Kárpátalja próbál túlélni, miközben halottak néznek farkasszemet az élőkkel a főtereken

A munkácsi elkerülő úton egy hatalmas, amerikai érdekeltségű gyárépület torzója sötétlik. A tetején és oldalán hatalmas lyuk tátong, amelyeken keresztül előbukkan a roppant épület fémváza. A még mindig romokban lévő épület az orosz-ukrán háború mementója. A kocsiban velünk ülő helyi történész, Meskó János, aki azért jött velünk, hogy bemutasson egy történelmi jelentőségű fa zsinagógát, futólag rápillant, majd szinte gépiesen, a beletörődés hangján csak annyit mond: Hál’ Istennek, hogy emberek nem voltak bent.

Aztán az autó megy tovább. Ez az egyetlen fizikai lenyomata a már öt éve folyó háborúnak, ugyanis Kárpátalján egyedül ezt a komplexumot érte találat, ezt is már hónapokkal ezelőtt. Kárpátalján a háború nem a folyamatos rettegésben jelenik meg, hanem abban, hogy rutinná vált a hátországokra jellemző borzalom. A légiriadók itt nem mindennaposak, a magyar határtól mindössze néhány kilométerre fekvő régiót a fegyveres konfliktus fizikailag jórészt megkímélte, sőt ezt a térséget nem elsöpörte a háború, hanem felismerhetetlenségig felduzzasztotta.

Ungvárra érve a városképi kontraszt azonnal mellbevágó. A hetvenes években ragadt, omladozó szovjet blokkok és a szűk utcák mellett a semmiből felhúzott, vadonatúj társasházak és lakóparkok magasodnak. Ha Ukrajnában csak ezt az egy várost látnánk, akkor azt hihetnénk, hogy a szocializmusból felszabadult térség éppen hatalmas fejlődésnek indult. Egy helyi azonban elmagyarázta, hogy a háborútól nem független a fejlődés, ugyanis a kelet-ukrajnai harcok elől százezrek menekültek ide, a legnyugatibb, legbiztonságosabbnak hitt megyébe.

A népességnövekedés miatt pedig gomba mód nőnek ki az épületek a földből, azonban a város útjai nem bírják el ezt a terhelést, a fojtogató dugók állandósultak. Az építkezésekhez használt tehergépek tátongó kátyúkat marnak az utakba, ami tovább lassítja a közlekedést. Az utakon a legújabb nyugati terepjárók araszolnak a kárpátaljai tömegközlekedés gerincét adó, sárgára festett, szovjet érából származó ősöreg buszok mellett, amelyek kétségbeesve kerülgetik az elképesztő mennyiségű lyukat az aszfaltban. Bár a boltokban az árak nagyjából a magyarországi szinten mozognak, a termékkínálat sok helyen lepusztult a helyiek szerint, ugyanis a háborús gazdaság nyomait magán viselő polcokon érezhető az ellátási láncok akadozása. Bár az áruellátás folyamatos, de a kínálat jóval szegényesebb, a márkák palettája nem olyan széles, mint amit otthon megszokhattunk. A népességrobbanás azonban nemcsak infrastrukturális, hanem mély kulturális válságot is hozott. A betelepülő kelet-ukránok – akik közül sokan itt ragadtak, mert nem tudtak vagy nem akartak továbbmenni Európába – egy teljesen más mentalitást hoztak magukkal. A velünk utazó történész szerint a helyi magyar és ruszin-ukrán közösségek évszázadok alatt kialakult, többnyelvű és csendesebb együttélési kultúráját a legtöbb újonnan érkező nem fogadja el, és nem is akar beilleszkedni. A helyiek sokszor csak „bezzegelőknek” hívják őket. A feszültség szinte tapintható, miközben a kárpátaljai falvakból folyamatosan viszik a férfiakat a frontra, az ingatlanárakat az egekbe verő, a kávézókban ülő keleti betelepülők jelenléte mindennapos konfliktusforrás a bolti sorban állásoknál és az utcán is.

