Alábbiakban Gájer László egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar, 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszék vezető professzorának írását olvashatják.
2026. március 14-én, 96 esztendős korában a németországi Starnbergben található otthonában elhunyt Jürgen Habermas filozófus és szociológus. Egy olyan állócsillag volt, aki évtizedek óta, de az én életemben biztosan meghatározó az európai filozófia, de a szociológia és a politika egén is. Úgy búcsúzom most tőle, mint egy ízig-vérig európai gondolkodótól, akit a racionalitáshoz való viszonya határozott meg a leginkább. Teszem ezt azért is, mert ugyan életművét sokféle oldalról meg lehetne közelíteni, most mégis
Habermas először talán azzal szerzett nevet magának a nyilvánosság előtt, hogy 1953-ban bírálattal illette a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain Martin Heidegger 1935-ös írásainak kiadását, melyekben a nemzetiszocialista eszmék támogatását vélte felfedezni. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című 1962-es könyve az előző évben Marburgban benyújtott habilitációs dolgozatának nyomtatásban megjelent változata, melynek témája a közszféra, amely a reneszánsz idején kezdett megformálódni Európában. A piaci folyamatok jelenléte, valamint az egyéni szabadság és a népszuverenitás növekedése létrehozta azt a teret, amely a magánszemélyek és a kormányzati hatóságok között helyet kínál a közügyekről szóló kritikus viták lefolytatására. 1964-ben Habermas átvette Max Horkheimer tanszékét Frankfurtban, és ettől kezdve gyakran a Frankfurti Iskola második nemzedékéhez sorolták. Ezen iskola képviselői a frankfurti Társadalomkutató Intézetben tevékeny szociológusok és kultúrkritikusok, akik megalkották az úgynevezett kritikai elméletet, amely a fennálló hatalmi és ideológiai struktúrákat illette bírálattal. (Közülük kiemelkedő Theodor Adorno alakja, aki 1956-ban hazatérve hívta meg Habermas-t a frankfurti intézetbe, megismertetve a fiatal gondolkodót az empirikus társadalomkutatás módszereivel.) Miközben ezzel az akkori német nyilvánosság előtt nem volt népszerű, marxistának vallotta magát, abban az értelemben mindenképpen, hogy lehetségesnek tartotta a marxizmus egyetemi összefüggésben való tanulmányozását. Eközben kritikusan szemlélte az 1968-as diákmozgalmakat, ezzel kapcsolatban használva a Linkfaschismus fogalmát is.
1981-es A kommunikatív cselekvés elmélete című könyve a főművének tekinthető. Ezekben az években az úgynevezett történész-vitában bírálattal illette Ernst Nolte nézeteit, aki összefüggést látott a nemzetiszocialista és kommunista bűntények között, mely nézeteit Habermas a nemzetiszocialista bűnök elkenésének, megkérdőjelezésének tekintette. Az úgynevezett pozitivizmus-vita, és például a tekintélyelvről, a posztmodernről és a polgári engedetlenségről szóló viták aktív szereplője volt, bírálva például a francia posztmodern pozícióját is, jelezve, hogy a modern korszak még egyáltalán nem fejeződött be.
2012-ben nyilvánosan kiállt az akkoriban az úgynevezett magyar filozófuspályázatok kapcsán politikai támadások kereszttüzébe került magyar filozófusok mellett, akik – mint Heller Ágnes, Vajda Mihály és Radnóti Sándor – történetesen az egykori Lukács-iskola köréhez tartoztak. Ezen úgynevezett Budapesti Iskola filozófustagjaival Habermas-t régre visszanyúló kritikai párbeszéd kötötte össze. 2014 májusi budapesti látogatása alkalmával az ELTÉn bírálattal illette az akkori magyar kormány politikáját. Előadásának témája az Európai Unió, mint a nemzetek feletti demokrácia lehetséges programja volt.
