Március 21-én együtt ünnepelt Pannonhalmán a bencés család. Szentmise és a „…docere et doceri” (tanítani és tanítva lenni) című kiállítás megnyitója indította el a 2029-es nagy bencés jubileumra, a montecassinói monostor alapításának 1500. évfordulójára való felkészülés első évét, az iskola évét. E tematikus évben iskoláik és a bencés közösség oktató, nevelői hivatására összpontosítanak.
A bencés világ 1500 éves jubileumára készül: 2029-ben lesz 1500 éve, hogy 529-ben Szent Benedek Montecassinón megalapította első monostorát, ezzel egyben megszületett a bencés életeszmény, amelyet Regulájában fogalmazott meg. A Pannonhalmi Főapátság hároméves felkészülési folyamatot indított, amelynek középpontjában a monostor küldetése áll, „az Úr szolgálatának iskolája” benedeki eszmény jegyében. A jubileumra vezető első tematikus év 2026, amelyet az iskola évének neveztek el, jelképe az a Szent Benedeket ábrázoló ikon, amely Csincsi Arnold alkotása.
A főapát köszöntötte a szentmise minden résztvevőjét, kiemelte vendégeiket, többek között Majláth Tihamért, az alsósági Szent Miklós-templom plébánosát és Söptei Józsefné celldömölki alpolgármestert, akik ajándékkal érkeztek Szent Benedek ünnepére. A plébánián ugyanis felfedeztek ugyanis egy barokk kori könyvet, Matthias Faber jezsuita pap és hitszónok prédikációgyűjteményét, melynek 1715-ös possessor (tulajdonos) bejegyzése a pannonhalmi konventre utal.
A könyvek jelentése nem állandó: minden nemzedék újraolvassa és újraérti őket. Nem vitrinekbe valók, hanem kézbe, mert az olvasás során vitába szállnak velünk, ingerelnek, kérdéseket tesznek fel, sőt lázadásra is ösztönöznek. A tanulás így sosem békés megnyugvás, hanem folytonos belső párbeszéd.
A monostor és a könyvtár különösen is az emlékezet és az alkotás tere: itt őrzik mindazt, amit rég halott kezek írtak és másoltak, hogy az élők újra felfedezhessék. Az írás az emlékezés formája, az olvasás pedig az a csendes tér, ahol a lázadás után az ember visszatalál a rendhez és önmagához. A könyvek ugyanakkor gondozást, figyelmet és szeretetet igényelnek: csak akkor maradnak fenn, ha újra és újra kézbe veszik őket. A régi szövegek nemcsak múltat őriznek, hanem új jelentéseket is feltárnak. A könyvtár egyszerre válik a csend, a tanulás és a finom, belső lázadás poétikus terévé.
„Honnunk szebblelkű asszonyinak” – olvasható Széchenyi ajánlása a kiállított művön. Kiss Noémi rámutatott: Már Széchenyi István is felismerte, hogy a könyvek sorsa az olvasók – különösen a gondoskodó, értő nők – kezében van: ők egyengetik útjukat, ápolják és továbbadják őket, mintha gyermeket nevelnének. Kiss Noémi arról is beszélt, hogy a nők „általában olvasnak és kevesebbet írnak a szélesebb közönségnek”, de ez napjainkban épp változóban van.
A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár klasszicista könyvtártermében látható kiállítás egyrészt Szent Benedeknek arra felszólítására fókuszál, melyet a Regula prológusában fogalmaz meg: „Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját.” (RB 0.45) Ez az iskola maga a monostor, ahol a tanulás egyrészt lelki gazdagodást jelent, tökélesedést, másrészt az olvasáson és az apáti tanításon keresztül előrehaladást a „világi” tanulmányokban, mely ismeretekre – napjainkra különösen is – szüksége van a szerzetesnek ahhoz, hogy eligazodjon a világban, és segítségére lehessen a testi-lelki tanácsokért hozzá fordulóknak. A nevelésben és nevelődésben, oktatásban és tanításban fontos szerepe van a mester–tanítvány, tanár–diák kapcsolatnak. A könyvtárlat erre a sajátos kapcsolatra is fordítja a figyelmet azáltal, hogy a magyar történelem nagy alakjainak, egyes jeles bencés diákoknak is emléket állít.
A XVII. századi, latin nyelvű prédikációs kötet írója egy bajor jezsuita, Matthias Faber, aki Pázmány Péter hívására került Magyarországra. A könyv 1715-ben jutott el Pannonhalmára, és valószínűleg a század elején élt Villebald bencés atya használta – belső oldalára feljegyezték a használó nevét – prédikációihoz, aki később Tihanyban apátként szolgált, majd Dömölkre került, ahonnan a bencés atyák ellátták Alsóságot is. Nagy jelentőségű e kötet amiatt is, mert a rend 1786-os felszámolása után szétszórattak a szerzetesek, amiről nagyon kevés forrásunk van. A könyvbe 1791-ben feljegyeztek egy névsort, szétszóratott bencés szerzetesekét, így rekonstruálható, ki hol élt és milyen pasztorációs tevékenységet végzett. A könyv történelmi forrásként betekintést ad a nehéz időkben is összetartó bencés szerzetesek életébe, kapcsolatrendszerébe és hálózatos működésébe, dokumentum és tanújel a közösség összetartásáról, a tudás, a hit és a gondos olvasás hosszú távú megőrzéséről.
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
