éveken át. A vadonban tett korai megfigyelései és megállapításai, mivel ellenkeztek az uralkodó tudományos paradigmával, kezdetben komoly ellenállást váltottak ki, de el is indították ezeknek a paradigmáknak a lebontását.
Bár ő maga akkor még nem is volt képzett tudós, felfedezései – néhány másik, hosszú terepi megfigyelést végző kutatóéval egyetemben – lassan átformálták az állatokról addig alkotott mechanisztikus és az embert az állatoktól élesen elhatároló tudományos szemléletet.
Ezt számos egyéb, az addigi értelmezési keretbe nem illő felfedezés követett. Jane Goodall, az általa létrehozott Jane Goodall Intézet és kutatópartnereik az elmúlt 66 év során a vadon élő állatok tanulmányozásának leghosszabb (Guinness-rekorder) kutatását végezték, amely alatt több mint 300 tudományos megállapítást tettek közzé, és új utakat nyitottak a tudományban. A szemléletváltás bizonyára hatott a laboratóriumokban és az állatkertekben fogságban tartott állatok viselkedésének tanulmányozási módjára is.
Hosszú ideig azzal próbálták rávenni a laboratóriumi állatokat egy-egy feladat megoldására, hogy étellel motiválták őket. Ehhez előzetesen éheztették, jellemzően a tipikus testsúly 85 százalékán tartva őket. Figyelmen kívül hagyták, hogy
Ma sok laboratórium állít össze a bevezetőben vázolthoz hasonló tesztet, amelyet az állatok mókának, szórakozásnak tekintenek. Az USA-beli Yerkes állomás kognitív kutatásokkal foglalkozó épületéhez huhogva nyargalnak a csimpánzok, ha a kifutójuk előtt eltolnak egy kézikocsit, rajta számítógéppel. Sorban állnak a bejutáshoz, hogy eltölthessenek egy órát kognitív teszteléssel. Sem külön ösztönzésre, sem jutalomra nincs szükség, a feladatmegoldás önmagában az számukra. Egyeseken még a versenyszellem is úrrá lesz, a monitor hangjából tudják hogyan teljesítenek, és idegessé válnak, ha azt hallják, hogy a közelben egy társuk ügyesebb.
Az alábbi kedves jelenet talán sejteti, mennyire kevéssé motiválható egy magányosan tartott társas állat. A már említett Yerkes állomás szabadtéri kifutójában vadonatúj mászókát adtak át a csimpánzoknak. Egy óriási faszerkezetet kötelekkel, a magasban fészkekkel, igazi csimpánzparadicsomot. Hosszú hetekig építették, mialatt a kolóniát bezárva tartották több csoportra elkülönítve. A kutatók izgatottan várták, hogy amikor végre kiengedik őket, milyen boldogan veszik majd birtokba a mászókát. Azonban amikor elérkezett a várva várt pillanat, az állatok ügyet sem vetettek rá. Első dolguk egy óriási, érzelmes üdvözlés volt. Sorra odamentek egymáshoz, megölelték és megcsókolták rég látott barátaikat és családtagjaikat. Az új mászóka – amit később a várakozásnak megfelelően nagyra értékeltek – ebben a pillanatban még várhatott.
Számos olyan kísérletet is végeztek (és teszik ezt valószínűleg ma is), amelynél az állat gyenge teljesítményét inkább magában a kísérletben, mintsem az állat képességeiben kell keresni, mivel figyelmen kívül hagyja nemcsak az állat természetes hajlamait, érdeklődését vagy temperamentumát, de akár az anatómiáját vagy érzékszervi tartományát is. Ilyen baki – nem a kezük anatómiájának megfelelő kísérlet – miatt tartották például a gibbonokat hosszú ideig visszamaradott főemlősöknek. Ezért is alapvető annak tudatosítása, hogy az egyes fajok, bár ugyanazon fizikai környezetben, de különböző érzékelési valóságokban, így valójában nagyon különböző világokban élnek.
Az embert tettük meg minden dolog mércéjévé, így emberi teljesítményt várunk az állatoktól is. Ahogy Ayumu esetében láttuk, néha még így is lepipálnak minket, de amikor nem, az sem jelenti, hogy ostobák. Mi értjük meg nehezen, hogy minden fajnak megvan a maga intelligenciája és a maga érzelemvilága, melyek az adott faj érzékeihez és természetrajzához igazodnak.
Ez is az istenkapcsolatunk része, hiszen „a teremtmények nagyságából, szépségéből nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét” (Bölcs 13,5). Ezért mindenki, aki a természetet nyitott szívvel tanulmányozza, Istenhez is közelebb kerül. Ahogy Jane Goodall is, aki bár nem a keresztény vallásból indult ki, erkölcsi értékeiben Jézus követőjének tekinthető. És ahogy Jézus sem felülről levezényelt változást szorgalmazott, hanem a megtérést és az ebből fakadó egyéni tettek fontosságát hangsúlyozta, ő is abban hitt – amit a legtöbbször idéznek tőle –, hogy: „Minden egyes apró cselekedet számít. Minden egyes ember minden egyes nap és minden egyes percben tehet azért, hogy jobb legyen a világ.” Nemcsak az ember, hanem minden teremtmény számára!
Az első emberpár bűne következtében az egész teremtés rendje megbomlott. A kozmikus hatású bűn tehát az élővilágot is érinti, mely része a megsebzett teremtésnek. „…minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik…” (Róm 8,22). Az első Ádám bukása megbontotta a teremtett világ harmóniáját, Jézus, „az új Ádám” engedelmessége elindítja a gyógyulást, a teljes teremtett rend helyreállításának kezdete. Jézus követőiként ebben a helyreállítási folyamatban való közreműködésre is meghívást kaptunk. A részvételünk a megtéréssel, a gondolkodásmódunk megváltoztatásával kezdődik, többek között az állatokkal, teremtménytársainkkal kapcsolatban is. „…a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.” (Róm 8,19)
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: Kees Geluk/YouTube (Ayumu); Wikipedia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