Ami azonban bennünket talán még ennél is jobban érdekel, az a 2004. január 19-i beszélgetése Joseph Ratzinger bíborossal, a Hittani Kongregáció prefektusával a Bajor Katolikus Akadémián. Akkor ugyanis úgy látta vendégül őket a bajor akadémia, mint a két legismertebb és leginkább meghatározó német értelmiségit. Ebben a beszélgetésben,
Habermas ebben a szövegben a vallási közösségeknek is helyet szánt a társadalmi-politikai nyilvánosságban, annyiban, amennyiben a szekuláris, liberális állam, mint modus vivendi keretin belül hozzá tudnak járulni a társadalmi erkölcs konzisztens megvalósulásához. Hangsúlyozta azonban azt is, hogy ehhez a vallásnak fel kell adnia az élet átfogó alakítására vonatkozó monopóliumát. 2019-ben megjelent Habermas utolsó nagyszabású munkája, a kétkötetes Auch eine Geschiste der Philophie (Egy másik filozófiatörténet) című összefoglalás, melyben a kereszténységnek központi helyet tulajdonított a nyugati racionalitás kialakulásában és fejlődésében. Arról beszélt, hogy a modern szekuláris ész nem a kereszténység ellentéteként jött létre, sokkal inkább teológiai témáktól tanultak azok, akik annak koncepcióját megformálták, átvándoroltatva egyes fogalmakat a teológia területéről a profán gondolkodásba. Ilyen koncepciók voltak például az egyéni autonómia és felelősség, az emberi méltóság és egyenlőség, valamint a lineáris és célirányos történelem eszméi. Az előbbiek az ember istenképiségéből, az utóbbi pedig az üdvtörténet fogalmából ered. A modernitás posztmetafizikai valóságát ekkor már nem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy az megfelelő motivációt és értelmet kínáljon egy szekuláris társadalomban való élethez. Ezért a vallási magyarázatok elérhetőségét ezekben a társadalmakban mind inkább szükségesnek tartotta, helyet biztosítva a semleges államban kibontakozó nyilvános vitákban a racionalizálható vallásos érveknek.
Utolsó írásában, 2025 decemberében szinte sorsszerűen ugyancsak keresztény témával foglalkozott. Egy a frankfurti vallásfilozófus Thomas Schmidt tiszteletére készült ünnepi kötetben (Den Diskurs bestreiten) ugyanis az idős Jürgen Habermas „paradoxnak” nevezte azt a vallásértelmezést, amely a hitbeli tartalmat zárójelbe téve, felfüggeszti vagy elavultnak tekinti azt, és helyette megelégszik egy bizakodó életmóddal, amely azoknak az úgymond „utolsó” keresztények élete, akik hitüket ugyan már elvesztették, de az abból származó remény egy derűlátó élet formájában még megmaradt számukra. Habermas vitába szállt tanítványával, Schmidttel, aki a hit kapcsán csupán „vallásos hitgyakorlatról”, és „az immanenciára visszavezethető vallásos beállítódásról” beszélt, amelyben „többé már nem az evilágit meghaladó beteljesülés boldogsága” a fontos. Habermas szerint a vallás fogalmának következetessége forog kockán akkor, ha a keresztény remény természetfeletti távlatai helyett csupán egy immanens bizakodás marad annak végső horizontja. Ezzel pedig gyakorlatilag emlékezteti a keresztényeket saját hitük reménybeli dimenziójára, és arra, hogy ez a remény annak túlvilági távlataival együtt meghatározó. A természetfeletti perspektíva visszahat a jelenre, a történelmi időben zajló eseményekre, ezért az arról való lemondás hiányt képez a jelen történelmi idejében is. Már annak megjelenésekor többen úgy értelmeztük ezt az írást, mint amiben szerzője
Habermas halálával ez a felszólítás talán még erősebb. Életműve egy hatalmas erőfeszítés a következetesség fenntartása érdekében, melyben – jóllehet egészen más pozícióból és más előítéletekkel indult a vizsgálódása – a kereszténység és az evangéliumi üzenet és remény szükségszerűen találja meg a maga központi és megkerülhetetlen helyét. Talán azért, mert a valóság, ha azt komolyan vesszük, ilyennek mutatkozik…
Fotó: Wolfram Huke/Wikipédia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
