Az Erdélyi Művészeti Központ ismét rangos kulturális eseménynek adott otthont: megnyílt Biró Gábor festőművész, festő-restaurátor kiállítása. A Székelyudvarhelyen élő művész 1980-1985 között rajztanárként dolgozott Uzonban, ebben az időszakban sepsiszentgyörgyi műtermében is alkotott.
Pénteken este várakozással teli nyüzsgés töltötte meg az Erdélyi Művészeti Központ kiállítóterét: régi ismerősök üdvözölték egymást, fiatalok és idősebbek helyet kerestek, a falakon pedig már ott feszültek Biró Gábor festményei – első pillantásra talán absztrakt formák, közelebbről nézve azonban történetek, jelek, visszatérő motívumok.
A Székelyudvarhelyen született festőművész és restaurátor kiállításának megnyitója nem csupán egy újabb tárlatnyitás volt, hanem egy több évtizedes, következetesen épített életmű összegzése is. A közönség figyelme hamar a megszólalók felé fordult: Bordás Beáta, az EMŰK vezetője és a tárlat kurátorai nyitották meg a kiállítást.
Beszédében Szücs György művészettörténész, aki a tárlat egyik kurátoraként volt jelen, kiemelte, hogy Biró Gábor festészete nem alkalmi tevékenység, hanem életforma, amelyben a mindennapi munka, a folyamatos alkotás szinte létszükségletté válik. Ezt az attitűdöt jól tükrözi az a gondolat is, miszerint „mindig festő akart lenni, és ma is az akar lenni” – vagyis az alkotás nem lezárt állapot, hanem állandó törekvés.
A kiállítás egyik legnagyobb erénye, hogy az életmű kevésbé ismert rétegeibe is betekintést enged. A főiskolai évek alatt, sőt, az azt megelőző időszakban készült munkák ritkán kerülnek a nyilvánosság elé, most azonban ezekből is ízelítőt kapnak a látogatók. Ezáltal világosabbá válik az a fejlődési ív, amely az absztrakt expresszionizmus irányába vezetett.
Szücs György szerint az életmű egyszerre takar és feltár: a formák mögött ott húzódik a jelentés, de sosem válik teljesen egyértelművé. Ez a feszültség adja a képek egyik legfőbb erejét. „Nem véletlen, hogy végigvonul az egész festői életművén a corpus és az Ikarosz. Ebben ugye, az emberi lét vágyódása is benne van, és benne van a sorsszerűség, hogy a nagyra törő tervek, azok bármikor lezuhanhatnak” – fogalmazott a kurátor a képek kapcsán.
A közönség soraiból többen már a beszéd alatt közelebb léptek a képekhez: a dinamikus vonalak metszéspontjainál mintha valóban ott rejtőzne valami. A tárlat különlegességei közé tartoznak azok a kis székek is, melyeket a művész saját kezűleg készített, festett meg, és barátainak ajándékozott. Ezek az alkotások egyszerre hordozzák a mesterember és a festő identitását, miközben személyes, játékos gesztusként is értelmezhetők.
A kurátori koncepció részeként interaktív elem is helyet kapott a teremben: egy egyszerű formákból álló világnézeti játék, amely a látogatót is bevonja az alkotói gondolkodásba. „Kurátortársammal, Lőrincz Lászlóval, hoztuk létre az úgynevezett világnézeti játékot. Nagyon egyszerű: a gondolat az, hogy két háromszöget hányféleképpen tudsz összeilleszteni, és az mit fejez ki. És itt most invitáljuk a közönséget egyéb színes háromszögekkel, hogy aki ott van, az rakja ki az akkori hangulatát és az akkori világnézetét” – mondotta Szücs György.
A továbbiakban szólt arról, hogy Biró Gábor életútja szorosan összefonódik Erdély több művészeti központjával: a kolozsvári képzőművészeti tanulmányok, az uzoni tanári évek, majd a sepsiszentgyörgyi és székelyudvarhelyi alkotói időszak mind hozzájárultak ahhoz a gazdag vizuális világhoz, amely most a kiállítóterem falain bontakozik ki.
A megnyitó végén Lőrincz László, a kiállítás társkurátora is megköszönte az együttműködést, majd átadta a szót a jelen lévő művésznek, aki humorral reagált: „A köszönet természetes, de nekem ezt a szervezést mind el kellett tűrnöm” – jegyezte meg nevetve Biró Gábor.
A megnyitó után a tér lassan újra beszélgetésekkel telt meg. Kis csoportok alakultak a festmények előtt, halk eszmecserék indultak színekről, formákról, jelentésekről. Volt, aki régi emlékeket idézett fel a művésszel kapcsolatban, mások most találkoztak először munkáival, de a képek szinte mindenkit megszólítottak.
A tárlat nem kínál kész válaszokat. Inkább kérdez, sejtet, és időt kér a nézőtől. Talán éppen ezért működik: mert nemcsak nézni, hanem „olvasni” is kell ezeket a képeket.
Fülöp Kata
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