Ahol a szentek megjelennek és a paloták konganak

Ahogy az ember maga mögött hagyja a felduzzadt nagyvárosokat, Kárpátalja egy másik, időn kívüli dimenziója tárul fel. Több faluban az autó még mindig azokon a macskaköves utakon rázkódik, amelyeket az 1900-as évek elején, a századfordulón fektettek le. Az infrastruktúra itt sok helyen idősebb, mint maga az ukrán állam. Útközben a levegőt vastag, maró füstszag üli meg, mert bár elméletileg szigorúan büntetik, a helyiek megszokásból a mai napig felgyújtják a tarlót és a mezőket. Meskó János miközben a lehető leggyorsabban próbálta felhúzni az autó ablakait elmagyarázta, hogy a tarlóégetés egy gyors, olcsó és hatékony módszernek tartják a betakarítás utáni szármaradványok eltakarítására, de ez a módszer hosszú távon tönkreteszi a talaj élővilágát, elégeti a hasznos szerves anyagokat, hatalmas légszennyezéssel jár, és gyakran kontrollálhatatlan tüzeket okoz. Ezek alapján érthető, hogy az ukrán állam miért szeretné beszüntetni ezt a gyakorlatot. A mezőgazdaság képe egyébként is teljesen átalakult. Kárpátalján ma már alig látni haszonállatot, mert az állattartás egyszerűen nem kifizetődő. A termőföldek azonban drámai felértékelődésen mentek keresztül. Míg Kelet- és Dél-Ukrajnában több millió hektárnyi mezőgazdasági területet aknásítottak el – olyannyira, hogy még a béke eljövetele után is évtizedekig életveszélyes lesz traktorral ráhajtani –, addig itt, a biztonságos hátországban pörög az üzlet. A gazdagabb településeken hatalmas földterületekkel rendelkező üzletemberek diktálják a tempót, de nem búzát vagy kukoricát termesztenek, hanem fóliák alatt salátát, krumplit, paszulyt és epret. A munkásokat régi buszokkal hordják ki a mezőkre. A foglalkoztatás jórészt feketén zajlik – részben azért, hogy a férfiak elkerüljék a katonai toborzókat –, de a háborús infláció árnyékában ez az egyetlen esélyük a túlélésre.

A roskadozó házak között időnként hatalmas, többemeletes, oszlopos paloták bukkannak fel. Ezekben az épületekben azonban nem lakik senki. A tulajdonosaik külföldön dolgozó vendégmunkások, akik az otthoni falujukban építtetik fel a „palotáikat”, amelyeket szomszédaik csak státuszszimbólumnak neveznek. A háború ezt a klasszikus kárpátaljai jelenséget is kifordította magából: mivel a hadköteles férfiak a hadiállapot miatt nem hagyhatják el az országot, vagy eleve kint ragadtak, a hatalmas házak üresen konganak, legfeljebb az ingázó nők tartják bennük a lelket. A múlt és a jelen bizarr találkozásait lépten-nyomon látni. Bilke település központjában a mai napig büszkén áll Jurij Pitra, a Szocialista Munka Hősének bronz mellszobra. A 2009-ben elhunyt férfinak még életében emeltek szobrot a szovjetek, mert munkacsoportjával rekordmennyiségű kukoricát termelt, és a legendák szerint még Leonyid Brezsnyevet is a saját pálinkájával kínálta. Bár a 2014-ben indult dekommunizációs hullám szinte minden szovjet emlékművet elsöpört Kárpátalján, Pitra szobra a helyén maradt. A falusiak ugyanis a falu híres szülöttét, a dolgos gazdálkodót látják benne.

A történet szerint 2002. augusztus 27-én egy 10 éves kislány, Olena és 9 éves barátnője, Mariana vizet merítettek a faluhoz közeli forrás vízéből, amikor egy fehér ruhás, kék öves fiatal nőt pillantottak meg, aki egy alacsonyan lebegő felhőn állt és mosolygott. A megrémült gyerekek hazarohantak és elmesélték szüleiknek a történteket. Marina apja, aki görögkatolikus pap, arra utasította lányát, hogy ha újra látják a nőt, akkor kérdezzék meg tőle a nevét. A jelenés még aznap megismétlődött – ezúttal két angyal kíséretében –, és a nőalak Szűz Máriának nevezte magát. A következő napokban a látomások folytatódtak, a Szűzanya a lányokon keresztül azt kérte, hogy a jelenés helyén imádkozzanak, építsenek kápolnát. A forrás köré ezután valóban felhúzták azt a kápolnát, amit ma is ott látni, a helyiek pedig gyógyító erőt tulajdonítanak a forrás vizének, amely a fedett zarándokudvaron áll. A háború előtti időben minden hónap 27-én buszok tucatjai érkeztek zarándokokat hozva a faluba. A turizmusnak, így a zarándoklatoknak is betett a háború, ugyanis azóta a látogatók szinte teljesen eltűntek Kárpátaljáról, pedig a front több száz kilométerre van, és a régiót a fegyveres konfliktus fizikailag nagyjából megkímélte. A helyiek szerint a félelem többnyire alaptalan. „Nincs itt semmi félnivaló” – mondta az egyik helyi, és felelevenítette, hogy a háború előtt volt egy jó időszak, amikor a magyarok rendszeresen jöttek át a határon, ami jót tett a környék gazdaságának. Van, aki szerint azonban nem is annyira a rakétáktól való félelem tartja vissza a turistákat, hanem a határátkelés kiszámíthatatlan, megalázóan hosszadalmas folyamata.

