A szeged-alsóvárosi ferences plébánia „Jöjj hozzám!” imaestjén február 27-én a szervezők felkérésére Mészáros Levente OFM arról beszélt, hogyan vezette és formálta életét Isten irgalma a kereséstől a ferences hivatásig. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a ferences laikus testvér tanúságtételéből.
Katolikus vallását nem gyakorló családból származom, de szüleim soha nem tiltották, hogy templomba járjak. (…) Tízéves voltam, öcsém nyolc. (…) járnia kellett hittanra, hogy megkereszteljék. (…) nekem, nagynak kellett elkísérnem a plébániára. Tiltakoztam, hogy (…) a misén csak „éltesebb korú asszonyok” vannak, és a plébános atya is szigorú. (…) A hittanokon nagyon megszerettem az Istenről való beszédet, a bibliai történeteket; bár ekkor még úgy gondolkodtam, mint gyermek, hitem is gyermekcipőben járt, mégis olyan alapot kaptam, amire mint sziklára tudtam és a mai napig tudok építeni. Orosz Lőrinc atya után megkaptuk Marosi János atyát, akit nagyon szerettünk – ő volt az, aki megszerettette velünk Istent. Mindenben a segítségünkre volt, (…) a legtöbbet azzal tette, hogy elérhető volt a számunkra. Ő nem „szertartásmester” volt, hanem a hívek között élő, velünk sorsközösséget vállaló atya. (…) Az első nagy törés akkor ért, amikor elhelyezték szeretett János atyánkat, és utána nagyon sűrűn váltogatták egymást a plébánosok. (…) a miséken már csak néhány kitartó idős maradt és én fiatal egyedül.
Ekkor kerestem olyan közösséget, ahol fiatalként fiatalokkal élhettem meg a hitemet. Egy evangélikus közösség fogadott be. (…) büszkén vallottam magam evangélikusnak. Ekkor bontogattam a szárnyaimat, úgy gondoltam, az az igazi, amit én magam választok, nem az, amit a családi tradíció meghatároz. (…)
A fordulat akkor következett be idillinek tűnő, bár túlságosan individuális életemben, amikor 2009-ben elhunyt apai nagymamám. Amikor a halálhírét megtudtam apukámtól, épp egy evangélikus ifitalálkozón vettem részt. Mondtam a lelkészemnek, hogy imádkozzon a nagyim lelki üdvéért. Ő azt felelte: „Mi nem imádkozunk a halottakért!” Ez egy olyan kijózanító mondat volt, melynek következtében ott azonnal katolizáltam, illetve rekatolizáltam. A belőlem felfakadó első ima a Szent Szüzet köszöntötte. Hosszú évek után újból.
A devizamizéria, amely sokak életét megkeserítette, kihúzta a talajt a lábam alól. A középvezetői fizetésemet a hiteltörlesztésre költhettem; (…) enni újra haza kellett járnom szüleimhez.
Másfél évig dolgoztam Írországban egy farmon. (…) aszkétaéletet éltem, hogy mihamarabb vissza tudjam fizetni az adósságomat. (…) maradt még annyi pénzem, hogy kirepülhessek Ausztráliába. (…) Szabad voltam, testileg, lelkileg, szellemileg, anyagilag (…) Új-Zélandon éltem két éve (…), amikor ismét belelépett az életembe Isten.
Megkaptam a behívómat szerzetesnek. (…) Egy evangélikus könyvet olvastam éppen. Dietrich Bohnhoeffer Követés című könyvét. (…) A szerzetességről volt benne szó. (…) olyan találkozás volt Istennel, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. A maorik országából haza kellett repülnöm a vízum intézése miatt. Ezzel a találkozással a szívemben szemléltem az eseményeket – egyedül, mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, aki megértett volna, aki nem lebeszélni akarna, hanem biztatni, támogatni.
Fogalmam sem volt, milyen az az új élet, amit felkínált Isten, de bíztam benne. Maradéktalanul bíztam benne. (…) a kapcsolati szárazságomat még megtetéztem egy 800 kilométeres spanyol zarándoklattal, az El Caminóval. (…)
Most már tudtam, hogy melyik rend. (…)
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – írja Jézus szavait János az evangéliumában (Jn 15,16). Isten, aki megmutatta az életet és a halált, a jólétet és a nélkülözést, pályára állított. Nem úgy, ahogy én terveztem, de úgy, ahogyan a kettőnk kapcsolatát egyre mélyíthetem.
(…) világcsavargó élet után, 12 éve léptem a ferences rendbe, és 6 éve már, hogy örökfogadalmas vagyok. (…) Sokan kételkedtek abban, hogy ilyen sok év tekergés után meg tudok egy helyen maradni. Csak azt nem tudták a kételkedők, hogy miért, illetve kiért is teszem, amit teszek. Amikor hazaköltöztem, felnőtt szakápolói végzettséget szereztem Szegeden. (…) az idősbeteg-ellátás volt a fő profilom. A rendben az idős atyák gondozása volt a feladatom 12 éven keresztül, közben a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a szerzetességgel kompatibilis diplomát is szereztem. (…) Esztergomból, a szociális otthonunkból (ahol két évet dolgoztam főállásban) jöttem erre a hazai terepre, mert egyébként földeáki vagyok; szüleim, testvérem a családjával és nagyim most is itt élnek.
Ferenc a megtérése előtt az oly utálatosnak talált leprásokat ápolta, mosta sebeiket, meghallgatta őket, vigaszt nyújtott nekik. Ők voltak azok, akiket kitaszított a társadalom, a perifériára kerültek, senki sem akart még csak tudomást sem venni róluk, nem hogy köztük éljen. (…)
Ferencesként, Ferenc nyomdokain járva, Krisztushoz tartozva szívesen dolgozom olyanokkal, és olyanokért, akik idősek, és segítségre szorulnak. (…) továbbra is a rend szociális bizottságának tagja vagyok, így átfogóbban tájékozódhatom a körülöttünk élők szükségleteiről, annak enyhítésére tett törekvésekről. (…)
Mi, szerzetesek beteget látogatunk, ételt adunk a szegénykonyhán a vacsoravendégeinknek, szállást nyújthatunk a betérőnek. A temetések kapcsán találkozunk a gyászolókkal, a lelki beszélgetésekben vigasztalunk, a kételkedőknek jó tanácsot adhatunk.
Bár laikus testvérként is sokat tehetek, mégis a szerzetes-diakónusi (szerpapi) szolgálat tenné teljessé a ferences életemet. Ahol a felszentelés által a liturgia körüli teendőkben szolgálva segíteném Anyaszentegyházunkat, és a meghatározott szentségek és szentelmények kiszolgáltatásával a kegyelem hordozója, közvetítője, átadója lehetnék.
A tanúságtétel teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média
Fotó: Máder Balázs
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