Egyikük elmesélte, hogy a legtöbb, amit a sorban állt a határnál az öt óra volt, de hallott ennél még hajmeresztőbb történeteket is. Kárpátalja eközben a belső turizmusból próbál megélni – a kelet-ukrajnai menekültek egy része itt keresi a nyugalmat –, de az a fajta magyar vendégkör, amely a háború előtt a munkácsi várat, az ungvári skanzent és a beregszászi termálfürdőket látogatta, egyelőre nem tért vissza.

Régi sírok, új halottak

A kárpátaljai utak mentén azonban nemcsak szobrok és kolostorok, hanem katonai ellenőrzőpontok is lassítják a forgalmat. A munkácsi vár alatt – ahol egykor Zrínyi Ilona védte a falakat – ma fegyveresek ellenőrzik a papírokat. Nem fejtette ki ugyan, de egy helyi idős férfi elég egyértelmű véleménnyel volt a toborzási szokásokról, ami a katonák látványa miatt jutott eszébe. Inkább hagyjuk is, hogy mit művelnek – legyintett, amikor azt kértük, fejtse ki részletesebben, hogy miért ítéli el a sorozási praktikákat.

Bár a front több száz kilométerre van, Kárpátalja is vérzik, hiszen eddig is több mint 700 kárpátaljai magyar szolgált a lövészárkokban, és a halottak száma folyamatosan nő. Ennek a legmegrázóbb bizonyítékai a temetők és az emlékhelyek. Az egykoron nagy zsidó lakossággal rendelkező Bilkén, nem messze a kukoricatermesztő szobrától áll az egykori zsinagóga, amelyet jelenlegi falusi művelődési háznak, közösségi térnek használnak. Az impozáns épület előtti téren a keleten elesett helyi ukrán és magyar katonák arcképei sorakoznak egy felállított emlékfalon, amely mellett ottjártunkkor kerékpárokkal játszadozó gyerekek gyülekeztek. Ilyen emlékfalak minden nagyobb faluban és városban megtalálhatóak általában a település legforgalmasabb csomópontjaihoz közel, hogy emlékezzenek azokra, akik miatt ők nyugalomban élhetnek. A nyugalom persze relatív, hiszen, ahogy a falak is emlékeztetnek, komolyan érinti a háború a helyieket is. Ottjártunkkor a tervek szerint a falu elöljárója kísért volna minket, de el kellett mennie, mert éppen hazahoztak a frontról egy elesett helybélit.

A halál és az emlékezet Kárpátalján egyébként is sajátos szabályok szerint működik. A bilkei zsidó temető nagyobbik fele látszólag üresen tátong. Azonban nem a halottak tűntek el, hanem a kövek. Az elmúlt évtizedekben a helyiek az értékesebb, jól faragható sírköveket egyszerűen elhordták, és beépítették a saját házaik alapjába vagy a macskaköves utakba. Ungváron a történész mutatott is olyan lakóházat, amelynek egy része szó szerint sírkövekből épült fel.

Fotó: Szollár Zsófi / Index

A hátország teherbírása

A háború logisztikája közben Kárpátalján részben a civilekre hárul. A történész, aki az utunkon kísér, maga is a hátország teherbíró oszlopa lett: két-három havonta jár a front közelébe, hogy hatalmas, 500 kilowattos generátorokat, vagy régi, de még használható kerékpárokat, élelmiszert, gyógyszert szállítson a lebombázott kórházaknak, iskoláknak és a frontvonalon harcoló katonáknak.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arról Meskó János szűkszavúan beszél. Az egyik kijevi útján több pappal együtt egy tízemeletes lakóház legfelső szintjén tartózkodott, amikor a szomszédos épületbe drón vagy rakéta csapódott. A detonáció az ő házukat is megrengette. Részleteket nem mesél, az arcán sem látszik semmi különös, amikor szóba hozza – ugyanazzal a fegyelmezett tárgyilagossággal adja elő, mint amivel egy órával korábban a zsinagóga gerendáinak állapotáról beszélt. Egyedül akkor rezdült meg, amikor a katonákkal folytatott beszélgetéseit részletezte, ugyanis amikor valami szállítmányt visznek megesik, hogy egy-két napot a katonákkal kell töltenie. Olyan dolgokat mesélnek, amelyeket a családomnak sem árulok el, annyira megrázóak – zárta rövidre a témát.

Amikor végül visszaértünk Ungvár központjába, a háború előtti európai illúzió egy pillanatra újraéled. A helyi cukrászdában büszkén árulják a híres Ungvár-tortát, az üzlet közepén pedig egy gigantikus, 25 kilós csokoládétojás díszeleg. Odakint szovjet buszok ráznak a macskakövön, a keleti front elaknásított földjein traktorok helyett tankok mozognak, a hegyekben szentek jelennek meg, a temetőkből pedig házak épülnek. De itt, a cukrászdában, egy pillanatra minden olyan, mintha a világ a legnagyobb rendben lenne.

index.hu

Képek: Szollár Zsófi